Popper Péter a hvg.hu-nak adott interjúban úgy véli, hogy a történelme során újabb és újabb megszállókkal küszködő Magyarországot sokkal mélyebben érinti majd a gazdasági válság, mint a stabil nemzeti identitású országokat. A pszichológus szerint Mózesnek igaza volt: rabszolga nemzedékkel nem lehet hazát foglalni, nekik előbb ki kell halni.

Előretekintő, és a nemzetközi irodalmat visszhangzó írásokat olvashattunk a Medical Tribune egyik legutóbbi számában (VI. évf. 11. szám, 2008. június 5.), amely a betegbiztonság kérdéskörét járta körül. A nyugati medicina tart, ahol tart, aki dolgozott benne, tudja, milyen adminisztratív és egyéb intézkedéshalmaz véd bárkit, ha belép a rendszerbe (akár orvosként, akár betegként). A nyugat- európai és az USA-beli helyzet e tekintetben 30-40 évvel előzi meg a hazait, ezen semmi csodálkozniés tagadnivaló nincs. A 30-40 év alatt a most mintaként emlegetett és a betegbiztonság érdekében fellépő országok intézményrendszerük adminisztratív és szakmai fejlesztésével, átalakításával értelmet adtak a „nem szabad büntetni” felszólításnak. Az előbbit csak az egészségügyi munkakultúra egy bizonyos szintjén lehet használni: ott, ahol hagyományai vannak a „bizalmon alapuló kultúrának”, a kockázatkezelésnek és az önmagukat kontrollálni képes szervezeti működésű csoportoknak. Ebben a kultúrában a „nem szabad büntetni” nem azt jelenti, hogy mindenki azt tesz, amit akar, és ha baj származik belőle, letagadja az okot és a körülményeket.   Magyarországon változatlanul fennmaradt a hierarchikus szervezeti kultúra. Ahogy Sinkó Eszter írja: „Nem tagadható, hogy a hazai egészségügy feudális jellege a több mint tíz évvel ezelőtti változások ellenére megmaradt, de ez elsősorban a benne, illetve körülötte dolgozók magatartásának, attitűdjének köszönhető. A mai napig szembe kell néznünk a közhivatalok packázásával, lassú reakcióidejével, mint ahogyan orvosok gyakran nem korrekt betegkezelési metódusával, korszerűtlen szervezési megoldások sorával, a köz érdekeit sértő döntésekkel, beruházásokkal élünk kényszerűen együtt.” Ebben a rendszerben az orvos perelhető, holott a háttérben sokszor olyan ellátási hiba búvik meg, amely a rendszerből következik. Számos negatív jelenséggel találkozunk; ilyen például a bűnbakkeresés vagy a munkatársak közötti szövetségek (ez utóbbi azért káros, mert segít megbocsátani a csoport tagjai által elkövetett hibákat, mulasztásokat stb.).   Ami az egészségügyi szolgáltatás szempontjából érintett „másik felet”, az ellátást igénybe vevőt (legtöbbször beteget) illeti, megállapítható, hogy mind egészségtudatosságuk, mind jogismeretük és jogkövetésük igencsak sok kívánnivalót hagy maga után.   A betegbiztonság alakulására az igazságszolgáltatási rendszer alapvető befolyással bír, s ez – több más körülménnyel együtt, amelyeket itt most nem tárgyalunk – a hibák feltárása helyett az eltitkolásra ösztönöz. Ugyanakkor „nincs kitalálva”, hogyan lehet méltányos módon kárpótolni azokat, akik az egészségügyi ellátás igénybevétele során valóban kárt szenvednek.   Az ellátásból következő hibák minimalizálásának feltételrendszerét (szakmai folyamatok szabályozottsága, személyi, eszközös és szervezési feltételek biztosítása, dokumentáltság biztosítása, betegelégedettség figyelése, belső jogi támogatás, képzések, minőségközpontú irányítás stb.) kizárólag a menedzsment biztosíthatja – egy, a jelenlegihez képest más szervezeti kultúrában. Addig nem tehetünk mást, mint hogy megkeressük a hibát és a betegek érdekében már akkor kijavítjuk, amikor annak megismétlődése még nem jár fatális következményekkel.