Szürkésfekete, vadsárga, rózsaszín, vajszín után most fekete-vörös. Talán legjellegzetesebb stílusú kortárs festőnk Fehér László. Nagyszabású retrospektív tárlata a kezdeti fotorealista képektől indul, és akkurátusan végigvezet harminc év munkáján. Igaz, fordított kronológia szerint: amint belépünk, a legújabb vásznak fogadnak. Aki esetleg hűvösen távolságtartónak találta a régebbi munkák lebegően irreális világát, bonyolult lefojtottságát, akár örülhet is. Családtagokról, ismerősökről – sokszor ma is fénykép alapján – készült hatalmas festmények, valamint a Fehér László esetében gyakori önarcképek fogadnak az első termekben – dermesztő, mindent uraló koromfekete háttérben. Látható a feleség, Edit, amint hol egy uszoda fekete vizében lebeg – a fülbevaló, napszemüveg pirosát leszámítva maga is hamuszürkén –, hol (talán a korszak legjobban sikerült képén) áthatolhatatlan feketeségben elhelyezett vörös padon ül, arcát az égő utcai lámpa felé fordítva, napozó pózban. Látható Fehér László maga, lehunyt szemmel, hanyatt fekve, amint épp elnyeli a fekete víz, mintha máris halott volna. Ránk zuhan a művész lányának, Juditnak a képe, védekezőn maga fölé emelt karokkal, rajtuk számos öngyilkossági kísérletről tanúskodó hegekkel; ugyanő összecsuklott rongybabaként egy jajvörös fotelban. Korrekt, pontos, már-már hivalkodóan tárgyhű ábrázolatok, ha a látható felszínt, a tárgyi valóság részleteit, az arcvonásokat, a napszemüvegeken megcsillanó égboltot, egy összevert arcú férfi arcán a hideg verejték csillogását, ajkán a zúzódásokat nézem. Az eddigi korszakok képei mélyén megfoghatatlanul lappangó életidegenséghez képest azonban most nyílt, exhibicionista gesztussal tör elő az élet totális tagadásáig fokozódó depresszió. „Az élet maga a hiány, a nemlét, a halál” – állítják mármár agresszíven az olykor brutálisan komor képek. Az egyik emblematikus vásznon Judit fekete háttérben, fekete pólóban mered kihívón fölfelé, vádlón mutatja az ég felé sápadt, merev, érzékeny vonású arcát, egészen pontosan az azt elfedő hatalmas – természetesen vakfekete – napszemüveget. Egyetlen hatalmas, áthatolhatatlan szemüveg az egész lány. Egy lány, aki nincs is, visszahúzódik a képből, visszahúzódott a létből – ki tudja, hová. A megtapasztalható lét mindent elnyelő, értelmezhetetlen feketeséggé, valamint halottsápadt, már életükben haldokló, lényegében soha ott sem levő emberalakok szorongató ürességévé vált. Az energia egyetlen jele az élettelen tárgyakon, padon, fotelon, szemüvegen, fülbevalón olykor felbukkanó vörös szín. A harag vöröse.   A művészi gesztus nyers, nyílt nárcizmusa új elem Fehér László új képein. Eddig sem festett mást: az ember eredendő semmibe vetettségének, létidegenségének, a fizikai világban megélhető szorongató otthontalanságának érzetét ábrázolta eddig is, csak finomabb áttételekkel, átszűrtebben, talán izgalmasabban – ha úgy tetszik, „szocializáltabban”. Aki bénultan ledöbben az első termekben, sétáljon tovább, vissza az időben. Az előző, „vajszínű” korszak képein szemnek kellemes pasztellszínű – törtfehér, krémszínű – derengésből komponál dermedt és dermesztő látszatvilágot, ebben jelennek meg az olykor enyhén pop artos, végtelenül köznapi figurák, az imént már látott családtagok is. A roppant térben magára maradt kisfiú, mint az alapvető emberi létélménynek érzett magány és örök elesettség foglalata. Repülőgépmodellektől tétován elforduló, a képből kinéző, szintén fekete napszemüveget viselő gyermek közvetíti az áthatolhatatlan idegenséget, a jól fésült felszín steril, dermesztő nyugalma alatt lappangó, fenyegető, tragikus idegenséget.   Lépjünk vissza újabb öttíz évet. Tétovák a nagy szürkésfekete mezőben Fehér László „védjegyei”, az áttetsző, csak kontúrjaikban létező fantomemberek, meghökkentő kontrasztban a körülöttük lévő tárgyi világ megfogható anyagszerűségével. A gyerekeken ott a póló, a nadrág, a cipő, nyilvánvalóan létezik, ők maguk – nem biztos. A zsidó témájú képek némi fogódzóval is szolgának a képekből áradó elemi szorongás egyik konkrét megjelenési formáját illetően. Itt a misztikus szépségű Kisfiú, mely másvilági szépségű zsidó gyermeket ábrázol fölülről, a nehéz zsidó öltözet, mint tömör súly nehezedik szinte anyagtalan, fénylő, törékeny kis testére, egyik kezével kutatva tapogatózik, másik keze ökölben – védekezik, esetleg támadásra kész. Így indul neki nagy feladatának, a világnak.   Következnek a vadul sárga hátterű vásznak a nyolcvanas évekből: mintha egy kiégett, felperzselt, vegetáción túli idegen világban lézengnének a bizonytalan státusú kontúremberek, oda nem illően, céltalanul. A végtelen sivárság, szomorúság közepette egyedül a rideg, tömör klasszikus oszlopcsarnokelemek, műemlékek tűnnek maradandónak, tartósnak, elpusztíthatatlannak, talán az államiság, a társadalmi rend rendületlen jelenlétét érzékeltetve, a mindent átható, testetlen háttérfenyegetés újabb konkrét megtestesüléseként – a képek készültekor nyilván gyengéd politikai felhanggal. Megint másutt a fekete-haragoszöld zuhogó víz, a természet vad erői zúzzák szét könnyedén az amúgy is csak sziluettként létező emberi testet.   Míg végül elérkezünk a legelső fotórealista festményekhez, egy összegyűrt, dühösen kettéhasított fénykép alapján készült híres aluljáróképhez, 58-as családi „fotóhoz”, „igazolványképekhez”. A festményen látható fényképen megragadott, csak a jól fésült, hivatalos felszínt rögzítő képek mögött lappang valahol a valóság – a szorongatón bizonytalan, a rejtőzködő, a megragadhatatlan.   A bejárattal szemközti ars poetica értékű új önarcképen egy üvegvázán keresztül fürkészi a világot – s aztán önmagát a fényképen, miközben fest –, az érzékelés, az ábrázolás egymásban tükröződő felületein át próbál eljutni, mint harminc éve mindig, a megfigyelés tárgyáig. A valóságig. Önmagáig. (2007. június 22.–szeptember 16.) Mi lóg a falon? A kiállítótermekben nincsen holtszezon – sőt: mintha a nyár a helyek szaporodását segítené. A bevezetett, közismert kiállítási helyeken kívül számos alkalmi térben rendeztek ilyenkor tárlatot. A Ráday Galéria a folyamatosan üzemelő kiállítótermek egyike. Augusztus 7-től Anna Margit képeit láthatják (most nem kell Szentendrére menni értük), Zsidó nyár címmel.   Debrecenben, a hajdani monstruózus Kölcsey Művelődési Központ helyén felépült impozáns létesítményben, a frappáns nevűMODEM-ben (melyben a színházon kívül kiállítótermek, szálloda és konferenciaközpont is működik) Az igazi da Vinci – kissé szenzációhajhász – címmel nyílik tárlat a reneszánsz alkotó tervrajzai alapján készült installációkból. Meglepetést ígér, hogy elkészítik azt a soha létre nem jött, Kolosszus című óriási szobrot is, amely Leonardo életművének egyik híres – papíron maradt – darabja (augusztus 16.– november 16.).   A Pécsi Galériában szeptember 1-jén nyílik Frank Gaudlitz fotókiállítása, Waiting for Europe/Találkozás a Dunánál címmel. És ha már fotó: ugyanezen a napon a Magyar Fotográfiai Múzeumban Hans Peter Klauser (1910–1989) életmű-kiállítása nyílik; a svájci fotográfus tekintélyes újságoknak dolgozván képei által a történelem nagy tanúja – ez a kiállítás a huszadik század első felének képeiből válogat a második világháború végéig.   A Vízivárosi Galériában három olasz művész közös tárlatát rendezik meg szeptember 6-tól: Művészek Monacótól Genováig címmel Carlo Magritto, Simone Pellegrini és Gianpetro Viglino alkotásai kerülnek a közönség elé.   Bodor Anikó grafikusnak új kiállítása nyílik a Kiscelli Múzeumban szeptember 6-án. A komputergrafikát, a fotót és a rajzot szívesen összeházasító képzőművész ezúttal vélhetően a hely szelleméből is ihletet merít.   A kettős székhelyű – Budapest, Sopron – Körmendi Galériában augusztus 9-től Martyn Ferenc képei láthatók. A Körmendi Galéria tulajdonosai ambiciózus műkincskereskedők, akik ezúttal Martyn Ferenc 30-as években készült párizsi képeiből válogatnak.   CS. J.