Rekordszámú, 14 HIV-fertőzött gyermeket fogadtak örökbe ukrán családok a múlt évben, közel annyit, mint a megelőző húsz évben összesen.

Van ahol tiltják, van ahol eltűrik, s van, ahol kimondottan támogatják az otthonszülést. Nemzetközi körképünkből megismerhetik az eltérő kultúrájú államok gyakorlatát.

  Van, ahol tiltják, van, ahol tűrik, s van, ahol kimondottan támogatják az otthonszülést. Nemzetközi körképünkből megismerhetik az eltérő kultúrájú államok gyakorlatát.   Ausztriában a nők egy százaléka dönt úgy, hogy kórházon kívül hozza világra gyermekét. Ha az anya és a gyermek egészséges, a terhesség alatt komplikációk nem léptek fel, gyakorlatilag nincs akadálya, hogy szakképzett szülésznő, bába felügyelete mellett otthon, a megszokott környezetben és meghitt körülmények között jöhessen világra a baba. Ikrek és farfekvéses babák esetében az otthonszülés nem engedélyezett. Fontos feltétel, hogy a szülést alapos orvosi vizsgálat, szülésznői szaktanácsadás és tervezés előzze meg. Például előre gondoskodni kell az anya haladéktalan kórházba szállításáról, ha az otthonszülést esetleg félbe kell szakítani. A szakképzett szülésznők a terhesség alatti tanácsadásért, a folyamatos készültségi állapotért, a szülés levezetéséért és gyermekágyi gondozásért 1000–1400 euró közötti összeget kérnek.   Németországban hivatalosan engedélyezett az otthonszülés, s az egészségügyi hatóságok előírásai garanciát nyújtanak arra, hogy a szülés minden esetben, váratlan komplikáció esetén is biztonságosan történjen. A szülés előtt álló nő számára a helyileg illetékes hatóságok hivatalból rendelnek ki terhesgondozót, aki a későbbiekben a bábaasszony teendőit is elláthatja. Az egészségpénztár fedezi a felmerülő költségeket. Jogszabályban rögzített feltétel az is, hogy a szülésben közreműködő, illetve a szülészi teendőket ellátó bába a lehető legképzettebb legyen. A bábák oktatása szerves részét jelenti az egészségügyi képzésnek, s a szülésben csakis speciális végzettséggel rendelkező bába vehet részt. A szülés előtt álló nő számára azt ajánlják, hogy a biztonság kedvéért jelentkezzen be az illetékes területi kórházba, amely probléma esetén azonnali segítséget nyújt. A hivatalos hatósági engedélyezés ellenére az otthonszülés viszonylag ritka, száz szülésből mindössze egyszer fordul elő.    Franciaországban sem gyakori az otthonszülés: az évi 800 ezer újszülöttből alig ötszáz jön ily módon világra – ez a franciaországi szülések 0,5 százalékát jelenti. A törvények nem tiltják az otthonszülést, de nem is szabályozzák pontosan. A francia orvosok nagy többsége biztonsági okokra hivatkozva nem támogatja. Ha az otthonszülés az anya vagy a gyermek halálával végződik, a közreműködő szülésznő vagy orvos szabadságvesztéssel büntethető. A felmérések szerint a francia nők negyede szívesen szülne nem kórházi körülmények között, de Franciaországban alig hatvan szülésznő vállal otthonszülést, hiszen annak minden egészségügyi felelősségét nekik kell viselniük. Komplikáció esetén a szülésznő kötelessége a kórházba szállítást megszervezni. Franciaországban ugyanakkor a kórházi szülések többségénél sincs jelen orvos. A kismamákat a szülésznők fogadják, vizsgálják meg, végzik el a gátmetszést. Az ügyeletes szülész-nőgyógyász csak komplikáció esetén a szülésznő kérésére, illetve császármetszés vagy ikerszülés esetén vezeti le a szülést.   Az Egyesült Királyságban folyamatosan növekszik az otthonszülések aránya, nem utolsósorban az állami kórházakban időről időre fellépő kórházi fertőzések okán. A tavaly született több mint 700 ezer brit csecsemő 2,5 százaléka otthon jött a világra; az arány 2000-ben 1,98 százalék volt. Az otthonszülésnek és a bábaság intézményének komoly hagyományai vannak: amíg a II. világháború utáni munkáspárti kormány létre nem hívta a mindenki számára ingyenes, teljes körű ellátást biztosító állami egészségügyi szolgálatot (NHS), a családok zöme nemigen engedhette meg magának a kórházi szülést és utógondozást. A hagyomány erejét jelzi, hogy II. Erzsébet királynő is mind a négy gyermekének otthon adott életet. Jóllehet az NHS létrejötte óta aktívan kampányol a kórházi szülés mellett, a kismamákat nem kötelezi erre törvény. Ha az otthonszülés mellett döntenek, a területileg illetékes kórház hívásukra köteles bábát és szükség esetén ellátó szakszemélyzetet küldeni. Ezt azonban a kórházak gyakran megtagadják, arra hivatkozva, hogy nincs elég szülésznőjük, és bába helyett sok esetben mentőt küldenek a kismamáért. Az otthonszülés mellett kardoskodó kampányszervezetek ezt a gyakorlatot elítélik. Az egyik ilyen szervezet, a The Good Birth Company azt tanácsolja a vajúdóknak: ha az NHS azt kéri, menjenek be a kórházba, csak annyit mondjanak, hogy megindult a szülés, várják a megfelelő szakembert, majd tegyék le a telefont.    Mind Belgiumban, mind Hollandiában létezik az otthonszülés intézménye, és nem is kell hozzá feltétlenül szülészorvos: elég, ha szakképzett szülésznő vezeti le a szülést. Belgiumban két évvel ezelőtt engedélyezték a szülésznők közreműködését. Ám az újabb statisztikák szerint egyelőre csupán a szülések egy százaléka történik otthon. Valószínű, hogy a szám emelkedik, mert a szülésznő igénybevétele sokkal olcsóbb, mint az orvosé. Hollandiában nagyobb hagyománya van ennek a gyakorlatnak, ott a szülések 30 százaléka zajlik otthon és semmilyen statisztikailag kimutatható kockázatot nem jelent: a világon itt az egyik legalacsonyabb a szüléskor bekövetkező, illetve perinatális elhalálozások aránya. Belgiumban internetes honlapról is kiválasztható az otthoni szülést levezető, erre feljogosított, kellő szakismerettel rendelkező szülésznő. A társadalombiztosítás 100 százalékban téríti a közreműködését, valamint a szülés utáni 12 látogatást, leszámítva az utazási költségeket. A szülésznő a szülés utáni napokban mindennap legalább egy órát köteles a kismamával tölteni, segíteni neki. A szülés után legkésőbb egy héttel orvosnak kell megvizsgálnia az újszülöttet. Hollandiában a szülésznő mellett olyan gondozónő – úgynevezett „kraamzorg” – költségeit is téríti a társadalombiztosítás, aki az első napokban segít a kismamának tisztába tenni az újszülöttet, ételt készít, kimossa a fehérneműt.    Az Egyesült Államokban évente az újszülöttek alig 1 százaléka (kevesebb mint 40 ezer csecsemő) jön világra otthon vagy anyasági otthonban, amelyből összesen 145 működik az USA-ban. Az otthonszülést választó nők többen vannak a nyugati-délnyugati államokban, többségük idősebb, alacsonyabb iskolázottságú, férjezett és fehér. A nővéri végzettséggel és külön szakvizsgával rendelkező szülésznők mindenhol, a nővéri képesítéssel nem rendelkező szülésznők viszont csak 38 államban segíthetik a szülést a terhes nő otthonában vagy szülőotthonokban. Az otthonok csak olyan szülésznőgyógyász szakorvossal működhetnek együtt, aki bármikor elérhető, és garantálni tudja azt, hogy komplikáció esetén fogadja betegét egy vele szerződött kórház. Egy 2000. évi felmérés szerint az otthonszülések 87 százalékában sem az anyát, sem az újszülöttet nem kellett kórházba szállítani.

 A reformidőszak nem a népszerűség ideje, különösen, ha a változásokat nem, vagy nem jól kommunikálják. Horváth Ágnes egészségügyi miniszternek rövid idő alatt sikerült elérnie azt, amit elődjének: jelenleg minden politikus közül ő a legnépszerűtlenebb – egyebek között ez derült ki a Szonda Ipsos legutóbbi közvélemény-kutatásából. A Medical Tribune elsősorban arra kért választ orvosoktól, politikusoktól és médiaszakemberektől, hogy miként értékelik az egészségügyi kormányzat kommunikációját.

A reformidOEszak nem a népszerűség ideje, különösen, ha a változásokat nem, vagy nem jól kommunikálják. Horváth Ágnes egészségügyi miniszternek rövid idő alatt sikerült elérnie azt, amit elődjének: jelenleg minden politikus közül ő a legnépszerűtlenebb – egyebek között ez derült ki a Szonda Ipsos legutóbbi közvélemény-kutatásából. A Medical Tribune elsősorban arra kért választ orvosoktól, politikusoktól és médiaszakemberektől, hogy miként értékelik az egészségügyi kormányzat kommunikációját. Mivel nincs kommunikáció, nincs min javítani  A kormány közléseit jelenleg nehezen lehet kommunikációként értékelni, hiszen az egészségügy döntéshozói és az ágazat dolgozói között nincs párbeszéd. Egy ilyen nagy horderejű átalakítás esetén jelentős energiát kellene összpontosítani a előzetes és folyamatos tájékoztatásra, ám ebből ma szinte semmi sem érzékelhető. Az intézményvezetők, a betegszervezetek és a páciensek egyaránt a hírekből értesülnek a kormány és a szaktárca döntéseiről, illetve azok következményeiről. A kórházakat és klinikákat gyakorlatilag leiratokban és a tisztiorvosi szolgálaton keresztül informálja a tárca, a tájékoztatás gyakran a jogszabályok közzétételében merül ki: ez viszont nem nevezhető kommunikációnak. Már csak azért sem, mert a jogszabályok hiányosak, zavarosak, homályosak, gyakori bennük a többféleképpen értelmezhető megfogalmazás.  A következmény egy szóval összefoglalható: káosz. A mindennapokat kiszámíthatatlanná teszi a területi ellátási kötelezettség és a beutalási rend változásából adódó, rosszul kommunikált rendelkezések sorozata. Olykor az orvosok sem tudják, hogy kit milyen módon láthatnak el, és azt sem, hogy az egészségpénztár az adott beavatkozást finanszírozza- e?  Valós és hiteles jövőképet kellene mutatni, hogy egyértelmű legyen a változtatások oka és célja. A jelenlegi vizionálások nem a valóságot tükrözik, hanem próbálják elrejteni a háttérben meghúzódó gazdasági és politikai lobbi érdekeit, éppen ezért hiteltelenek. Őszintén szólva nem számítok sok pozitívumra a jövőben sem, hiszen gyakorlatilag sem a felső vezetés nem változott, sem tagjainak megbízatása. DR. ZOMBOR GÁBOR, a Dél-alföldi Regionális Egészségügyi Tanács elnöke, Kecskemét polgármestere (Fidesz)  Rávilágítani az összefüggésekre  El kell ismerni: a kormányzati kommunikáció az utóbbi időben nem állt a helyzet magaslatán. Különösen igaz ez az egészségügyi változások kommunikációjára, amely erőtlen, hiányos és utólagos volt. Minderre részben magyarázatot ad az, hogy a szaktárca vezetése a sokkterápiát választotta a változtatás módszeréül. Az elhárító beavatkozások jellemzője pedig az, hogy ott nem minden esetben tartják be azokat a szabályokat, amelyek követése a mindennapokban elvárható. Ezekben a szituációkban a lényeg az életmentés, minden más csak ezután következhet.  A kormányzati kommunikációban több területen már csak utólagos korrekcióra, az elszenvedett veszteségek enyhítésére van lehetőség. A közvélemény ugyanis hajlamos annak igazat adni, aki elsőként állít valamit, akár van annak valóságalapja, akár nincs. Ezt követően minden reakció legtöbbször csak magyarázkodásnak hat.  Magyarországon is az amerikai kampánykommunikáció irányába torzult el a közbeszéd: az érzelmekre és nem az értelemre hat. Ma viszonylag kevesen fogadják el azt, hogy az utóbbi hónapokban akár a gyógyszerpiac szabályozásában, akár a megkövesedett intézményi struktúra megváltoztatásában olyan horderejű reformlépések születtek, amelyekre már húsz éve várunk. Biztos vagyok ugyanakkor abban, hogy hiteles, világos és egyértelmű kommunikációval a jelenleg zajló változtatási folyamatoknak is nagyobb társadalmi támogatottságot lehetne szerezni. A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy nem szabad eltagadni: a változtatások rövid távon negatívumokkal járnak.DR. PERJÉSI KLÁRA, az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának tagja, Gyula polgármestere (MSZP)  Villámgyors lépések után villámhárítás  A hatékony kommunikáció alapja a jól felépített, majd kivitelezett stratégia: ehhez idő kell, s elegendő információ. Akkor, ha a kommunikátorok a nyilvánossággal csaknem azonos időben értesülnek adott döntésekről, törvényszerű, hogy a párbeszéd kezdeményezése helyett a támadások elhárítására kénytelenek berendezkedni.  Az elmúlt hónapokban túl hirtelen túl sok változás történt ahhoz, hogy azt szisztematikusan be lehetett volna vezetni a köztudatba, ezzel kísérelve meg valamifajta társadalmi és szakmai támogatottságot szerezni az intézkedéssorozatnak. A kormányzati és ágazati kommunikáció felelősei gyakran kerültek defenzív helyzetbe, amikor folyamatosan a villámhárító szerepébe kényszerültek, s esélyük sem volt arra, hogy az óriási – nem kis részben mesterségesen gerjesztett – médiazajban célba juttassák a változtatások rendszerét megértetni hivatott üzeneteiket. Törekvések ugyan voltak erre, ám az ellátórendszer egyes részterületeit érintő információk nem álltak össze rendszerré, külön-külön lógtak, lógnak a levegőben.  Másrészről azonban lehetett volna előre gondolkodni: ugyan az adott intézmények végleges ágyszámai valóban csak az utolsó pillanatokban derültek ki, ám azt már jó előre lehetett tudni, hogy a fekvőbeteg-kapacitások csökkenése várható. Az elvekről, a rendszer átszervezésének kardinális kérdéseiről és az azok közötti összefüggésekről tehát már jóval hamarabb lehetett és kellett volna beszélni, mint amikor megkezdődtek a konkrét csatározások az egyes ágyakért.  A professzionális és előrelátó kommunikációnak nemcsak az a hozadéka, hogy általa a kormányzati intézkedések előnyösebb megítélés alá eshetnek. A megfelelő információáramlás praktikus hasznát az orvosok, a betegek és hozzátartozóik is élvezik. Hiszen általa elkerülhetők a felesleges feszültségek – marad így is elég –, a bizonytalanságból, az értesülésekből eredő pletykák, félinformációk és rémhírek, amelyek tovább feszítik az egyébként is kiélezett szituációkat, amelyekben szükségszerűen feszülnek egymásnak érdekek és ellenérdekek.  Amennyiben konszolidáltabb idők következnek, bízom abban, hogy szervezettebbé válik az ágazati kommunikáció, s a nyilvánosságnak szánt üzenetek célirányosabbak, a szakmákkal és szakmai szervezetekkel való kapcsolattartás csatornái pedig átjárhatóbbak lesznek – mindkét irányba. NAGY ÁKOS, PR-igazgató VM.komm Kommunikációs Tanácsadó Iroda  Senki sem mond igazat  Két világ létezik: az egyik az a virtuális világ, amelyet a kormányzati és ellenzéki kommunikáció teremt, a másik pedig, amelyikben élek. A hétköznapok valósága gyakran össze sem vethető a nyilatkozatokban megjelenő állításokkal. A kormányzati kommunikáció sikerpropagandát folytat, a változások által érintett intézmények katasztrófakommunikációt. Egyik sem hiteles, mert egyik sem őszinte. Az érdekeltek és ellenérdekeltek egyaránt adatokkal tudják alátámasztani érveléseiket, amivel kitűnően példázzák, mennyi hamis és torz adat kering ma a belső és a külső nyilvánosságban.  A virtuális valóság kreálása nemcsak a csúcsvezetésre igaz, hanem az ágazat valamennyi szintjén tetten érhető. Állítólag csaknem valamennyi intézmény számítógépes rendszerére telepítették azt a teljesítményoptimalizáló szoftvert, amelynek segítségével a lehető legjobb finanszírozás hozható ki egyegy esetből. Ennek eredményeként ott tartunk, hogy nem egy orvos – persze szigorúan magánbeszélgetésben! – kételkedve fogadja a zárójelentésekben foglaltakat, hiszen meglehet, abban legfeljebb a beteg neve és tajszáma érvényes.  A szakma és a szaktárca kapcsolatát illetően meglehetősen ambivalensek az érzéseim. Maradjunk a reformnál: láttam, amikor volt tisztességes egyeztetés – 1996-ban –, s menet közben mindent vissza-, át- és szétlobbizott a szakma. Talán van, aki emlékszik erre a jó tíz évvel ezelőtti esetre, amikor kínkeservesen csak a szülőotthonokat s a fővárosban a Balassa Kórházat sikerült bezárni. Jó néhány megszüntetésre ítélt intézmény később milliárdokat kapott felújításra, s most, 11 év után ismét, mint leépítendők szerepelnek a kórházlistán. Megérte? Ugyanakkor épp a mostani helyzet mutatja, hogy a szakma nélkül nem szabad dönteni. Elrettentő például, amit a szülészetekkel és sebészetekkel művelnek a fővárosban, vagy például a modern, a betegek között népszerű óbudai Szent Margit Kórházzal. Egy szó, mint száz: ha figyelmen kívül hagyják a szakmai érveket, olyan életképtelen döntések születnek, amelyekre a közelmúltban számos példát láthattunk.  Változást az hozhatna, ha a kulcspozíciókat hiteles emberek töltenék be. Persze a politikai megosztottság közepette a hitelesség is relatív fogalommá vált, hiszen egy szakember megítélése nem szakmai teljesítményén múlik, hanem azon, melyik politikai oldal felkérésére vállal közfeladatot. Szerencsére senki sincs, akit kizárólag a marketing és a kommunikáció sokáig felszínen képes tartani. Az „üzenetek továbbítása” is csak akkor működhet, ha az elmúlt két évtizedben sok mindent megért újságírók hitelesnek tartják a kommunikátorokat, s ők nemcsak kinyilatkoztatni óhajtanak, hanem nyitottak a viszszacsatolásokra is. HORVÁTH JUDIT, a Weborvos internetes portál szerkesztő-újságírója  Nem színes hirdetésekre van szükség  A kormányzat az egészségügyi átalakítás során nem használta ki azokat a technikákat, amelyek révén a legkevésbé informált, a közügyekben járatlan embereket is tájékoztathatta volna az életüket alapvetően befolyásoló változásokról, az azokkal kapcsolatos praktikus tudnivalókról. De nemcsak a kevésbé felkészült emberek tudnak keveset. Napról napra tapasztalom, hogy a nyugdíjasszervezetek vezetőinek jelentős része mind a mai napig nincs tisztában például azzal, tagjaik miként igényelhetik majd vissza a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. Sőt, velem is előfordult: tanácstalanul álltam, amikor Budapesten élő lányom megkérdezte tőlem, hogy problémájával az új szisztéma szerint melyik intézményhez fordulhat. A tájékozatlanság, valamint az annak nyomán kialakuló bizonytalanság és feszültség nem a betegek, hanem a döntéshozók felelőssége.  Fájó szívvel láttam azokat a nagy imázshirdetéseket, amelyeket a minisztérium különféle napilapokban megjelentetett. A reklámok minden bizonnyal nagyon sokba kerültek, s bár a kiadók valószínűleg hálásak voltak értük, az érintettek számára semmiféle információt nem hordoztak. Biztos vagyok abban, hogy ugyanekkora ráfordítással sokkal több embert is elláthattak volna valóban hasznos tudnivalókkal. Vagy csak a választási kampány idején tudunk név szerint csaknem minden választópolgárnak leveleket küldeni, s felhívni milliókat telefonon? Nem tudom belátni, miért nem lehetett legalább a legalapvetőbb tudnivalókat eljuttatni a lehető legtöbb emberhez. A kommunikáció igazi kudarca ugyanakkor az, hogy a változások közepette nemcsak a laikusok széles rétege nem volt – sőt máig sincs – tisztában a szabályokkal, hanem maguk az orvosok sem, akiknek a betegek feltették, felteszik a kérdéseiket. DR. CSEHÁK JUDIT, a Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány elnöke  A felelősség áthárítása hatékony eszköz  Az egészségügyi reformnak és az azt kísérő kormányzati kommunikációnak könnyen tetten érhetők a leggyengébb pontjai: a kezdetek. Már a reform meghirdetésekor elrontották a döntéshozók, amikor a változtatásokat a végeken dolgozó orvosok megnyerése nélkül, sőt ellenükre hirdették meg. A kormányzat állandóan bátornak nevezi önmagát. Nos el kell ismerni, hogy ez valóban merész döntés volt. Ha árnyalni akarom a képet, akkor viszont arrogánsnak és antihumánusnak kell értékelnem a történteket, amelynek mind a mai napig csak negatívumait észleltük, s a kimenetele is bizonytalan.  Már a változtatások elején látszott, hogy a töredékesen felvázolt intézkedések – illetve akkor még csak tervek – számos buktatóval járnak majd. Ezeknek az akadályoknak és konfliktusoknak jelentős része kiküszöbölhető lett volna, ha a szaktárca vezetése nyitott a kommunikációra a szakmával. Ám az első lépések egyike volt a kötelező kamarai tagság eltörlése, ezáltal az orvosi köztestület felbomlasztása, amivel kinyilvánították, hogy nem kíváncsiak a mindennapokat jól ismerők, s a rendelőkben bármilyen körülmények között helytállni kénytelenek álláspontjára.  A minisztériumi döntéshozók nemcsak hogy nem folytattak érdemi párbeszédet az orvosokkal és intézményvezetőkkel, hanem az általuk meghozott és borítékolhatóan negatív visszhangot kiváltó intézkedések kommunikációját is áthárították a végrehajtókra. Az információhiány, az indokok nélkül elrendelt intézkedések közvetlen következményét megtapasztalhatták mindazok, akik bármilyen szinten kapcsolatba kerültek az egészségügyi ellátórendszerrel: bizonytalanság, feszültség, konfliktusok a rendelőkben és a várótermekben.  A nyilatkozatokat csak felszínesen követők számára is gyakran szembeötlők azok az ellentmondások, amelyek a minisztérium részéről elhangzanak. Csak egyetlen példa: a vizitdíj bevezetése nyomán azzal is az orvosok ellen igyekeztek terelni a népharagot, hogy hangoztatták, a bevételek a praxisoknál maradnak. Ám ha ez így van, akkor miért büntetik azt az orvost, aki önszántából egyes betegeinél lemondana a vizitdíjról? Folyamatosan diktátumok végrehajtását várják tőlünk. A taktika az, hogy az ágyszámokról, a finanszírozásról, a beutalási rendről a szaktárca kiadja az ukázt, majd amikor annak nyomán probléma támad, azért a helyi kórházakat, orvosokat teszi felelőssé a kormányzat. A felelősség áthárításánál ezek szerint nincs hatékonyabb kommunikációs eszköz. DR. BERÉNYI KÁROLY hódmezővásárhelyi gyerekorvos  Soha nem késő változtani!  A kormányzati kommunikáció módját, eszközeit és stílusát nem lehet önmagában, a tartalomtól függetlenül értékelni. Ha ezt tennénk, akkor például a választások előtti kommunikációt példa értékűnek kellene tekintenünk, hiszen a kormánypártoknak kommunikációjuk segítségével sikerült hatalomban maradniuk. A kommunikáció tehát csak a forma, amelyet nem függetleníthetünk az általa megvalósítandó céltól. Ha az elérni kívánt hatás a valóság és a döntések lényegének elfedése, akkor csak dicsérhető a kormányzat és az egészségügyi tárca által folytatott gyakorlat. Amennyiben értelmes párbeszéddel a betegek, a hozzátartozók és a szakma együttműködésének megnyerése a cél, akkor az adekvát minősítés: katasztrofális.  Sokkal nagyobb alázattal és együttműködő készséggel kellene nyitni azok iránt, akiknek egész egzisztenciájuk az ágazattól függ, s akik elhivatottsága és kötelességtudata a kulcsa annak, hogy még működik a rendszer. Mind szakmailag, mind emberileg méltatlan ezekhez az emberekhez az a pökhendi és arrogáns stílus, amely az utóbbi időszakban teret nyert, s amellyel keresztülgázolni igyekeznek rajtuk. Ez nem vezethet eredményre: a közép- és idősebb generáció joggal van felháborodva, a fiatalok között pedig immár az eddiginél is kevesebben vannak, akik azt tervezik, hogy diplomájuk megszerzése után itthon állnak munkába. Ennek természetesen nagyrészt anyagi okai vannak, ám biztos vagyok benne, hogy sokakat a stílus és a megbecsültség hiánya ösztönöz a váltásra.  Soha nem késő változtatni, s bevonni az érintetteket. Az viszont kétségtelen: ma jóval kisebb az esély a szakma támogatásának megnyerésére, mint lett volna fél vagy egy évvel ezelőtt. De nincs más alternatíva! Az egészségügy olyan ágazat, amely az alapokat érintő konszenzus, valamint a döntések végrehajtóinak legalább minimális egyetértése és lojalitása nélkül egyszerűen nem működtethető. Mégis bizakodó vagyok: történelmi távlatokban van remény arra, hogy egy szakmai és társadalmi közmegegyezésen alapuló egészségügyet építsünk fel. PROF. DR. DUX LÁSZLÓ, intézetvezető, Szegedi Tudományegyetem, Általános Orvosi Kar, Biokémiai Intézet Nincs rózsaszín máz Számon kérik rajtunk, hogy sokan nincsenek tisztában a praktikus tudnivalókkal és nem értik, miért történik a reform. Az egészségügyi reform kommunikációját érintő kritikák egy része jogos és megalapozott, a kérdés megítélését ugyanakkor nem függetleníthetjük a körülményektől.  Érdemes elgondolkodni azon: miközben egy telefontársaság több milliárd forintos költségvetéssel négy hónapos kampányt szervez egyetlen üzenet eljuttatására a név megváltozásáról, nekünk az öt hónap alatt megalkotott négy törvény valamennyi fontosabb, az emberek mindennapjait meghatározó rendelkezését kellett megismertetnünk az orvosokkal és a lakossággal. Amíg a telefontársasággal szemben senki sem indított ellenkampányt a régi név megtartása érdekében, nem terjesztett rémhíreket és valótlan híreszteléseket, a szaktárcának folyamatos támadások kereszttüzében kellett eljuttatnia az érdemi információkat a lakossághoz. A reform kommunikációjára összesen 100 millió forint állt rendelkezésünkre: miközben egyik percben számon kérik rajtunk a hiányos tájékoztatást, a másik percben már át is váltanak minden egyes tájékoztatásra költött forintot fecskendőre, gyógyszerre, lélegeztetőgépre, pazarlásnak tüntetve fel az információnyújtást.  A legfontosabb üzenetet sikerült megértetnünk mindenkivel: ez a reform más, mint az elmúlt másfél évtized próbálkozásai, amelyek gyakran még a koncepcióalkotás időszakában elbuktak. A reform szükséges és most meg is valósul. Sikerként értékelhető a generikus program, a patikaliberalizáció vagy a vizitdíj és a napidíj bevezetése is: az élesítés előtti hetekben mindegyikkel kapcsolatban sokan vizionálták a világvégét, ám mára látszik, hogy a rendszer jól működik. A vizitdíj esetében például az eddigi mintegy 8 millió tranzakcióból kétségtelenül volt néhány tucat elhibázott vagy vitatható, nagy médiavisszhangot kiváltó eset, ám objektíven megítélve ezek száma elhanyagolható.  Nem folyamodunk ahhoz a bevált politikusi taktikához, hogy az intézkedéseket leöntsük rózsaszín mázzal. Nem kutatunk fel lelkes nyugdíjasokat, hogy megszólaltatásukkal legitimáljuk a lépéseket. Nem titkoljuk: a változtatások konfliktusokat gerjesztenek, kellemetlenségekkel, elbocsátásokkal járnak. A nemzethalált vizionáló politikusokkal és orvosokkal szemben nem hirdetünk édenkertet. Ragaszkodunk a hitelességhez, ezért nem mondjuk, hogy a reform csodálatos dolog. A szike sem csodálatos, hiszen sokáig sajgó sebeket okoz. De gyógyít. ÓNODY TAMÁS, az Egészségügyi Minisztérium kommunikációs vezetője