A mikrobiom egészségben és betegségben betöltött szerepéről egyre több adat lát napvilágot. A gazdaszervezet és mikrobák közötti interakciók vizsgálata intenzív kutatási célponttá vált az utóbbi években, mind gasztroenterológiai, mind más szervrendszerek betegségeiben.

A standard H. pylori eradikációs gyógyszeres terápia mellett alkalmazott S. boulardii növeli az eradikációs rátát, illetve csökkenti a gyógyszeres terápiához köthető mellékhatások incidenciáját.

A gyulladásos bélbetegségek (IBD) számos komorbiditással társulhatnak. Az elmúlt években nagy hangsúlyt fektettek az IBD-s betegek fokozott vénás és artériás tromboembóliás rizikójára, melynek hátterében a megváltozott patofizológiájú véralvadási kaszkád véleményezhető.

A ritkán előforduló neuroendokrin daganatok többnyire a tápcsatorna és a tüdő területén találhatók, és attól függően, hogy termelnek-e valamilyen hormonhatású anyagot, funkcionáló és nem funkcionáló altípusokat különböztethetünk meg.

A szédülés és egyensúlyzavar a klinikai gyakorlat gyakori, heterogén eredetű tünetegyüttese. A differenciáldiagnosztika a jóindulatú perifériás kórképektől az életet veszélyeztető centrális okokig terjed, ezért strukturált megközelítést igényel. A szédülés ellátásának kulcsa a szindrómaalapú triázs, a standardizált bedside tesztek szakszerű alkalmazása, a célzott képalkotás és a bizonyítékokon alapuló, lépcsőzetes terápia. 

Az akut posztoperatív fájdalom kezelése alapvető fontosságú a megfelelő és kellően kíméletes posztoperatív ellátás szempontjából.

A University of Queensland kutatói az endometriózis, az irritábilis bél szindróma, a peptikus fekélybetegség és a gasztrooesophagealis refluxbetegség közös genetikai kockázatára világítottak rá.

A rekurrens vénás thromboembolia (VTE) megelőzését szolgáló alvadásgátló kezelés mindig nagy kihívás elé állítja a kezelő orvost azon betegek körében, akiknél fokozott vérzési kockázat is fennáll egyidejűleg. A bemutatott vizsgálat alapján ezen betegcsoportban alkalmazott apixaban terápia alacsonyabb VTE-kiújulási és vérzési kockázattal jár a warfarinhoz képest.

A gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatóanyagok jelentős része a ciklooxigenáz enzimek nem-szelektív vagy szelektív gátlása révén fejti ki a hatását; mindez azonban előre jelezhető típusú mellékhatások rizikójával társul.

A diclofenac az egyik leggyakrabban használt nem szteroid gyulladáscsökkentő (NSAID) szer, mely gyulladáscsökkentő képességén túl fájdalom- és lázcsillapító hatással is rendelkezik. Hatása a ciklooxigenáz-1 (COX-1) és a ciklooxigenáz 2 (COX-2) enzim reverzibilis gátlásán alapul, melynek eredményeképp a prosztaglandin (PG) szintézis blokkolódik (1).