A szinesztézia olyan neurológiai állapot, amikor az egyik érzékszerven beérkező inger egy másik érzékelő rendszerben vált ki ingerületet, például valaki a különböző hangokat különböző színűnek látja vagy az érintésekhez automatikusan és következetesen ízeket kapcsol. Olyan formája is van, amikor az érzékelés egyik aspektusa ugyanannak az érzékelésneknek egy másik aspektusát befolyásolja, például egy hangosabb C-hang mélyebbnek tűnik

A szinesztéziára, vagyis több érzék egymásba fonódásának egy igen ritka formájára derült fény akkor, amikor egy diák beszámolt róla, hogy hangokat hall a számítógép képernyővédőjéről.

A kreativitás agyi mechanizmusairól sokat megtudtunk az elmúlt években a funkcionális képalkotó és neuropszichológiai vizsgálatok révén. A központi idegrendszeri károsodás képességromboló hatásaival viszonylag sok esetismertetés foglalkozik – Seeley és munkatársai kazuisztikája az ellenkezőjére hoz látványos példát. A festészet és a zene iránt is érdeklődő, elismert sejtbiológus, Anne Adams (1940–2007) kórtörténetéből kiderül: egy alapvető kommunikációs rendszer megbetegedése – már a nyilvánvaló klinikai tüneteket megelőző szakaszban – olyan képességet szabadíthat fel, amelyről az érintett addig nem is tudott (Brain 2008;131:39–49).   A biológusnő eleinte, még egészségesen, egyszerű szerkezetű rajzokat, épületeket ábrázoló vízfestményeket alkotott, klasszikus perspektívaábrázolással, tompa színekkel.   Betegsége körülbelül hatéves tünetmentes, preklinikai szakaszának idejére tehető alkotásai egyre színgazdagabbá, vibrálóbbá váltak. Érdeklődése előterébe a zenei motívumok képi kifejezése került. Lenyűgözte például Ravel Bolerója, amelynek zenei elemeit 53 éves korában ismétlődő motívumokat tartalmazó – multimodális: vizuális és akusztikus élményeket egyidejűleg megjelenítő – festményként ábrázolta.   Férje szerint korábban nem volt szinesztéziás (zenei hangok hallásakor nem látott színeket), ez a képessége újonnan alakult ki. Négy évvel később az absztrakt fogalmak, főleg a számok felé irányult a figyelme, ekkor megfestette a pí számot.   Beszédzavara 60 évesen vált markánssá, ekkor már nyelvtani hibákat is vétett, de mindent megértett és non-verbális kommunikációja is sértetlen volt.   Két évig tartott ez a szakasz, kizárólagos kórtünete a primer progresszív afázia volt. Ennek a klinikai fázisnak a festményeit a fényképészeti realizmus jellemzi, feltehetően azért, mert a multimodális helyett ekkor már az unimodális vizuális reprezentáció vált számára dominánssá. Később beszédkészségét gyakorlatilag teljesen elvesztette, új klinikai tünetek (kézügyességének elvesztése és egyéb mozgászavarok) jelentek meg, amelyek alapján – szövettannal is megerősítve – kortikobazális degenerációt állapítottak meg nála.   A neuroradiológiai képalkotó eljárások (1998–2004 között) igazolták, hogy a bal alsó, frontoinzuláris, temporális és striatális régiókat érintő súlyos degeneráció ellenére a jobb hátsó neokortikális területeken szürkeállomány- növekedés és hiperperfúzió alakult ki. Ezek a területek a több érzékszerv területéről érkező, szintetikus (heteromodális és poliszenzoros) integrációban játszanak szerepet. E leletek azt sugallják, hogy a szubdomináns féltekében kialakuló strukturális és funkcionális gazdagodás szerepet játszhat a vizuális kreativitás specifikus formáinak kialakulásában, s ezt a bal féltekei inferior kortex károsodása felszabadíthatja. Hogy a folyamat Anne Adamsnél mikor kezdődött el, már nem fogjuk megtudni.   Adams esete rávilágít: fennáll az elvi lehetősége, hogy agykárosodás esetén akár új készségek, képességek is felszínre kerüljenek. Sajnos mégis igen esetleges, hogy valaki önerőből felismeri a kompenzáció sikeres lehetőségét és azt optimális mértékben hasznosítani is tudja.

A Kogart Házban július 20- ig látható a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alkotójának, Gulácsy Lajosnak a gyűjteményes kiállítása. A tárlaton megtekinthető vagy 200 műalkotás többsége nagyméretű olajfestmény és grafika, emellett a hagyatékból származó eredeti fotók, levelek, dokumentumok, tárgyi emlékek, köztük a művész által teremtett képzeletbeli világhoz, a Naconxypanhoz összeállított saját készítésű szótár, vagy sétapálcájának groteszk fejet mintázó fogantyúja tekinthetők meg. Az igazán nagyszabású tárlatra tizenkét állami múzeumból és több mint harminc magángyűjteményből érkeztek az alkotások, így a művész „főművei” egyetlen kiállításon találkoznak.   Az eseménnyel egy időben jelent meg ráadásul a Magyar Nemzeti Galéria és a Kieselbach Galéria támogatásával Marosvölgyi Gábornak a művész életművét bemutató tekintélyes kötete. A szerző – szándéka szerint – a látványos albumok és a szaktudományos monográfiák ötvözetét kívánta létrehozni; a többéves kutatómunka eredményeként létrejött könyv fő szerkesztő elve a Gulácsy képei és szövegei közötti viszonyrendszer bemutatása annak érdekében, hogy megkérdőjelezze és árnyalja a művészt hosszú évtizedek óta övező különc, őrült, meg nem értett zseni mítoszát.   Gulácsy a századelő modernizálódó hazai környezete helyett inkább Itália világát érezte sajátjának: Dante szelleme, a ciprusligetek, a mediterrán líraiság, a reneszánsz szinte tapintható jelenléte vonzotta. Gyakran festette meg magát toscanai ifjúként, szerzetesként vagy kalapos utazóként a titkokkal teli tájban, csakhogy még ha hordott is ilyen ruhákat a való életben, hiba lenne azt állítani, hogy a múltban élt volna. A kortárs művészek között elsősorban irodalmi körökben talált kapcsolódási pontokat. Szerzőként, illusztrátorként és színpadi tervezőként is dolgozott, ifjú költők, írók lelkesedtek műveiért, a Baross kávéház törzsasztalánál baráti társaságra lelt – többek között – Kosztolányi Dezső, Kárpáti Aurél és Karinthy Frigyes körében. Ám míg lírai álomvilága elbűvölte irodalmár környezetét, a festészeti életben gyakorlatilag magára maradt. Ha kizárólag képzőművészeti, formai párhuzamok és előképek szempontjából közelítünk művészeti nyelvéhez, a legkézenfekvőbb a látható valóságtól elforduló, de azt mégis vizsgálódása középpontjába helyező, átértelmező, szimbolista-szecessziós felfogásmóddal rokonítani. Ha viszont képeinek fő kiindulópontját kívánjuk megfogalmazni, elérkezünk ahhoz az elemhez, amelyet a kortárs művészetteoretikusok a modern művészet fő tartalmának tekintenek: a hangulathoz. A műveken a formák és a színek ugyanis nem önmagukért valók, hanem az összes érzékszervre hatva, a szinesztézia eszközét felhasználva időtől és tértől független harmóniákat jelenítenek meg. Gulácsy képeit nézve a látogató csakhamar azon kaphatja magát, hogy szinte elmerül a műalkotásokban, kilép saját téridejéből és átlép egy másik dimenzióba, ahol immár a „Varázsló” kalauzolja.Kogart Ház,2008. július 20-ig