A legnagyobb kitüntetés

Amikor a lap szerkesztője rákérdezett, hogy pályám során találkoztam-e olyan személyiséggel, akinek sokat köszönhetek, aki példaként határozta meg a hivatásom alakulását, nem kellett gondolkoznom. Bár akadtak néhányan, azonnal Romhányi György patológus professzor neve csúszott ki a számon. A személyiségéből áradó megfontolt bölcsesség, a szakma iránti alázatos elkötelezettség, emberi tisztesség és a mások iránti toleráns együttérzés meghatározta azt az irányt, amit követni kellett ebben a közel sem paradicsomi idillt árasztó világban, annak is a szakmai és társadalmi közegében, ahol végigpergettem aktív éveimet.

A valamikori pécsi medikusok többsége – gondolom – hasonlóan érez Mestere iránt. Mert Romhányi professzort annak tartottuk valamennyien, akik hallgattuk előadásait vagy a boncasztal mellett szívhattuk magunkba pofonegyszerű, minden cifra rafinériától mentes, nyílegyenes logikájú megnyilatkozásait. Hatalmas elméleti tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkezett a különféle kórságok területén, és ezt úgy tudta mások tudomására hozni, hogy abban soha nem lehetett tetten érni semmiféle hivalkodást. Felejthetetlenek azok a pillanatok, amikor neves klinikai professzortársai vagy más beosztású klinikai orvosok állták körül a boncasztalt, és ő minden sértő szándék nélkül szembesítette őket tévedéseikkel. Ilyenkor huncut mosoly csillogott a szemében és szerényen szabadkozott, hogy neki könnyű a dolga, hiszen az asztalon és a szövettani mikroszkópos metszeteken már minden világos, ami a klinikai vizsgálatok során még homályba burkolózott…
Visszatérő módon sulykolta belénk, hogy a beteggel csak együttérző szimpátiával szabad foglalkoznia az orvosnak, a halottakat pedig tisztelni kell, mert ők a legnagyobb tanítómestereink! Személyisége, tudományos felkészültsége, sajátságos kommunikációs képessége és kollegialitása miatt professzortársai, kollégái, beosztottjai tisztelték. Igényességét kisugározta a környezetére, és nem fogadta el a – tévedések lehetőségét magában hordozó – felületességet, tiltakozott a hányavetiség, az önteltség ellen. (Előadásaiban számos negatív példával illusztrálta az ilyen magatartási formákat. Gyakran tette ezt önironikusan, nem titkolva saját tévedéseit sem.)
A medikusokat szinte atyai módon szerette. Amíg az egyetemi előadások többségén csak lézengett néhány hallgató, addig az ő előadásaira előreküldtük a korán kelő lányokat, hogy foglaljanak helyet, mert az előadóterem lépcsőjén és az ablakmélyedésekben is szorongtak a diákok. Néhány hét után már névről ismerte a 120 fős hallgatóság zömét, előadás közben ugyanis állandóan és váratlanul kérdezett, és a válaszadónak be kellett mutatkoznia. Hihetetlen memóriára utalt, hogy a következő alkalommal már nevén szólította azt, aki egyszer bemutatkozott.
A kórbonctan nehéz és bonyolult tudomány. Romhányi professzor mégis megszerettette velünk, mert minden száraznak tűnő momentumát olyan példákkal illusztrálta, hogy esetei évtizedek múlva is bevillannak, akkor, amikor már gyakorló orvosként szembesül az ember egyes kórképekkel.
Mint egyszer, sok ezer kilométerre Magyarországtól… Egy konferencia kávészünetében kávézgattunk és beszélgettünk, néhányan magyarok. Feltűnt, hogy egy afrikai férfi hallgat bennünket. Később rászánta magát, odajött, és alig hibás magyarsággal bemutatkozott. Hamar kiderült, hogy a 60-as években volt pécsi medikus… Fülig ért a szája, amikor közöltem vele, hogy én is ott végeztem, néhány évvel utána. A harmadik mondat már Romhányi professzorról szólt – vacsora közben kifogyhatatlan témát jelentettek a vele kapcsolatos történetek, a tőle tanult szakmai és emberi intelmek. Kicsi a világ…
Több, mint húsz évvel azután, hogy harmadéves medikusként a tanítványa voltam, összefutottunk Romhányi professzorral a Déli pályaudvar peronján.
– Tiszteletem, professzor úr! – köszöntem rá, amint elhaladt mellettem.
– Adjon Isten! – mondta, majd néhány másodperc fürkészés után szemében megjelent a huncut csillogás.
– Már tudom, ki vagy. Te vagy az Andics. Ott szoktál ülni a 5. vagy 6. sorban, az ablak mellett, és állandóan egy kis szőkével voltál elfoglalva ahelyett, hogy figyeltél volna rám! Na, mindegy… így is orvos lettél. Mentőorvos. Látlak néha a televízióban… Nem mindig használod helyesen a helyragokat… – ezután átölelt, és meleg, dörmögő, barátságos hangon nyugtatott meg: – Attól még a tanítványom vagy, és büszke vagyok rád!
Életemben ez volt a legnagyobb kitüntetés, ami csak érhetett.

Dr. Andics László oxiológus,
a Budapesti Mentőszervezet nyugdíjazott vezetője, a Magyar Vöröskereszt korábbi elnöke