Egy szakfolyóirat évértékelése és egy decemberi, a világ vezető tudósainak részvételével zajlott kongresszus – az Amerikai Neuro-pszichofarmakológiai Társaság éves találkozója – előadásai alapján tekintettük át, melyek voltak az év legkiemelkedőbb szakmai előrelépései a depresszió területén.   Az American Journal of Psychiatry év végi számában a szerkesztők áttekintették a 2007-es esztendő jelentősebb közleményeit. Ezek egyike a genetikai tényezők depresszió kialakulásában, a gyógyszeres terápia sikerességében és a nemkívánatos gyógyszerhatások előfordulásában betöltött szerepéről szólt. David A. Lewis (University of Pittsburg) véleménye szerint a 2007-es év kutatásai megerősítették, hogy a genetikai faktorok szerepe ugyan rendkívül összetett, mégsem elégséges a legtöbb pszichiátriai betegség manifesztálódásához. Ennek alátámasztására kiemeli Keller és munkatársai közleményét (2007;164: 1521–1529), amely szerint az életesemények – egyéni és lakosságszinten egyaránt – alaposan befolyásolják a depresszió kialakulását és lefolyását. Eredményeik szerint a depressziós epizód előtt átélt események a genetikai hajlamtól függetlenül is meghatározók lehetnek. Keller következtetéseiben az áll, hogy a potenciálisan ok-okozati összefüggés a depresszió diagnosztikai kritériumait is befolyásolhatja a közeljövőben. Megállapítják, hogy a gyógyszergyártóknak is reagálniuk kell: olyan új termékekre lenne szükség, amelyek a genetikai és neurobiológiai megfontolásokon túl az egyes életesemények hatásainak módosítására is képesek lehetnek.    Olyan antidepresszánsok kifejlesztése várható, hangzott el az Amerikai Neuro-pszichofarmakológiai Társaság decemberi kongresszusán, amelyek közvetlenül az agyszövetben, molekuláris szinten fejtik ki hatásukat. A mai, lassan – számos biokémiai lépésen keresztül, többnyire a szerotoninerg vagy az adrenerg neurotranszmitterek útján – ható gyógyszerekhez képest a bevétel után szinte azonnal érdemi javulást hozó termékek kutatásáról beszámoló Husseini K. Manji professzor (National Institute of Mental Health, Egyesült Államok) szerint major depresszióban végre eltűnhet a kezelés megkezdése és a tünetek enyhülése között eddig eltelt hosszú, gyakran egy hónapos várakozási idő. „Most, hogy már ismerjük a célpontokat, gyorsan elérhetjük őket” – állítja Manji. Vizsgálatába olyan betegeket vont be, akik nem reagáltak a hagyományos gyógyszerekre, a pszichoterápiára vagy az elektrokonvulzív kezelésre. Az anesztetikus dózisnál lényegesen kisebb mennyiségben, intravénásan alkalmazott ketamin a tradicionális antidepresszánsoknál sokkal gyorsabban hatott közvetlenül a betegbetegség szempontjából fontos területek kritikus molekuláira. A vizsgálat eredményei szerint a betegek 70 százalékánál két óra elteltével már kialakult a terápiás válasz, és 35 százalékuknál egy hétig fennmaradt. A gyors hatású antidepresszívumok kifejlesztésével lehetővé válik a depresszió eredményes korai kezelése, a terápiarezisztens betegek állapotának javítása, valamint annak megelőzése is, hogy a gyors javulás hiányában kezelését eredménytelennek ítélő beteg abbahagyja a gyógyszerszedést.    Ez annál is inkább fontos, mert a depresszió közel megháromszorozza a szívroham mortalitását – derült ki szívinfarktus miatt kórházba került depressziós betegek több mint 6 éves követéséből. A kardiovaszkuláris rizikófaktorokat vizsgáló egyéb kutatásokkal összhangban azt találták, hogy az összefüggés azokra vonatkozik, akik az infarktust követő első hat hónapban nem gyógyultak ki affektív betegségükből. „A depreszszió és a szívbetegségek között fennálló kapcsolat nem tisztázott, éppen csak elkezdtük megérteni, hogyan hatnak az antidepresszánsok, ha mindkét betegség fennáll” – mondta a vizsgálat vezetője, A. Glassman professzor (Columbia Egyetem). A depressziót egyre szélesebb körben minősítik kardiovaszkuláris kockázati tényezőnek. A kapcsolat lehetséges oka a szív irritabilitását fokozó vegetatív idegrendszeri aktivitás.

Szakmai hírek a depresszióról Összefoglaljuk a depresszió epidemiológiai adataiban legújabban közzétett változásokat, és beszámolunk egy új fehérje felfedezéséről, amelyet valószínűleg eddig tudtunkon kívül használtunk a hangulati zavar kezelésében.  Egy kulcsfontosságú fehérje funkcióját azonosítva újabb lépéssel jutott közelebb a depresszió kialakulásának megértéséhez Paul Greengard Nobel-díjas kutató. A National Institutes of Health (NIH) honlapján (www.nih.gov) közzétett beszámoló szerint munkacsoportja igazolta, hogy a p11 nevű fehérje az 5HT1B szerotonin-receptor működési helyére, a sejtfelszínre juttatásában játszik szerepet. Egérkísérleteik során a p11 génjének kiütése a kontrollállatokéhoz képest csökkentette a sejtfelszíni 5HT1B-receptorok számát, és a rágcsálók úgy kezdtek viselkedni, mintha depressziósak volnának: mozgékonyságuk csökkent, és kevésbé reagáltak a jutalmazásra. A p11 gén kifejeződésének mesterséges túlstimulálása pedig ezzel éppen ellentétes magatartást váltott ki. Az összefüggés fordítva is igaz: depressziós egerek és emberek agyában is lényegesen alacsonyabb p11-szinteket mértek, mint egészséges kedélyállapotúakéban. Bár úgy tűnik, hogy az eddig ismert antidepresszívumok is valamiképpen a p11 útján hatnak – a fehérje vérszintje ugyanis triciklikus szerek, monoaminooxidáz- gátlók és elektrokonvulzív kezelés hatására egyaránt megemelkedett –, a molekula a szerotonin rendszer zavaraival járó kórképek kezelésének új, speciálisabb terápiás célpontja lehet.  

Sokk-bizonyíték Az elektrokonvulzív kezelés (ECT) talán a legtöbb vitát kiváltott pszichiátriai terápia. Számos támadás érte 70 éves története során, megkérdőjelezték hatékonyságát, súlyos mellékhatásokat, maradandó agykárosodást tulajdonítottak neki. Pedig a gondosan meghatározott indikációval, megfelelő technikai feltételekkel, altatásban és izomrelaxáció mellett, altatóorvos közreműködésével végzett ECT-nek helye van a modern pszichiátria terápiás repertoárjában. Az altatás és az izomrelaxáció bevezetése előtt végzett elektrokonvulzív kezelések félelemkeltő látványa és a gyakoribb szövődmények sokszor vezettek elutasításhoz. A pszichiátriával és az ECT-vel egyes országokban vissza is éltek. Részben erre volt válasz az antipszichiátriai mozgalom megszületése, amelynek ma is egyik fő célpontja az ECT. Mindez jelentős szerepet játszott a kezelés alkalmazásának időszakonkénti háttérbe szorulásában, de ezzel egy időben élénkítette is az ECT-vel kapcsolatos tudományos vizsgálatokat. Ennek eredményeként napjainkra mind a kezelés indikációjával, mind a szövődményekkel kapcsolatban kellően nagy mennyiségű információ gyűlt össze ahhoz, hogy a bizonyítékokon alapuló orvoslás követelményeinek is megfelelő ajánlásokat tudjunk megfogalmazni. Évente néhány száz beteg Az ECT-t egy 1992-es vizsgálat szerint az ország pszichiátriai osztályainak kétharmada alkalmazta, összesen 1605 beteg esetében, ami osztályonként átlagosan 25 beteget jelentett. Tízezer lakosra tehát 1,55 ECT-vel kezelt beteg jutott. A 2002-es adatok alapján az arány lényegesen csökkent: ebben az évben tízezer lakosra számítva már csak 0,31 volt. Az év során összesen 315 beteg (az 1992-es érték 19,6 százaléka) részesült ECT kezelésben. A kezelést használó osztályok száma 61-ről 34-re, az egy osztályon kezelt betegek száma 25-ről 9-re esett vissza.