Nehézbulvárok Nagy a magyar irodalom párizsi állatkertje! A Hunok Párisban (Illyés Gyula, 1946) A párizsi regény (Szomory Dezső, 1929), a Párizsi eső (Hevesi András, 1936), az Idegen emberek (Márai Sándor, 1930), hogy csak a legjelentősebb prózákat említsem. Igen, a régebbi magyar írónak az volt Párizs, mint a mainak Berlin, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a húszas- harmincas években a vándorok nem állami ösztöndíjból éltek, hanem filléreken tengődtek, szinte mesebeli szegénységben. És mégis maradt mindenki, vállalta a franciák megveszekedett idegengyűlöletét, a magányt és a nyomort; Márai három hétre tervezett tartózkodásából például 6 év lett. (Vaszary: „Idestova hat hónapja, hogy négyheti tanulmányútra jöttem ki Párizsba.”) Mert a magyar irodalom közös nagy élményét kiáltotta világgá a legnagyobb párizsi magyar: „Páris nem ereszt el!”