Kőnig Róbert: A humor a fegyverem

– Az, hogy hihetetlenül megtalálja a gyerekekkel a hangot, teljesen az ő nyelvükön beszél, feltételez némi infantilizmust. Említette, hogy sokan viszont koravénnek tartják. Akkor most koravén, vagy infantilis?

– Nem lehet egyszerre mindkettő? Mert valóban, miközben a barátaim szinte kivétel nélkül nálam idősebbek, pár hónapja egy kislány apja is vagyok, én magam viszont soha nem akartam felnőni. Most sem. Próbálok gyerek maradni (nevet).

– Visszatérve az Angliai kitérőre, amikor hazajött már nem Szegedre jött haza, hanem Budapestre. Miért?

– Anglia és a fél világ bejárása után Szeged pici lett. Akkor 2011-ben már több lehetőségem volt, mint korábban. Egyrészt az orvoshiány miatt, másrészt talán azért, mert ez egy kicsi szakma, jó, ha 80-90-en dolgozunk benne, és nekem nem volt túl rossz hírem. Szóval felvettek a Madarász utcai gyerekkórházba, ott folytattam a rezidensképzést. És ott ismertem meg Mona Tamás főorvos urat, aki azóta is a mentorom, bátyám, apám, tanárom. Vele jöttem át a János Kórháza, és azóta is együtt dolgozunk itt. Ő miatta nem mentem vissza végleg Angliába, bár többször megkerestek.

– Elég ritka az ön korosztályában, hogy ennyire felnéz egy tapasztaltabb orvosra. Több idős kolléga panaszolta, hogy a mai generációban nincs meg az a tisztelet, ami régebben megvolt, a fiatalokat csak a pénz érdekli.

– Mint ahogy az idősebbeket is. Elnézést az általánosításért, de a tisztelet hiányának ők is az okai, hiszen sok idős kolléga nem adja át a tudást. A paraszolvencia a manuális szakmákban gátja a tudás átadásának. A gyereksebészet azért kivétel. Itt mindig lehetett tanulni, mindig lehetett műteni. Ez talán azért van, mert a gyerekek miatt mi is egy kicsit mások vagyunk, mint a felnőtt ellátásban dolgozók.

– Mit szól ahhoz, ha egy kétségbeesett szülő, ha baj van a gyerekével, az internetről szedett diagnózisokkal bombázza az orvost?

– Nem tartom ördögtől valónak. Persze sok hülyeség is van a neten, de én sem vagyok mindentudó. Nem sértődöm meg, ha elém állnak és elmondják mit találtak. Mindig meghallgatom őket, hátha pont tőlük kapok egy ötletet. Volt már erre példa. Persze arra is, hogy butaságot mondanak, de azt humorral el lehet ütni. Ez egy nagyon jó eszköz, nekem a humor az egyik legnagyobb fegyverem. Szerencsére nemcsak szituációkon és másokon tudok nevetni, hanem saját magamon is jókat derülök. Ha valami hülyeséget csinálok, képes vagyok egyedül egy szobában hangosan hahotázni.

– Gyerekeket meggyógyítani gondolom duplán hálás feladat. De kétszer olyan borzasztó lehet, ha egy menthetetlen esettel találkozik az orvos. Ön került már ilyen helyzetbe?

– Nem. Szerencsére a gyereksebészeten nagyon ritkán fordul elő ilyen. A gyermek-onkológiai esetek a II-es klinikához tartoznak, ahova egyébként egyszer hívtak dolgozni. Sokat gondolkodtam rajta, mert azt tartom, hogy az onkológiai műtét a sebészet csúcsa. De végül nemet mondtam, mert azt hiszem, az én lelkem azt nem tudná elviselni, ami ott van. Azért is örülök, hogy traumával is foglalkozom, mert a balesetet szenvedett gyerekek nem betegek, hanem "elromlottak".  Mi "megjavítjuk" őket és gyorsan hazamennek. A pszichológiai tankönyvek azt írják, hogy a gyerekek három nap után hospitalizálódnak.  Én is azt tapasztalom, hogy a gyerekek az első két nap egész jól viselik a bent létet, a harmadik nap azonban egyre kedvetlenebbé, valóban beteggé válnak. Ezért is igyekszünk a műtét után egy-két nappal hazaengedni őket.

Az Orvosok Lapjában megjelent interjút a Weborvos szemlézi.