A Debreceni Egyetemen szerveződtek különleges mentőcsoporttá. Úgy járnak Ázsiába, mint más a szomszéd megyébe. Legutóbb júniusban, Mianmarban mentették, gyógyították a pusztító trópusi vihar áldozatait, annak a folyódeltának a táján, amely eddig nem a tragikus természeti csapásról, hanem Rejtő Jenő könyvéből volt ismert Magyarországon. Itthon a mentőcsoport tagjai is nyugalmasabb feladatokat végeznek, szűrőprogramokat teljesítenek, s részt vesznek a különleges mentés egyetemi szintű oktatásában.

Hazaérkezett mianmari kiküldetéséből a magyar missziós csoport nyolc tagja csütörtökön; a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Debreceni Egyetem Különleges Orvosi Mentőcsoport (DEKOM) munkatársai tíz napot töltöttek a katasztrófa sújtotta országban.

Mianmar 911 külföldi segélymunkásnak adott beutazóvízumot azóta, hogy a Nargis ciklon május elején lecsapott az országra. A tervek szerint szombaton indul majd az egykori Burma ciklon sújtotta területeire a Magyar Református Szeretetszolgálat csoportja is.

Több  szervezet kéri az emberek segítségét a mianmari katasztrófa áldozatainak megsegítésre érdekében. A Baptista Szeretetszolgálat Rescue 24 Speciális mentőcsapata Pavelcze László vezetésével útnak indult Mianmárba, hogy segédkezzék a katasztrófa áldozatainak mentésében. A nemzetközi mentőcsapatban a magyarokon kívül ausztrál mentők vesznek részt.

     A vietnami háború egyik leghíresebb veteránjának utolsó visszatérése a vászonra egyszerre jelenti egy korszak és egy legendás harcos búcsúját. Hála Stallone kitartásának és példátlan stílusérzékének, Rambo végső jelenése nemcsak az akciófilmek nyolcvanas évekbeli fénykorát idézi fel, de azt is megmutatja, mennyire elpuhultunk Tarantino és Rodriguez B-filmes oktatófolyamának intellektuális súlya alatt. Itt nem azért gyilkolnak, hogy gyönyörködjünk a halálnemek sokféleségében, hanem mert a túlélés pontosan ennyi, gépiesen kivitelezett lövést, szúrást és nyaktekerést kíván. Rambo nem azért kapaszkodik a géppuskaállásba, mert jól áll neki, hanem mert még párszor meg kell húznia a ravaszt.    A moziba járó emberiség nagyobbik része hajlamos elfelejteni (vagy sosem tudta), hogy Sylvester Stallone nem egyszerű akcióbálvány, akit egy viszonylag gondtalan filmes évtized tett királlyá, de kiváló forgatókönyvíró is, aki a Rocky megírásáért Oscar-díjat kapott. Az emberpróbáló-verejtékes sportfilm műfaja neki köszönhetően kezdett el virágozni, és az is az ő érdeme, hogy a Bruce Lee-filmek után végre nemcsak a főszereplő kemény szellemi- fizikai vívódása, de a társadalom képe is a vászonra került. Stallone stílust teremtett, majd elindult abba az irányba, amelyre a legnagyobb volt a kereslet: gátlásokat felszabadító fegyveres harcba kezdett nagyvárosi (Cobra) és erdei (Rambo) gerillaként. Bár ezek a filmek erkölcsi értelemben (finoman szólva) elvontabbak a Rocky-sorozat darabjainál, a hangsúly esetükben is a belső igazságon, az érvényesülés kényszerén van. Cobrának meg kell tisztítania az utcákat a bűnözőktől, mert egyébként nem lehet nyugta, Rambónak pedig fel kell robbantania egy komplett amerikai kisvárost, mert üldözői nem értik meg, hogy saját hazája csinált belőle gyilkológépet – nincs ki meghallgassa panaszát.   Cipész a kaptafánál  A John Rambo cselekményét megvizsgálva megállapítható, hogy klasszikus egyfedelű akciófilmmel van dolgunk, amelyben a főhős bizonyos motiváló tényezők hatására beindul, és végrehajt egy szinte lehetetlen küldetést. Ebben a dramaturgiában nincsen semmiféle újítás, hanem paradox módon éppen az benne az újszerű, hogy egészen egyszerűen elutasítja a mai akciófilmekre jellemző díszítéseket (komplex karakterek, finom műszerek, világpolitikai üzenet), és átadja magát az oldschool gépkarabély-romantikának. Amilyen kellemes meglepetés volt a tavalyi Rocky Balboa aprólékos felépítménye, olyan meglepő most a főszereplő-író-rendező viszszatérése a véres gyökerekhez, a könyörtelenül részletgazdag gyilkoláshoz. Szép gesztus, hogy Stallone rendezőként búcsúzik két legkedvesebb karakterétől, de még szebb tény, hogy fikarcnyit sem ad fel az előzmények profiljából, hiszen ezek az öntörvényű figurák jellemükből fakadóan az utóbbi húszharminc évben nem változtak, nem puhultak együtt választott műfajukkal. Rocky továbbra is érzelmes és megszállott tehát, Rambóból pedig még mindig nem lehetett kiölni a katonaösztönt, amelyet a dzsungelharc belénevelt.    Hősünk jelenleg Thaiföldön él, kenyerét viperavadászattal keresi, és amikor egy csapat amerikai misszionárius arra kéri, hogy vigye őket csónakjával Burmába, kerek perec visszautasítja a kérést, arrafelé ugyanis kegyetlen polgárháború dúl. Rambo hangja érces, arca kifejezéstelen, izmai feszülnek. Nem hisz már semmiben, egy vonzó ifjú hölgy, a csapat egyik tagja mégis meggyőzi őt az út fontosságáról, úgyhogy emberünk végül elszállítja őket Burmába. A cselekmény innentől kezdve tankönyvi: az amerikaiakat egy faluban foglyul ejti egy gonosz hadúr, Rambo pedig elvállalja, hogy – veterán mivoltát titokban tartva – csónakján elviszi a szabadításukra küldött zsoldosokat. A sokat látott nyugati exkatonák furcsán méregetik barátunkat, és természetesen megparancsolják, hogy maradjon a ladikkal, de őt nem olyan fából faragták: követi a zsoldosokat, és ezzel lényegében bebiztosítja a több mint száz áldozatot követelő manőver végkimenetelét.    Bár John Rambo csak egy a vietnami veteránok közül (ráadásul nem is a legautentikusabb, hiszen nem a hetvenes évek háborúellenes filmtermésének a része), vele együtt mégis az összes bajtárs hazatér, amikor katonazsákját az amerikai országúton cipeli apja farmja felé. A filmtörténetben most ért véget hivatalosan a vietnami háború, így vigyázó tekintetünket most már végképp Irak felé fordíthatjuk.