A szemfenéki kép alapján megjósolható a stroke-kockázat – így foglalható össze annak a vizsgálatnak az eredménye, amely az időskori makuladegeneráció (AMD) és az agyi érkatasztrófa kialakulása közötti összefüggést térképezte fel.   Van-e kapcsolat a szélütés és az időskori látásvesztés leggyakoribb oka, az AMD előfordulása között? Mivel a carotis-szűkület és egyes gyulladásos folyamatokban szerepet játszó génmutációk nemcsak stroke-ra, hanem az AMD-re is hajlamosítanak, egy prospektív vizsgálatban tízezer beteg bevonásával próbálták tisztázni az összefüggést (Ann Intern Med 2006;145:98).   A 49–73 éves, szívbetegségben nem szenvedő résztvevőknél 1993 és 1995 között szemfenéktükrözést végeztek az AMD jellegzetes tünetei, a szemtükörrel jól megfigyelhető retina alatti depozitumok, a drusenek kimutatása céljából. A retinalis pigmentepithelium bazálmembránja és a Bruch-membrán között felhalmozódó, lipid természetű anyagból álló drusenek megléte alapján 498 főnél diagnosztizáltak korai stádiumú AMD-t. A 10 éves követés során összesen 241-en szenvedtek stroke-ot. Az AMD-vel való összevetéskor kiderült: a kórkép fennállása esetén a stroke kumulatív incidenciája közel duplájára nő. Az agyi történés kockázata az AMD-ben szenvedők életkora, neme, etnikai hovatartozása és lakhelye szerinti korrigálást követően is 87 százalékkal emelkedett. Az összefüggést a vérnyomás, a dohányzás és a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek alkalmazása sem befolyásolta számottevően.   A kapott eredmény többféleképpen magyarázható. Egyrészt lehet, hogy az ateroszklerózis, ami a stroke egyik legfontosabb kockázati tényezője, egyben az AMD veszélyét is emeli azáltal, hogy megváltozik a keringés az érhártyában. Ateroszklerózisban a Bruch-membránban lerakódó lipidek állhatnak a háttérben: egy holland vizsgálat eredményei is azt jelzik, hogy karotiszplakk megléte esetén súlyosabb fokú az AMD. De mivel jelen vizsgálatban az ateroszklerózis kockázati tényezőitől függetlenül is fennállt a stroke és az AMD közti kapcsolat, valószínűleg egyéb mechanizmusok is érvényesülnek a jelenségben. Elképzelhető, hogy mind a stroke, mind az AMD kialakulásában hasonló mikrovaszkuláris elváltozások, gyulladásos folyamatok vagy genetikai polimorfizmusok játszanak szerepet.   Bármi is a mechanizmus, annak komoly klinikai jelentősége van, hogy az AMD korai fennállása esetén nő a stroke kockázata. Egyrészt az AMD a fokozott stroke-hajlamra utaló, fontos diagnosztikai tünet lehet. Másrészt az összefüggés alapján új megközelítéseket lehet kidolgozni mindkét kórkép prevenciójára. Például, mivel az ARED (Age- Related Eye Disease Study; lásd keretes írásunkat) eredményei alapján tudjuk, hogy az antioxidáns étrendkiegészítők ( cink, C- és E-vitamin, béta karotin) nagy adagban adva csökkentik az AMD kialakulásának kockázatát, felvetődik, hogy ezek az anyagok a stroke-kal kapcsolatban is védenek. Hasonlóképp elképzelhető, hogy a stroke megelőzésére adott szerek ( például a sztatinok) viszont az AMD-vel szemben fejtenek ki védő hatást. Már Európában az új gyógyszer  Január 22-én az Európai Unió egész területére megkapta a forgalomba hozatali engedélyt a ranibizumab. A vascularis endothelialis növekedési faktor A (VEGF-A) elleni monoklonális antitest az időskori makuladegeneráció nedves formájában csökkenti a VEGF-A által előidézett érnövekedést és folyadékszivárgást.   Az intraocularis ranibizumab (Lucentis) injekcióval végzett három vizsgálatban 1323 beteg vett részt, valamennyien 50 éven felüliek, akik nedves AMD-jét addig nem kezelték. Két dózist – 0,3 mg és 0,5 mg – vizsgáltak kétéves időtartammal. A placebokontrollos ágban a fecskendőt a szem felszínéhez nyomták, de tényleges injekciózás nem történt. A harmadik vizsgálatban a Lucentist verteporfin fotodinámiás terápiával (PDT, az AMD egy másik kezelése) hasonlították össze. A hatásosság fő mértéke az érintett szem látóképességének változása volt egyévi kezelés után, standard szemvizsgálatként a betűtáblát használva.  A ranibizumabbal a betegek 94,3–96,4 százalékánál nem csökkent jelentősen a látóképesség, szemben az álinjekciót kapó betegek 62,2 százalékos és a verteporfin PDT-vel kezelt betegek 64,3 százalékos arányával. A 0,5 mg-os adag hatásosabbnak mutatkozott, mint a 0,3 mg-os. A ranibizumabot kapó betegek látóképessége jobb maradt az álinjekcióval elérthez képest egy olyan vizsgálatban is, amelyben ritkábban adták az injekciót: az első 3 hónapban havonta, majd negyedévente. A leggyakrabban (több mint 10 százaléknál) előforduló mellékhatások a szemmel, szemhéjjal előforduló problémák, valamint a fejfájás és a magas vérnyomás voltak. Ritkán endophthalmitis, szemgyulladás, a retina károsodása és szürkehályog is előfordult a kezelés után. MEDICAL TRIBUNE