A Pixar Animációs Stúdió nyolcadik nagyjátékfilmje az utóbbi évek enyhe hanyatlása után ismét bebiztosítja John Lasseter csapatának kimagasló első helyét a 3D-animációs játékfilmek készítőinek mezőnyében. A L’ecsót író és rendező Brad Bird a klisészagú alapanyagból olyan különleges csemegét alkotott, hogy annak utóíze napokig- hetekig bejárja képzeletünket, és emlékezésre sarkall. A hihetetlen szakácskarriert befutó párizsi kispatkány kalandja olyan kellemes meglepetést okoz, akár egy varsói magyar borpince, ahol a brassói aprópecsenyét frissensült ínyencségként tálalják.   Aki az 1991-es Toy Story óta figyelemmel kíséri a Pixar filmjeit, az tudja, hogy a „műhely” minden egyes gyerekfilmnek álcázott története több rétegből áll össze – dramaturgiai és technikai értelemben egyaránt. Az alkalmazott számítógépes technika sokrétűsége ugyanis a történetek felépítésére is jellemző, hiszen egy-egy felvonultatott karakternek vagy bemutatott akciószekvenciának egyszerre feladata a szórakoztatás és a bravúr: a kicsiket a cselekmény ragadja magával, az őket moziba kísérő nagyokat pedig a popkulturális és filmtörténeti utalások ötletessége és pazar kivitelezése. Az Egy bogár életének kurosawai alaphelyzete (A hét szamuráj), a Szörny Rt. „ajtósüldözése”, a Némó nyomában vonyító vonósokkal és fogszabályzós kislánnyal kísért Psycho-idézete vagy A hihetetlen család Bond-filmekből kölcsönzött lakatlansziget-romantikája rendesen fején találja a felnőtt nézőt, míg a gyerekek a bájos hősökért izgulnak. Mindenki felhőtlenül mulat tehát, és észre sem veszik, hogy a háttérben micsoda mennyiségű munka rejlik, hogy egyetlen ismerős gesztus, jól felépített poén megalkotása milyen mesterségbeli tudást igényel. Nem elég ugyanis, hogy ki kell találni a több síkon működő jelenetet, de el is kell játszatni a számítógép generálta figurákkal, és azokat úgy kell mozgatni a képzeletbeli háromdimenziós térben, hogy a valószerűség teljes benyomását keltsék. A Pixar animátorai kulcsfigurái az alkotói csapatnak, de nem az egyedüli kreatív résztvevők a sokszereplős folyamatban: a „kamerák” (szögek és mozgások) beállításaiért felelős operatőrök, a hátteret aprólékosan megalkotó látványtervezők, a figurákat agyagból vagy gyurmából elkészítő karaktertervezők, a szinte észrevétlen poénokat is kidolgozó írók, és a tökéletes összhangért felelős rendező úgy dolgoznak együtt, mint egy élőszereplős film stábja. És ha az összmunka tökéletesen sikerül, még nincsen készen a film, hiszen minden egyes képkockának napokig kell tisztulnia az úgynevezett renderelő (magyarul vakoló) csúcsteljesítményű számítógépben, mely a környezeti viszonyoknak megfelelő összes réteget tökéletesíti. Olyan csapatmunkáról van tehát szó, mely példátlan precizitást igényel, és ha sikerrel jár, akkor akár arra is képes, hogy a nézővel elhitesse a vásznon történő események spontaneitását – és éppen ez az, amivel a Pixar konkurensei (Dreamworks, Fox) előtt jár.   Remy csodálatos élete  Zsánerek kifigurázásával játszani szinte veszélytelen feladat, ezért is vághattak bele Pixarék olyan magabiztosan a Toy Story buddy-movie átiratába (egy belevaló kettős főszereplésével játszódó haverfilm), A hihetetlen család szuperhőssztorijába, vagy éppen a Verdák versenyzős fejlődéstörténet- átiratába, egy igazi klisét megtölteni élettel azonban már jóval kockázatosabb feladat. Annál is inkább, mert ezt a feladatot az a Brad Bird kapta, aki annak idején egy-egy Simpsons-epizód rendezésével és írásával mutatkozott be az ironikus humor kedvelőinek, később készített egy hidegháborús-paranoiás felhangokkal tarkított animációs nagyjátékfilmet (Szuper haver), majd következett a bravúros áthallásokkal fűszerezett A hihetetlen család, melynek története nem sok gikszerre adott lehetőséget. Legújabb (és gyaníthatóan eddigi legjobb)munkája, a L’ecsó azonban első ránézésre egy ragacsos gasztronómiai mázba mártott közhelygyűjtemény, mely az eredetiségnek akár a szikráját is nélkülözi, és megelégszik a szívet melengető tanulság, valamint a párizsi háztetők és csatornarendszer bemutatásával. Láttunk már hasonlót Billy Wilder klasszikus Sabrinájában (majd annak remake-jében), az Amélie csodálatos életében, és szinte minden romantikus amerikai filmben, mely akár részben a francia fővárosban játszódik. Miért vállalta mégis Bird a kihívást?Mert tudta, hogy a klisék is valós gondolatokra épülnek, és ha nem tovább koptatni, hanem leporolni akarjuk őket, sikerülhet felmutatni valamit régi csillogásukból.   Történetünk főhőse egy Remy nevű patkány, aki apja bandájával a francia vidéken él, és különleges szaglásával segíti az ételmaradványok begyűjtését: minden falatot felmutatnak az orra előtt, nehogy mérgezett eledel jusson tányérjukra. Remy természetesen halálosan unja munkáját, és a gasztronómiai kifinomultság teljes hiányát a népes patkánybanda életéből, és titokban bejár egy konyhába, ahol a párizsi Gusteau mesterszakács könyvéből tanulja a főzés mesterségét. „Főzni bárki tud” – áll a népszerű szakácskönyv borítóján, és Remy boldogan hisz a szlogennek – ráadásul nem is alaptalanul, hiszen lelkesedésével szinte tökélyre fejleszti titkos hobbiját. Egy napon azonban menekülniük kell rejtekhelyükről, hősünk a nagy felfordulásban elszakad a csapattól, és a csatornarendszer jóvoltából Párizsban köt ki, méghozzá a néhai Gusteau az utóbbi években kissé csorbult hírű éttermének szomszédságában. És mit csinál a kíváncsi kis patkány? Nagyot álmodik – pontosabban nagyot zuhan a konyha bukóablakán keresztül a mosogatólébe, ahonnan szédítő kalandok során egy tévedésből elrontott leves mellé sodorja szerencséje. Több sem kell a kis zseninek: kötelességtudatból feljavítja az ételt, majd a leves megmentőjének vélt mosogatófiú partneréül szegődik, hogy megmentse annak becsületét, és kedvére tovább főzhessen. Természetesen bonyodalom bonyodalmat követ, és a történet végén kettejüknek a legszigorúbb párizsi étteremkritikust, Anton Egót kell kiszolgálniuk, miközben becsületük, életük és barátságuk forog kockán.    Aranyos és arányos   Miként a konyhában, a filmművészetben is a megfelelő arányok eltalálása a legnehezebb feladat, de szerencsére mind Remy, mind pedig Brad Bird személyében tehetséges profihoz van szerencsénk. A rendező jó egyensúlyt talál humor és feszültség, egerek és emberek, szentimentalizmus és irónia között. A látványos akciójelenetek és morális agonizálás között arra is jut ereje, hogy a klisészerű elemeket idézőjelbe tegye, és a művészet és a kritika életünkben betöltött szerepéről elmondja véleményét. Az már csak hab a lecsón, hogy az emberi és kisállati nézőpont virtuóz váltogatásával a Die Hard-filmeket megszégyenítő izgalmú cselekményt tesz az asztalra, de Brad Bird már csak ilyen: szerelmes a filmbe. A L’ecsó bővelkedik show-elemekben, de nincsen „elshow-zva”, hiszen ezer finom fűszerrel ügyel arra, hogy minden ízlésnek megfeleljen. Nyárvégi mozitúra Ha meleg van, azért, ha hűvösebb, azért: a mozinak mindig ideje van. Az óriási kínálatból azokat próbáltuk meg kiválasztani, amelyek – tippünk alapján – „bejöhetnek” a szórakozni vágyó nézőnekimages/   A Lathatatlan (bemutato: augusztus 23.) egy sved film amerikai remake-je. A rendezo, David S. Goyer olyan forgatokonyvekkel bizonyitott, mint A hollo, a Dark City, a Mindorokke Batman, a Penge-trilogia; a producerek nevehez pedig tobbek kozott A hatodik erzek kotheto. Nem veletlen tehat, hogy ez a tortenet is a termeszetfolotti vilagaban jatszodik. A fohost, a kozepiskolas Nicket egy este megtamadjak, mert azt hiszik, o dobta fel bolti lopas miatt egy osztalytarsat a rendorsegnel. A fiu elet es halal kozott lebegve nezi vegig, ahogyan edesanyja es a rendorok remenytelenul keresik. Csak akkor van eselye a tulelesre, ha felderiti halalanak korulmenyeit. A fobb szerepekben az Oscar-dijas .szuletett feleseg, Marcia Gay Harden, valamint a Lost, Smallville es a Nancy ul a fuben sorozatokbol ismert Jason Chadwick lathato.   Tracy Turnblad, a tancoslabu, tulsulyos baltimore-i tinedzser visszater a vaszonra, hogy a Corny Collins Show kozonsege utan a mozilatogatokat is meghoditsa. A Hajlakk (bemutato: augusztus 30.) a 19 evvel ezelotti azonos cimu film (Hairspray) feldolgozasa, am akik akkor lattak, nezzek meg ujra, mert a sztoriban van azert nehany valtozas. A tortenet foszerepet az eddig ismeretlen Nikky Blonsky jatssza, apjat Christopher Walken, anyjat John Travolta alakitja. A stablistan szerepel a zenei karriert a Chicago Morton mamaja ota szineszire cserelo Queen Latifah es Michelle Pfeiffer mint a gonosz tevecsatorna-igazgato, de a nyito kepsorokban feltunik az 1988-as eredeti rendezoje, John Waters is. Viccesebb, mint a Producerek, jobb a zeneje, mint a Dreamgirlsnek, nem veszi magat tul komolyan, mint a Chicago . egyszoval idealis kikapcsolodas.   2002-ben mutattak be a 28 nappal kesobb cimu angol horrort, amelynek fohose a balesetet koveto komabol felebredve csupan ket normalis embert talal Londonban, akik a metropolis virus altal orultte tett lakoi elol menekulnek. A 28 hettel kesobb tortenete innen indul. Az USA hadserege megfekezte a korokozot, a brit fovarosban kezdodhet az ujjaepites. Egy apa is visszakoltozik gyerekeivel, a romok alatt pedig megtalaljak az anyat. A no azonban magaban hordozza a virust?c A film izgalmas, fantasztikus elemeket is tartalmaz, es nem hianyzik belole a politikai-tarsadalmi elgondolkodtatas sem. A forgatas tobbnyire Londonban zajlott, am a Wembleystadion felujitasa miatt nehany jelenetet a cardiffi arenaban kellett felvenni Juan Carlos Fresnadillo rendezo-forgatokonyvironak, akit az Intacto cimu spanyol thrillerrel ismerhettunk meg. A 28 hettel kesobb foszereploje a Trainspotting Begbie-je, Robert Carlyle. A szerencsesek a gyori Mediawave-en tavasszal mar lathattak azOfelsege pincere voltam (bemutato: szeptember 6.) cimu Jir.i Menzel-filmet. Ahol azonban nincs Hrabal nevre hallgato mozi, csak most ismerhetik meg Jan Dite eletet, aki egesz eleteben a penz es a nok utan futott. Bar joval a masodik vilaghaboru utan indul a tortenet, a fo cselekmeny a naci idok alatt jatszodik. Dite megismerkedik egy nemet lannyal, akit felesegul vesz, es ezaltal megnyilik az ut a hon ahitott ervenyesules elott. Aztan persze nagy arat kell fizetnie erte. A regeny 1971-ben szamizdatban jelent meg eloszor, es Menzelt tobben, koztuk maga az iro is, kapacitaltak a megfilmesitesre. Azzal utasitott vissza mindenkit, hogy nem lehet egyetlen Hrabal-specialista. Pedig ha tenyleg o ert hozza a legjobban? A Sophie Scholl-lal nevet szerzo Julia Jentsch mellett ismeros cseh szineszek, Oldrich Kaiser,Martin Huba,Marian Labuda, illetve a filmrendezo, Szabo Istvan kapnak jelentos szerepet.   Papp Tímea

Ahány ágra süt a nap, annyi irányból támad ránk Hollywood ezen a nyáron. Robotok, próféták, széftörők, megállíthatatlan zsaruk, varázslótanoncok, szuperhősök és zombik borzolják majd a kedélyeket, és a móka kedvéért még John Travolta is kövér nőnek öltözik! Ám a kötelező, igényes tucatfilmek mellett szerencsére egy-két csemegéhez is lesz szerencsénk, ellátogat ugyanis a mozikba David Lynch legújabb munkája, és Antal Nimród amerikai debütálása is.  Egerek és emberek  A sorozatok legnagyobb előnye, hogy megfelelő anyagi siker esetén nem kell véget érniük, és hogy a felfokozott érdeklődés miatt a nyári uborkaszezonban is elegendő nézőt vonzanak, ráadásul nevezett nézőknek nincsen félnivalójuk, hiszen a kedves alkotók biztosra mennek, azaz igyekeznek olyan filmet készíteni, mely minden nép- és korcsoport elvárásainak megfelel. Klasszikus példa a fenti típusfilmre a kicsiket és nagyokat egyaránt megszólító 3Danimációs sorozatok zöme, melyet idén nyáron a Dreamworks-féle Harmadik Shrek képvisel a maga gumi-népmesei világával és popkulturális utalásrendszerével. Komolyabb gyakorlatnak ígérkezik a Pixar stúdió (Toy Story, Szörny Rt. stb.) legújabb durranása, a sok humorral, izgalommal és szeretettel fűszerezett L’ecsó, melyben egy különleges gasztronómiai érzékkel bíró párizsi patkány menti meg egy vendéglő becsületét – és saját életét. A filmet A hihetetlen családot jegyző Brad Bird rendezte, joggal számíthatunk tehát sok csavarra, és nem kevés érzelgősségre: a L’ecsó valahol a Sabrina, az Amélie csodálatos élete és egy David Attenborough-film között lőhető be a mozgókép-történelmi palettán. A szezon harmadik bajnokjelölt animációs filmje A Simpson- család egész estés változata, mely a korszellemnek és a legmodernebb elvárásoknak megfelelően a Föld megmentéséről, a nukleáris veszély elhárításáról és a családnevelésről szól, paródiáját nyújtva ezzel tulajdonképpen az összes nyári szuperprodukciónak. Igaz, meg kell vallanunk, hogy a folytatások folytatásának – illetve a feldolgozások feldolgozásának – kifigurázása nem túl nehéz feladatimages/  Hősök hőségben A multigenerációs popcorn-megsemmisítők után vessünk egy pillantást a (mozis értelemben vett) középkorosztályt célba vevő, a szájtáti tizenéveseket kiszolgáló nagyszabású művekre. Immár ötödször tér vissza az időközben a londoni színpadokat meztelenül is megjárt Harry Potter, aki mutál. A Harry Potter és a Főnix Rendje a könyv olvasóinak nem sok meglepetést okoz majd – és vélhetően azok számára sem lesz meglepő, akik emberfeletti erővel távol tartották magukat az olvasmánytól, az Alfonso Cuarón rendezte Azkabani fogoly után ugyanis már nem a stílusgyakorlatról szól a sorozat, hanem a digitális gyömöszölésről, azaz a cselekmény minél látványosabb és minél pergőbb felmondásáról. A gyerekeknek oly kedves fantázia helyett szintén a számítógépre hagyatkozik A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó, mely a Pókember-szériánál szelídebb ugyan, de a karakterek sokasága miatt laposabb is: egy figurához egy szupertulajdonság járul, ezért hőseink kénytelenek összefogni a gonosz ellen, a kisebbek kedvéért: az álmatlanságban szenvedő középsősök csak együtt győzhetik le az óvónénit a csendes pihenő alatt.   Valamivel komolyabb témát, az emberiség életben maradásának jogosságát boncolgatja a kultikus játék- és rajzfilmfolyam élő szereplős feldolgozása, a Transformers. Az ifjúsági akciófilmben felvetett probléma súlyosságát mutatja többek között, hogy a rendezést Michael Bay-re, az antiutópiák és autós üldözések szakértőjére bízták, az ő agyonszűrt, sárgában úszó képei ugyanis szinte mindenkit elgondolkodtatnak. És esetünkben van is min merengeni: a Föld „békés” népét pusztító robotok érkezése zavarja meg, és egy szerencsétlen véletlen folytán éppen az amerikai hadsereg az, akinek magára kell vállalnia a probléma megoldását. A robotok hihetetlen gyorsaságú alakváltók, kegyetlen információszippantók és embergyilkosok, de szerencsére nem egyedül jöttek: nyomukban vannak ugyanis a jó robotok, az Autobotok, akik a nyolcvanas években született értékrend szerint a polgári társadalom szolgálatában állnak, míg a főleg repülővé változó gonosz decepticonok a hidegháborús haditechnikát képviselik. Bay filmje olyan gyors, hogy a reagani ideológiából szerencsére nem sok jön át, de a tempó a megértést sem könnyíti a tizenkét év körüli nézők körében. Meg kell azonban vallani, hogy az ügyeletes szépséget alakító Megan Fox formás testecskéje és az akciójelenetek koreográfiája szemkápráztató.    Szintén a szemet gyönyörködteti a csalóka csillogás világában játszódó Ocean’s-sorozat harmadik darabja, melyben új arcként Al Pacino veszíti el sok ezer dolláros alsógatyáját a dörzsölt és sármos rablóbanda ellen, a rendező, Steven Soderbergh pedig vidáman táncol a kamerával, és keresi a kapcsolatot a cool zene, a fények és a posztmodern macsóizmus között. Tökéletes nyári mozi szakítás helyett. Természetesen szakítás utánra is jut néznivaló: egy kis kukarugdosás helyett tökéletes programot kínál a modern akciófilm legjobbjának tartott Die Hard-széria negyedik darabja, a Legdrágább az életed, melyben a bátorság és a ragtapaszhiány ismét diadalmaskodik a magánéleti válság és a nemzetközi terrorizmus felett: John McClane minden korábbinál ráncosabb homlokkal, minden előzőnél látványosabb nagyvárosi díszletek között csap össze egy hackerbandával, akiknek semmi sem szent, még hősünk lányának testi épsége sem. Hármat lehet találni, hogy a negyedik Die Hard végén ki mosolyog a kamerába! És ha a számokból még mindig nem elég: Danny Boyle sikeres zombifilmjének további sorsát a derék amerikaiak vették gondozásba, elkészült hát a 28 héttel később, melyben a vírus megfékezése után a jenki hadsereg próbálja meg újranépesíteni Nagy- Britanniát, de egy még súlyosabb fertőzés személyében apró gubanc lép színre. Isten óvja a királynőt!  Börtön dönt  Ha a legrosszabb gyerekeket is ágyba dugtuk, számba vehetjük az egyszerre több gondolati síkon mozgó filmeket. Itt van rögtön a dán Bille August (Jeruzsálem, Nyomorultak) valós alapokon nyugvó apartheiddrámája, melyben Nelson Mandela fehér börtönőre megvilágosul, és a jó ügy mellé áll. A Goodbye Bafana főszereplője a filmes családból való Joseph Fiennes, a hatvanas évek korfestése pedig szintén nem hagy kívánnivalót maga után. Dél-Afrika mellett a francoista Spanyolország is tartogat számunkra politikai elítélteket ezen a nyáron: a német Daniel Brühl (Good-bye, Lenin!, Edukators, Fegyverszünet karácsonyra) címszereplésével, spanyol nyelven készült Salvador könnyen érthető történelmi leckének indul, a cselekmény középpontjában egy bankrabló forradalmárral, de a végére szívszorító börtöndráma kerekedik belőle, síró lánytestvérekkel és ügybuzgó hóhérral a mellékszerepekben. Az európai filmvásznak másik ifjú tehetsége, Romain Duris (Lakótársat keresünk, Halálos szívdobbanás) szintén valós személy bőrébe bújik, csakhogy jóval vidámabb díszletek és jelmezek között: a Moliére címszerepében komédiázik, szerelmet vall és karrierje mellett az életével is játszik. Szintén nem babra megy a játék az ausztrál Candy-ben, ahol egy szabados életű költő (Heath Ledger) és egy festőlány (Abbie Cornish) talál egymásra nem kis mennyiségű kemény drog segedelmével. Az eredmény sejthető: mennyei élmények, majd pokoli szenvedés.  Grimaszok mosolyországban Túl jón és rosszon, több ezer forintos mozijegyeken és kukoricamérgezésen, érdemes némi helyet szorítani az igazi csemegéknek. A személyes érintettség okán szinte kötelező darab a Kontroll rendezőjének első amerikai rendezése, az Elhagyott szoba, amelyet a szerencsések már a Titanic Fesztivál záró gáláján láthattak, és mely szerzői bűvészkedés helyett egy tisztességes, lényegre törő műfaji thriller, már-már slasherbe hajló dramaturgiával. Antal Nimród szépen felmondja a leckét, miközben hőseit egy elhagyott motel személyzete üldözi, hogy annak rendje és módja szerint kamerák előtt kínozzák meg őket. Állítólag panaszra nem lehet ok, folytatásra azonban igen. Kicsit nehezebben követhető, nem hétköznapi misztikummal töltött David Lynch legújabb rendezése, az Inland Empire, melyben sok Lynch-rajongó örömére az a Laura Dern lép színre, aki annak idején a Kék bársonyban nem nyomta elég hangosan a dudát. Szerepe szerint itt nem kertvárosi kamaszlány, hanem lejárt hollywoodi filmcsillag, akinek egy forgatáson rejtélyes körülmények között veszélybe kerül az élete – a nézők józan felfogóképességével együtt.  És aki mindezt túlélte, annak már az 1988-as Hajlakk remakeje sem árthat. John Watersnek, a polgárpukkasztás nagymesterének klasszikus vígjátéka ugyanis most mozgékonyabb formában tér vissza a vászonra, olyan táncos lábú színészekkel a főbb szerepekben, mint Christopher Walken és John Travolta – és egy kevésbé szatirikus, de legalább olyan szórakoztató dramaturgiával. Mindent a szemnek, semmit az észnek: jó mozizást minden nyárművésznek!