A hepatopulmonális szindrómára a májbetegség, a tüdőerek tágulata és az oxigenizációs zavar jellemző. Bár gyakori és jelentősen növeli a mortalitást, mégis ritkán gondolunk rá. A krónikus májbetegségben szenvedők fáradékonyak, rossz az általános állapotuk, légszomjuk van. Ezt gyakran anémiájuknak, aszciteszüknek, folyadékretenciójuknak tulajdonítjuk, pedig hepatopulmonális szindrómára is utalhatnak. A kórkép a krónikus májbetegek 32 százalékánál is fennállhat (NEJM 2008;358: 2378). Hátterében a tüdőkapillárisok tágulatát találjuk. Átmérőjük fekvő betegnél, nyugalomban eléri a 15–100 mikrométert. Arteriovenózus anasztomózisok jelennek meg a pleurán, a tüdőben – a vér közvetlenül átjut az artériás oldalra, nem tud oxigént felvenni. A hipoxémia mértékét az intrapulmonális söntök és a ventilláció-perfúzió közti aránytalanság határozza meg. A szindrómához előrehaladott stádiumában diffúziós zavar is társul.   A pulmonális értágulat oka, hogy fokozódik az indukálható nitrogén-monoxid-szintáz enzim expressziója és a tüdőbeli makrofágok aktivitása. Ennek háttere egyelőre ismeretlen, de a bélbaktériumoknak szerepük lehet benne. A tüdőerek ugyanis dilatálnak, ha a bélrendszerből jövő vér az anasztomózisokon keresztül kikerüli a májat. Beszámoltak az endotelin-1-termelés és az érfalon az endotelin-B-receptor-expresszió fokozódásáról is. Az értágulatban egyéb molekuláris mechanizmusok szerepét (az endogén szén-monoxid- termelést vagy a kalcium aktiválta káliumcsatornák stimulációját) is feltételezik. Diagnosztika A hepatopulmonális szindrómának nincsenek egyértelmű diagnosztikai jelei. Nincs kapcsolat a tünetek és a májbetegség súlyossága, oka, az egyéb szövődmények, például a portális hipertenzió között, ráadásul a szindróma akut májbetegségben, iszkémiás májkárosodás esetén is kialakulhat. A mellkasi röntgenfelvételen is ritkán látunk eltérést, legfeljebb a tüdő bázisán kisfokú, a tüdőerek tágulatára utaló intersticiális elváltozást. A fulladás sem specifikus tünet: a májbetegek több mint 30 százalékánál krónikus tüdőbetegség is fennáll.   Az egyetlen rutinszerűen alkalmazható diagnosztikai próba a belégzés mellett vizsgált CO-diffúziós teszt. Ennek az eredménye hepatopulmonális szindrómában mindig kóros – azonban aspecifikus, mivel egyéb betegségekben is eltérést jelezhet. Amit újabban javasolnak, az a kontrasztos sóoldattal végzett szívultrahangos vizsgálat. Ennek lényege, hogy a fiziológiás sóoldatot felrázzák, aminek az eredményeként tele lesz buborékkal. Ezek mérete meghaladja a 10 mikront, így az egészséges tüdőereken nem jutnak át, míg a tágult kapillárisokon igen. Az előkezelt sóoldat intravénás beadása után először a jobb pitvarban változik meg az opálosság. Hepatopulmonális szindróma esetén 3-6 ciklussal később az opálosság fokozódása a bal pitvarban is megjelenik: a buborékok ugyanis átjutnak a tágult pulmonális ereken. Az eljárás pitvari szeptumdefektus vagy pulmonális söntök esetén is pozitív leletet ad – ezeket transzezofagealis szívultrahanggal vagy tüdőangiográfiával zárhatjuk ki. Terápia A szindrómának jelenleg nincs hatékony gyógyszeres kezelése. Eddig csak próbálkozások történtek több-kevesebb sikerrel. A norfloxacin javította a tüdőfunkciót, ami alátámasztja a baktériumok jelentőségét. Egy állatkísérletben pentoxifillin hatására a gyulladáskeltő TNF-alfa szintje csökkent, amivel sikerült megelőzni a szindróma kialakulását. Az NO-szintáz- gátlóként adott metilénkék átmenetileg javította az artériás oxigenizációt, míg egy arginin-analógnak nem volt hatása a kóros gázcserére. Hatástalannak bizonyult az almitrin, az antibiotikumok többsége és a ciklofoszfamid, továbbá a béta-blokkolók, a ciklooxigenáz- gátlók, a fokhagymakészítmények és a kortikoszteroidok. Palliatív kezelésként súlyos hipoxémia esetén hosszú távú oxigénterápia javasolt, de a hatékonysága kérdéses. Prognózis Rejtve maradt szindróma esetén a beteg kilátásai rosszak, viszont számottevően javulnak, ha időben felismerve elvégzik a májtranszplantációt. Egy vizsgálat például az átültetésre nem alkalmas betegeknél kimutatta, hogy – a májbetegség okától, súlyosságától és az életkortól függetlenül – a szindróma túlélési ideje átlagosan 24 hónap (e tünetcsoport nélkül a májbetegeknél 87 hónap), az ötéves túlélés pedig 23 százalékos (a szindróma nélkül 63 százalékos). Időben végzett átültetéssel lényegesen javul a túlélési idő, ezért a 60 Hgmm alatti parciális oxigénnyomás sürgős májátültetést indokol.

A szkizofréniának nevezett tünetcsoport egyidősnek tűnik az emberiséggel. Okát, tényleges neurobiológiai alapjait ma sem értjük igazán. Nevét (a szép görög szót, amely szigmával kezdődik, ezért „szkizó”-nak kell ejteni, akár a „szklerózis”- t) Eugen Bleulertől kapta 1911-ben, a keresztség tehát még nincs százéves. A hatékony kezelések története még ennél is rövidebb: néhány korai hősies, máskor félresikerült vagy mai szemmel hátborzongató próbálkozást (mint például a lobotómiát) leszámítva az első igazi terápiás sikert a metilénkék-származék klórpromazin véletlen felfedezése jelentette 1952-ben. Eredetileg műtéti altatás megkönnyítésére használták, amíg két párizsi pszichiáternek nem jutott eszébe szkizofrén betegeken kipróbálni (akkor ezt még papírhegyek, túlburjánzó jogi-etikai-hatósági procedúrák, perbefogás és sajtóhecc nélkül is megtehették). Hatása teljesen lenyűgözte a kutatókat. Az addig „gyógyíthatatlan” betegek tünetei napok alatt enyhülni kezdtek, néhány hét múlva pedig nagy részük hazabocsáthatóvá vált. Azóta felnőtt egy nemzedék, akik már nem is láttak igazán kezelés nélkül maradó szkizofrén beteget. Ők már el sem tudják képzelni, milyen lenne az élet, a városi utca (pláne egy pszichiátriai osztály), ha nem léteznének antipszichotikumok. Folytatás és összeállítás a 10–12. oldalon