Nem boldogul az osztrák kormány az egészségpénztárak átalakítására és a velük szerződött orvosok megregulázására alapozott egészségügyi reformmal. Az osztrák egészségpolitikusoknak és az orvosoknak még a megcsonkított, méregfogától megfosztott egészségügyi reform „light” változatában sem sikerült a megállapodniuk a parlament nyári szünete előtt. Ebben kétségkívül szerepet játszik a házi- és szakorvosok legutóbb már háromnapos sztrájkja, amely egyébként a jól szervezett sürgősségi ellátás miatt nem okozott fennakadást és a páciensek részéről sem váltott ki ellenszenvet.   De nem csak ez késlelteti a megállapodást a végleges osztrák reformtervről: a pénztárak átalakítása, az ellenőrzés erősítése hatalmi harcot váltott ki. A köztisztviselők szakszervezetének vezetője szeretné kivenni az ellenőrzés alól az országos (szakmai) pénztárakat úgy, hogy a betervezett külső kontroll csak a regionális-tartományi pénztárakra vonatkozzon. Ezzel kútba esett a csőd szélére került betegpénztárak gyors kisegítése; halasztódik a 450 milliós tervezett állami segély folyósítása. Fiók mélyén Miközben hónapok óta tart a huzavona a csőd közeli helyzetben lévő pénztárak megmentése és a gazdaságosabb gyógyítás körül, a témával foglalkozó közgazdászok úgy vélik: az igazi megtakarítási potenciál a kórházak háza táján keresendő. Annál is érthetetlenebbnek tartják, hogy az osztrák egészségügyi miniszter, Andrea Kdolsky fiókjába süllyesztette a már előterjesztett kórházreformot. A kórház sok ausztriai polgárnak szinte a második otthona – fogalmaz kicsit sarkosan Ingrid Korosec, Bécs tartomány egészségügyi szenátora, arra utalva, hogy Ausztria élen jár a lakosság kórházi kezelésében, ugyanis 100 lakosra 29 felvétel esik. A teljes egészségügyi költségvetés (26 milliárd euró) 41 százalékát fordítják kórházi ellátásra – ez meghaladja az európai átlagot (37 százalék). Mindezzel egybevág, hogy ezer lakosra 6,2 kórházi ágy jut, miközben Magyarországon 7,1 Franciaországban 4,2, Hollandiában 3,5, Svédországban pedig 2,4. A kórházak igyekeznek kihasználni az ágykapacitást, és gyakran feleslegesen hosszú ideig tartják benn a beteget, illetve olyanokat is felvesznek, akiknek az ambuláns kezelés is elegendő lenne. Thomas Czypionka, a Magasabb Tanulmányok Intézetének (IHS) kutatója szerint egy-egy üresen álló ágy 82 ezer eurójába kerül a kórházaknak. Már csak ezért is helytelennek tartja, hogy 1997 óta páciensenként, esetre lebontott átalányt kap a kórház, a korábbi, kórházban töltött nap szerinti elszámolás helyett. Ez a térítési mód szinte ösztönöz arra, hogy több beteget fektessenek be: bár kétségkívül csökkent az intézményben töltött napok száma, de a felvett betegeké nőtt. Kasszaátcsoportosítás? A számvevőszék már 2002-ben elkészített egy tanulmányt, amely szerint Ausztriában 16 200 akut ágyat lehetne megszüntetni – ekkor érné el az ezer lakosra eső ágyszám az európai átlagot, a 4,6 ágyat. Így 2,9 milliárd euró szabadulna fel. Az összeget át lehetne csoportosítani a rendelői és az ambuláns területre, mert arról szó sincs, hogy az egészségügy kiadásai mérséklődnének – teszik hozzá a szakemberek, utalva az életkor meghosszabbodására.   Kisebb összeget, 7,5 millió eurót lehetne megtakarítani, ha össze lehetne vonni kórházakat. Ezt jelenleg az egészségügyi rendszer regionalitása akadályozza: hiába van például a hainburgi és kittsee-i kórház között mindössze 12 kilométer, ha tartományhatár van közöttük – az egyik Alsó-Ausztria, a másik Burgenland területén fekszik. És ez korántsem egyedüli példa, bár nem csak ez az akadály. A kisebb települések vezetői oroszlánként küzdenek – egyébként kihasználatlan – kórházuk megtartásáért. Itt van például az elegáns tiroli üdülőhely, Kitzbühel, amely valóságos státuszszimbólumnak tekinti az intézményt. A közgazdászok szerint a néhány kilométerre lévő St. Johann kórházát kellene fejleszteni, a kitzbühelit pedig bezárni, még ha az 1412 óta létezik is. Télen ugyan folyamatosan hozzák a mentőhelikopterek a sísérülteket a kórházba, ám nyáron kísérteties a csönd, miközben a személyzetet – amelynek bére a kiadások 60-70 százaléka – olyankor is fizetni kell.   A szóban forgó kórház 2009-re tervezett bezárásáról már megszületett a döntés, de az igazgató főorvos – a polgármester támogatását élvezve – nem adja fel: magán plasztikai sebészetté alakítaná, illetve privát sportkórházzá, a legjobb baleseti sebészekkel. A téli szezonra persze sürgősségi ambulanciát is fenntartana. A polgármester a közös kasszából a kitzbüheli állandó bejelentéssel rendelkező lakosoknak magánbiztosítási kiegészítést fizetne, amely feljogosítaná őket a kórház szolgáltatásainak igénybevételére. Ez egyébként minimum évi 400 ezer eurós kiadást jelentene. A privatizációhoz a kérelmet már benyújtották. Újra a régi nóta Az ügy egyedinek mondható, Christian Köck egészségügyi közgazda, a Health Care Company igazgatója azonban kitart évek óta hangoztatott álláspontja mellett, miszerint Ausztriában túl sok a kicsiny, szakosított kórház, és 20 százalékuk felesleges. A felekezeti kórházak lényegesen nagyobb hatékonysággal működnek. Ott kevesebben dolgoznak, több szakterület elérhető. Ha a tartományi kórházak hasonló struktúrában működnének, egyedül Karintiában és Bécsben 187 millió euró szubvenció válna feleslegessé – vélik a szakértők. Érdemes lenne tehát a mintát követni.   Az általános szerkezeti reform azt is feltételezi, hogy a tervezett egészségügyi központokban és ambulanciákon másként, jobban és átfogóbban kiképzett orvosok dolgoznának, viszont a betegirányítás lényegében a családorvosok kezében lenne. Egy másik egészségügyi közgazda, Ernest Pichlbauer 65-130 millió euró megtakarítást lát lehetségesnek arra az esetre, ha hosszas kórházi tartózkodás helyett szakorvosokhoz, illetve járóbeteg-rendelésre (nappali klinikára) irányítanák a beteget. Kétségtelen, hogy az érintettek önköltsége kórházban 3 százalék, az otthoni ápolás idején viszont 75 százalék – egyértelmű, hogy inkább választja a páciens a kórházat. A kérdés már csak az, hogy az egészségügyi kormányzat mikor lát neki a szükséges, a lakosság által eleinte majdan nyilván kevés megértéssel fogadott intézkedések megtételének.

Nagy vihart kavart, felháborodást keltett - és még mindig tart - Horváth Ágnes kijelentése, amit a miniszterelnök is megismételt a parlamentben, nevezetesen, hogy a kórházakba kerülő betegek közel negyedét félrekezelik. Nem szándékozom a Medmin Bt adatait, módszereit és jelentését sem dicsérni sem bírálni, mindössze az általuk közölt adatok kisrészét értékelni. A jelentésből idézek részleteket és néhány valóban elgondolkodtató számadatot.  Az Egészségügyi Minisztérium 2004-ben kezdődött "A fekvőbeteg ellátás indikátorai" című projektje alapján első ízben 2005-ben, majd 2006-ban feldolgoztuk a programban részt vevő kórházak és egyetemi klinikák  által az Országos Alapellátási Intézet (OALI) Internetes honlapjára elektronikus úton elküldött betegellátási adatokat a GANDALF BT által készített számítógépe program segítségével. A program a célirányosan megtervezett algoritmusnak Ennyiből aki akarja, levonhatja a következtetését az adatok megbízhatóságára és következtetések levonására vonatkozóan. Az a bizonyos 22,6%-os eltérés a halálokok tekintetében a klinikai és kórbonctani diagnózisok között a jelentés 2R és 2S jelölésű táblázatából származik. De számos más következtetést is levonhatunk az adatokból, a teljesség igénye nélkül. Például kiderül belőle, hogy a vizsgált intézmények közel egymillió beteget vettek fel (954.812), és a felvett betegek 2,9%-a halt meg, azaz 97,1%-a távozott. A nem sürgős esetek halálozása 1,88%, míg a sürgős eseteké 4,6%. (Szakmákra nincs bontva az anyag.)  Ha szétbontjuk az egyetemi és nem egyetemi intézményekre, akkor az egyetem, a nagyobb haláloki eltérés ellenére is valamivel jobb eredményeket ad. Az összes felvett betegek halálozása 1,6% vs. 3,34%, a nem sürgős betegek esetén 0,8% vs. 2,19%, sürgős esetekben 3,8% vs. 5,0%. Ez meglepő, mert az egyetemeknél a haláloki diagnózisban az eltérés 35,6%, míg az összes többi intézetben együttesen is csak 20,13%. Megérdemelné, hogy további elemzést, vizsgálatokat végezzenek. Idézem a jelentés ide vonatkozó megállapítását: 2. Indikátor: Eltérés a klinikai és patológiai diagnózisok között (megfelelőségi indikátor) A 2R és 2S táblázatok adatai azt mutatják, hogy a százalékos eltérések igen magasak (20-30 % közöttio érték) szinte minden régióban. A szintek szerinti elemzésből az derül ki, hogy a legmagasabbak az eltérések az egyetemeknél és a területi kórházaknál. A sürgős és nem sürgős diagnózissal felvett betegek esetében nincs jelentős különbség.  A miniszterasszony talán tanulmányozhatta volna ezeket az adatokat is és nem csak egyetlen számot ragad ki a nem érdektelen tanulmányból. Szükséges lenne  megvizsgálni, mi okozza az egyetemek és a többi intézmény közötti nem jelentéktelen eltérést. Feltételezésem szerint ennek személyi okai ( kevesebben látják el a betegeket, nagyobb a terhelés, ezért nagyobb a  hibalehetőség), tárgyi, szervezési okai vannak  (kevésbé korszerű a felszerelés, nehezebben érhető el speciális diagnosztikai centrum  /CT, MR, angiográfia, coronarográfia stb./, a betegeket szállítani kell, ami sürgős esetben a halálozás növekedésével járhat).  A jelentés tehát semmiféle, a gyógyítás eredményességére vonatkozó következtetést nem von le, azonban az kiderül, hogy a vizsgált intézmények igen jól, kevés hibával dolgoznak, ezt bizonyítják a halálozási arányok, amibe szükséges beleszámítani azokat a betegeket is, akik végállapotú betegségükben, tulajdonképpen szociális indikációval, az otthoni ápolás megoldhatatlansága miatt kerülnek  a kórházakba. Hogy a klinikai és kórbonctani  diagnózis közötti 22,6%-os eltérés miért nem jelenik meg a halálozási arányszámokban, további vizsgálatokat igényelne. Ennek számos oka van, többek között más fontos a klinikusnak és más a patológusnak. Csak példaként említem, hogy a klinikai légzési elégtelenség haláloki diagnózisa mögött számos patológiai diagnózis állhat, mint tbc., cor pulmonale, emphysema, sorozatbordatörés, szepszis sokféle okból stb. Tehát az eltérés hátterében nem valós diagnózisbeli eltérés áll. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a vizsgált paraméterek nem alkalmasak arra, hogy az ellátás minőségére, a " félrekezelések" számára, a gyógyulási rátára, a diagnosztikai tévedésekre és a "műhibák" gyakoriságára következtetni lehessen, A boncolási ráta közvetlenül nem jellemzi az egészségügyi ellátás színvonalát, ezért nem is térek rá ki. Anélkül, hogy újabb számhalmazzal és százalékokkal terhelném az olvasót, idézem az említett jelentés részleteit a stroke és az acut myocardiális infarctus (AMI) korszerű kezelésére vonatkozó lesújtó megállapításait.  4. indikátor: Stroke kezelés halálozási aránya, a trombolízis kezelés hatásának elemzése (megfelelőségi indikátor) A vizsgálat azt mutatja (4AR és 4BR táblázatok), hogy az előző évekhez hasonlóan 2006-ban sem emelkedett a stroke betegségben alkalmazott trombolízis kezelések száma, arányuk alig éri el a megbetegedettek 0, 1 %-át. A halálozási arány minden régióban 5-10 %-os a felvevő osztályon, ennél magasabb az átvevő osztályon. 5. indikátor: Acut Myocardialis Infarctus (AMI) kezelés, halálozás és kezelések közötti  összefüggések (megfelelőségi indikátor) Az AMI kezelések és halálozások adatait régiók szerinti megoszlásban az 5/AR és 5/BR táblázatok mutatják. Kiugróan magas arányú kezelést mutatnak az adatok a nyugat-dunántúli régióban mind az első ellátó, mind az átvevő osztályon. Az 5/BR jol mutatja, hogy minden régióban jelentősen alacsonyabb a kezelést kapott betegek halálozása - szinte 0 - összehasonlítva a kezelést nem kapottakkal. Ebből szakmailag azt a következtetést kellene levonni, hogy mind a stroke mind az AMI kezelés esetében az időben kezdett trombolízis a halálozást jelentősen csökkenti, de a beavatkozások gyakorisága stroke setében 0,016%, AMI esetén 0,29%. Ebből nem lehet arra következtetni, hogy az OPNI stroke centruma felesleges és az AMI kezelés- megelőzés volumenkorlátozására lenne szükség. Vagyis, a lehetőségeket bővíteni kellene. Természetesen nem használ a korai ellátásnak az a bizonyos 50 km-es körzet sem. 7. indikátor: Műtét napján vagy azt követő napon bekövetkezett halálozás (biztonsági indikátor) Ezek az eredmények a 7/R és 7/S táblázatokban láthatók. A műtétnapi exitek átlagosan 1 % alatt maradnak, az összes halálozás sem éri el a 3 %-ot egyetlen régióban sem. A 7/S táblázat azt mutatja, hogy a legmagasabb műtéti halálozás a magyei kórházakban és a tárca intézményekben , és ez is zömmel a műtétet követő napon következik be. A válogatás nélküli esetek ( acut, elektiv, szívsebészet, idegsebészet, traumatologia, nagy hasi és mellkasi műtétek) fent látható alacsony perioperativ halálozása ugyancsak az egészségügyi intézmények és az ott dolgozók munkáját minősíti. Félő, hogy a Budapesten megszüntetett 6 sebészeti osztály olyan terhelést fog jelenteni az ágyszám- és létszámcsökkentéssel, a volumenkorlátozással  a megmaradó intézményeknek, ami bizonyosan az eredmény rovására fog történni.  Végül mellékelem a jelentés összefoglalását: 4 ÖSSZEFOGLALÁS A megvizsgált 41 intézmény egyenletesen oszlott meg Magyarország minden régiójában, és megtalálható volt az intézmények között minden intézményszint, egyetemek, megyei és területi kórházak ugyanúgy, mint országos intézetek és felekezeti, alapítványi intézmények is.   A legfontosabb megállapítások, amelyeket ebből a nem nagy számosságú vizsgálatból tehetünk, a következő: - A klinikai és patológiai diagnózisbeli eltérések igen magasak szinte minden intézményszinten, amit javíthatna a kórboncolások nagyobb számában történő elvégzése, és a tapasztalatoknak klinikopatológiai  értekezleteken történő elemzése. - A stroke betegeknél nagyon kevés intézményben alkalmaznak trombolízis kezelést, pedig a trombolízisben részesülő betegeknél az exit aránya minimálisra csökken. - Az infarktus kezelésben az időben alkalmazott trombolízis vagy PTCA kezelés  nagyon eredményes, az így kezelt betegek halálozási aránya közel nulla. - Egy olyan intézmény volt a vizsgáltak között, ahol a trombolízis kezelésewk száma, illetve egy másik, ahol a PTCA kezelések száma jóval magasabb volt a többi intézménynél. Ezeken a helyeken az infarktus halálozás minimális volt. - A műtétek biztonsága a vizsgált intézményekben igen jónak mondható, mivel mind a többszörös akut műtétek (reoperációk) aránya, mind a műtétet követő halálozási arány 1-2 %.os volt. A műtét után intenzív osztályra helyezett betegek átlagos aránya országos átlagban alacsony volt. A felmérés tehát igen fontos következtetések levonására alkalmas, csak megfelelő hozzáértéssel kell tanulmányozni, ami jelen esetben sem a miniszter asszony sem szakértői részéről nem történt meg vagy felületesség és célzatosság  vagy a hozzáértés hiánya miatt. Vagy - előttem csak sejthető okok miatt - szándékosan nem vettek róla tudomást. A jelentésből az is kiderül, hogy 2005. évhez képest a stroke és AMI kezelése semmit sem javult. Nem az a baj, hogy a boncolási és klinikai haláloki diagnózisban az eltérés (minimálisan) növekedett, hanem ez. Nem nagyon értem, miből gondolja az egészségügyi vezetés-irányitás, hogy kevesebb ágyon, kisebb személyzettel, nagyobb számu beteget kevesebb pénzből magasabb szinten lehet ellátni. Helyszűke miatt nem térek ki számos olyan kérdésre, ami a jelentés alapján joggal felmerül, csupán egyet emelek ki: végül is ki az, aki potenciálisan megöli a betegeket?  

Az egyházi kórházakban orvosok és ápolók olyan bensőséges kapcsolat kialakítására törekszenek a betegekkel, amely segít a gyötrelmek enyhítésében. Ezekben az intézményekben ma már nagyon kevés szerzetes szolgál, de mindenütt vannak önkéntes, civil segítők.A budai Szent Ferenc kórház betegeinek többsége vallásos. Járnak ide gyógyulást keresni egyházi és közéleti személyiségek, művészek is. Az ápoló személyzet többsége világi nővér, de a kórház szomszédságában lévő kolostor két szerzetesnője is betegápoló szolgálatot teljesít. Hedvig nővér, az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció tagja. – A fiatal lányok közül ma már kevesen kopogtatnak be hozzánk azzal, hogy további életüket a rendben szeretnék folytatni, és szerzetesként betegápolással foglalkozni – mondja. Huszonnégy évesen, vallásos neveltetés nélkül lépett a rendbe. – Kerestem életem célját, olvastam, tanulmányoztam a különféle vallások értelmét, üzenetét. Lelkileg leginkább a római katolikus egyház tanítása érintett meg. Gimnazista éveim vége felé már eldöntöttem, hogy mindenképp gyógyítással szeretnék foglalkozni. Akkoriban inkább az orvosi hivatás, a koraszülöttek gyógyítása vonzott. Később úgy éreztem, spirituális hátterét tekintve inkább a nővéri hivatás áll hozzám közelebb. Egészség-ügyi főiskolára jelentkeztem, és ezzel párhuzamosan a renddel is tartottam a kapcsolatot. A rendet egy Felső-Ausztriából Magyarországon letelepedő szerzetes nővér alapította 1894-ben. Kezdetben minden rendtag kizárólag betegápolással foglalkozott. Ma a nővérek egy része idős kora miatt már nem teljesíthet ápoló szolgálatot, és a fiatalabbak közül sem mindenki tevékenykedik e téren. A rendházban jelenleg kilenc idős és hat fiatalabb nővér él. Segítik a gyógyulást A fehér szerzetesi ruha általában megnyugtatja a kórház betegeit. A munkatársak alkalmazásánál nem feltétel a vallásosság, ám azt elvárja az intézmény vezetősége, hogy annak szellemében foglalkozzanak a betegekkel. – A lelki törődés, a szeretetteljes bánásmód olykor a betegek korábbi felfogását is megváltoztathatja – folytatja Hedvig nővér. – Munkánk szépsége a sok, mindennapi kis „csoda”, amit azoknál a testileg-lelkileg kiszolgáltatott embereknél tapasztalunk, akiket ápolunk. Jó szóval, biztatással segíthetünk gyógyulásukban, erőt adhatunk fájdalmaik elviselésében. Sokukkal bensőséges lelki kapcsolatot ápolunk. Megható, felemelő érzés, de ugyanakkor felelősségteljes is, ahogyan ránk bízzák apró titkaikat, segítséget kérnek tőlünk a bajban, és megszorítják kezünket a nehéz pillanatokban. A Budai Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozó Szolgálatát a rend hat éve működteti. Törőcsik Júlia, a szolgálat felelőse azt mondja, rendszerük egyedülálló Magyarországon, hiszen hivatásos lelki gondozóik az orvosok egyenrangú partnereiként vesznek részt a gyógyító munkában. Hetente egyszer a viziten, illetve az orvosokkal, nővérekkel és a gyógytornászokkal együtt tartott megbeszélésen is jelen vannak, ahol interdiszciplináris teamként működve keresik a betegek minél teljesebb gyógyításának útjait. Az Istenes Szent János által alapított Betegápoló Irgalmasrend ágostoni regulájú laikus férfirend, amelyet az elmúlt öt évszázadban csakúgy, mint ma, a világon a legnagyobb létszámú, és legjelentősebb férfi betegápoló közösségként tartanak számon. A kortárs beszámolók tanúsága szerint az irgalmasok kórházaiban mindig kiemelkedő gyógyítás, tudományos munka és oktatás folyt. Magyarországon már a 17. században több kórházat, patikát alapítottak, így például Egerben, Vácott és Pécsett. A mai Budai Irgalmasrendi Kórházban Istenes Szent János követői, az irgalmas testvérek az engedelmességi, szegénységi és szüzességi fogadalom mellett a hospitalitást mint a rend karizmáját is magukénak vallják. A kórház Lelkigondozó Szolgálatának feladata, hogy a krisztusi szeretet megtapasztalásában és az irgalmasrendi lelkiség megélésében legyen a betegek és a munkatársak segítségére – magyarázza Törőcsik Júlia. A betegeknek lelki, spirituális és etikai támaszt nyújt, liturgikus és mentálhigiénés programokat szervez, alkalomszerűen ismeretterjesztő, oktatói felkéréseknek is eleget tesz. A lelki gondozás kiterjed a gyógyulók hozzátartozóira és a munkatársakra is. A szolgálattevők társul szegődnek a kórházban töltött napokra, és támogatják a szenvedőt, hogy saját spiritualitásából merítsen erőt. E szeretetteljes jelenlétnek köszönhetően oldódik a magány, nem oly kínzó a kiszolgáltatottság, a hitből pedig remény fakad. A szolgálat mottója, a „Veled vagyok” is ezt szimbolizálja. Napfogyatkozás A lelki gondozók felekezeti vagy világnézeti hovatartozástól függetlenül minden betegnek segítséget nyújtanak, elkísérik őt a gyógyulás vagy a haldoklás rögös útjain. Szinte mindenki él a felkínált lehetőséggel. A laikus katolikus és protestáns lelki gondozók mellett tagja a szolgálatnak két szerzetesnővér is. Mindketten képzett lelki gondozók. A munkából ugyancsak részt vállal egy Indiából érkezett verbita szerzetes, aki betegápolási gyakorlati idejét tölti. A hivatásos lelki gondozók munkáját 25 önkéntes, az Irgalmas Segítő Testvérek erősítik. Járják a kórtermeket, látogatják a betegeket és jelzik, kinek van szüksége segítségre. Az önkéntesek többsége ötven év feletti diplomás – néhány kivételtől eltekintve nyugdíjasok. A szolgálat évek óta kapcsolatban áll a Polcz Alaine és Pilling János nevével jelzett Napfogyatkozás Egyesülettel. Az általuk képzett gyásztanácsadók vezetésével 2004 óta működik egy, a veszteségélmények feldolgozásában segítő csoportjuk. Tapasztalataik szerint a testi panaszok vagy a krónikus betegségekkel való küzdelem sikertelenségének hátterében sokszor a beteg feldolgozatlan gyászélményeinek sorozata áll. Pótolják a szülőt 1992-ben került vissza az egyház tulajdonába a budapesti Bethesda Gyermekkórház. Az újraindulás a református egyház hívei közül sokakban, főként az idősebbekben, felidézte a történelmi Bethesdáról őrzött emlékeket – mondja Rideg Gyula, a kórház lelkésze. Már a kezdetekkor sokan jelentkeztek önkéntes szolgálatra. Elsősorban idősebb hölgyek, akik valamelyik gyülekezethez tartoztak, és szerettek volna hozzájárulni a kórház diakóniai munkájához. Közülük már csak egyetlen szolgál a kórtermekben – legtöbbjük maga is gondozásra szorul. – 1998 táján toboroztunk először önkénteseket. Kezdetben, külföldi mintára összeállítottunk a jelentkezőknek egy képzőprogramot, ám hamar rájöttünk, hogy aki önkéntesnek jelentkezik, azonnal szeretne segíteni, és átélni azt az élményt, hogy szükség van rá. A nyugdíjasokon kívül ma már egyre több a fiatal; egyetemisták, diákok, gyesen lévő anyukák. Szolgálatra ajánlkozott már vállalkozó középkorú férfi is, aki felajánlotta, hogy kicsempéz egy kórtermet. Vannak külföldi önkénteseink, diákok, akik egy teljes évet töltenek a kórházban és egy nemzetközi ifjúsági hálózat közvetítésével kerülnek hozzánk. Az önkéntesek többsége általában a gyerekekkel való közvetlen találkozások lehetőségét keresi. Mesélnek, felolvasnak, rajzolnak, játszanak velük. A szülőkkel is beszélgetnek, ha éppen szükségét látják, vagy helyettesítik a bentlakó hozzátartozót, míg megfürdik, pihen vagy ügyeit intézi a városban. A kezdetektől önkéntesünk a kórház egykori főigazgatója, Dizseri Tamás édesapjának testvére. Jóllehet elmúlt már 70 éves, még mindig nagyon aktív és segítőkész. Korábban a kórház onkológiájára járt, mióta az megszűnt, a többi osztályon látogatja a gyerekeket. Dizseri Ágnes együtt él a kórházzal. Mostanában leginkább epilepsziás gyerekekkel foglalkozik; minden évben több táborunkba is elmegy. Olyan, mint egy jóságos nagymama, akinek egy vigasztaló szava, simogatása elég ahhoz, hogy a kicsik jó kedvre derüljenek. Fogják a haldoklók kezét A Mazsihisz Szeretetkórházában, a hospice/palliativ otthonápolásnál közreműködő mobil team munkáját önkéntesek segítik. Akadnak, akik vallási meggyőződésből, mások magánéleti okokból teljesítenek szolgálatot. A mobil csoport előnye, hogy a betegeket otthonukban, megszokott környezetükben ápolja. A szolgálat képzett szakemberekből áll; tagja az orvosok, szakápolók, gyógytornászok, önkéntesek mellett a rabbi is. Segítségükre nagy a szükség, mert a magyarországi zsidó közösségben egyre több az idős, magányos ember. A csoport megalakulása, 2001 óta a tagok csaknem 400 beteget látogattak meg, közel 12 000 alkalommal. Többségük rákbeteg volt. Wermer Katalin önkéntes négy éve tagja a csoportnak. – Nem tudok semmilyen magyarázatot adni arra a kérdésre, miért töltöm kedd délutánjaimat az idős, beteg, haldokló emberek „kísérésével” – mondja. Egyszerűen így tartja helyesnek. – Döntésemet a családom, a munkahelyem is elfogadta. Szerencsésnek érzem magam, hogy életük nehéz periódusában végigkísérhettem őket az „úton”, és örömmel tölt el, hogy adhattam nekik valamit a válságos percekben.