Bevacizumab kezelés az áttétes kolorektális rák első progressziója után

Az első és második vonalbeli kezelésként adott bevacizumab javítja a túlélést áttétes kolorektális rákban (mCRC – metastatic colorectal cancer). Egy nagy obszervációs kohorszvizsgálat (Bevacizumab Regimens: Investigation of Treatment Effects and Safety [BRiTE]) kapcsán arról számoltak be, hogy mCRC-ben szenvedő betegeknél a bevacizumab-kezelés mellett a vártnál 25,1 hónappal hosszabb a teljes túlélés.

A BRiTE vizsgálatba vont, korábban kezelésben nem részesült 1953 mCRC-beteg közül 1445 résztvevőnél jelentkezett progresszív betegség (PD – progressive disease); őket a szerzők három csoportba osztották: a PD után nem kezelt (no-post-PD; n = 253), PD után bevacizumab nélkül kezelt (no-BBP; n = 531) és PD után bevacizumabbal kezelt csoportba (BBP; n = 642) . A releváns kiindulási és vizsgálat alatti változók, így a BBP első PD utáni túlélésre kifejtett független hatását Cox-modellel elemezték.

A teljes BRiTE populáció esetében a teljes túlélés mediánértéke 25,1 hónap (95% CI: 23,4–27,5 hónap), a progressziómentes túlélés mediánértéke 10,0 hónap volt. A teljes túlélés mediánja a no-post-PD csoportban 12,6 hónapnak, no-BBP esetén 19,9 hónapnak, míg BBP mellett 31,8 hónapnak adódott.

A többváltozós elemzés alapján a no-BBP csoporthoz képest a BBP csoportban a többi tényezőtől függetlenül javult a túlélési idő (esélyhányados = 0,48; p < 0,001). A bevacizumab adásával kapcsolatosan az egyetlen biztonságossági esemény a gyógyszeres kezelésre szoruló hipertónia volt, ami gyakrabban fordult elő a BBP csoportban (24,6% vs 19,2%).

A nagy, prospektív obszervációs vizsgálatból származó eredmények azt jelzik, hogy mCRC-ben az első PD után a vaszkuláris endoteliális növekedési faktor (VEGF) bevacizumabbal való folyamatos gátlásának fontos szerepe lehet a terápiás hatékonyság javulásában.

Az utóbbi évtizedben, döntően az új aktív terápiás szereknek köszönhetően az mCRC-ben szenvedő betegek túlélése fokozatosan javult. Bár a korábbi vizsgálatok hangsúlyozták, hogy a túlélés annak függvénye, hogy a beteg megkapja-e az összes rendelkezésre álló aktív citotoxikus szert, illetve a bevacizumab első vagy a második vonalbeli kemoterápiába való beépítése megnöveli a túlélést, továbbra sem egyértelmű e szerek optimális alkalmazása és adásuk sorrendje.

A jelen vizsgálatig egyetlen randomizált, kontrollált tanulmány során sem értékelték annak hatását, ha az mCRC bevacizumab-terápiáját a tumorprogressziót követően is folytatják, továbbá nem vizsgálták, klinikailag előnyös-e a tartós VEGF-szuppresszió.

A PD általában gyógyszerrezisztenciát tükröz, ami miatt a terápiás protokollt meg kell változtatni. A citotoxikus gyógyszerekkel szembeni elsődleges vagy másodlagos rezisztenciát kiváltó mechanizmus általában a rákot kísérő genetikai instabilitás eredménye, melynek eredményeként a mutáns sejtek érzéketlenné válnak a kemoterápiás szerekre. Ezzel szemben a genetikailag stabil célpontra ható (azaz a VEGF-nek a vaszkuláris endoteliális sejtekre kifejtett hatását célzó) biológiai szerekkel (pl. bevacizumab) szembeni rezisztenciamechanizmusok nem ismertek. A citotoxikus protokollra rezisztens daganatsejtek megjelenése nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a betegség részlegesen vagy teljesen függetlenné válik a VEGF-mediált endoteliális sejt mitogenezistól és túléléstől.

Az egyik hipotézis szerint a VEGF tartós szuppressziója és a mellette alkalmazott szekunder és tercier citotoxikus protokollok tartósan kedvező klinikai hatást fejthetnek ki. A BRiTE alapján végzett BBP túlélési vizsgálatok eredményei megerősítik e feltételezést.  Ezek az első olyan adatok, melyek arról számolnak be, hogy a túlélés tekintetében kedvező hatása van annak, ha a PD után is folytatják a bevacizumab adását azoknál a betegeknél, akik bevacizumab-tartalmú első vonalbeli terápiában részesültek.

Forrás: Journal of Clinical Oncology, magyar kiadás