Takács Péter szélmalomharcról, kórházadósságról, étkeztetésről
Takács Péter az Indexnek azt mondta, a magyar egészségügy sokkal jobb állapotban van, mint ahogy az a közvéleményben él, ami a sajtó hibája.
Hol tart most, 2025 augusztusának végén a magyar egészségügy? Sokszor halljuk, hogy az összeomlás szélén áll, folyamatos válságban van.
Jobb állapotban van a magyar egészségügy, mint amit a közbeszédben vagy a balliberális sajtóban megjelentek alapján feltételeznek róla. Ez a meggyőződésem, és ezt mutatják a tények is. Nemrég jött ki az Eurostat felmérése, amelyben azt kérdezték az emberektől, hogy ki nem jutott megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Magyarországon ez a szám mindössze 1,4 százalék.
Ez az eredmény mire elég a 27 tagállam versenyében?
Itt nem csak az uniós tagállamokról van szó, a felmérésbe beletartoznak a társult tagok, például Norvégia és Svájc is. Az ötödik legjobbak vagyunk, ez parádés eredmény. Viszont van egy ellentmondás is. Ha úgy kérdezik meg, hogy „mit gondol, az ön országában a betegek hány százaléka nem jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz”, a magyarok 22 százalékot mondanak, ami az egyik legrosszabb az Európai Unióban. Hatalmas tehát a különbség: jobb eredményekről számolnak be azok, akik saját tapasztalatuk alapján alkotnak véleményt az ellátórendszerről, mint azok, akik csak a megérzéseik alapján minősítik.
Mi okozza ezt az óriási különbséget az érzet és a tapasztalat között?
Az érzet és a tapasztalat közötti különbség egyik európai uniós országban sem olyan nagy, mint Magyarországon. Ebben felelőssége van a politikai életnek, de nagy felelőssége van a sajtó hangulatkeltésének, tehát önöknek is.
Ezzel vitatkoznék, a sajtó nem írhat kizárólag az egészségügy sikereiről.
Nincs is ilyen elvárásom, de nézze meg a vezércikkek címeit. Az egészségügyben nem az a szenzáció, hogy jól működik valami, hanem amikor rémtörténeteket mutatnak be – „8 évre kapott időpontot”, „a harmadik kórház küldte el, és még mindig nem látták el” – ehhez hasonló címek vannak, ez egyfelől érthető, hiszen erre többen kattintanak rá. Ugyanakkor ahhoz képest, hogy mennyi ellátási esemény van Magyarországon, a töredéke az, ahol valóban súlyos ellátásszervezési hiba, vagy orvosszakmai mulasztás történt. Emellett Magyarországon 2010 óta rengeteg kórházat, rendelőt, mentőállomást építettünk, fejlesztettük, erről viszont a dollármédia következetesen hallgat.
Nem gondolja, hogy az egészségügyi vezetésnek, önöknek felelőssége van abban, hogy nem sikerült pozitív képet közvetíteni?
Dehogynem, ha valami fölróható nekünk, az egészségügyi vezetésnek, hogy nem mondtuk el elég közérthetően azt, hogy mi és miért történik. Többet kell beszélni arról, hogy hogyan épül fel az ellátórendszer, hova lehet és kell fordulni, ha baj van. Nagyon örülök annak, hogy az Országos Mentőszolgálat, a Magyar Gyógyszerészi Kamara és a Magyar Orvosi Kamara – akikkel nem mindig ölelgetjük egymást, de szakmai fronton sokszor egyetértünk – közös ismeretterjesztő kampányt indított. Ugyanakkor látni kell, hogy az ellenzék, és az őket kiszolgáló baloldali média aktív lejárató kampányokat végez.
(...)
Tavaly ténylegesen műtők álltak le a hőség miatt, és el kellett halasztani műtéteket is.
A tavalyi egy extrém hőhullámokkal sújtott nyár volt, és relatíve sok klímaleállás mellett is, a tervezett 64 ezer műtétből mindössze 196-ot kellett elhalasztani – ez a műtétek alig 4 ezreléke. A sajtó ezt mégis felhabosította, hangulatot keltett, világvégét kiáltott.
Hogy áll most a klímahelyzet?
2018 óta tart a klímakorszerűsítési programunk. Minden évben költöttünk rá jó pár milliárd forintot. Tavaly nyártól az idén nyárig 4 milliárdot költöttünk kórházi klímákra. Most is folyamatban van a klímakorszerűsítési programunk, amire 3 milliárd forint áll rendelkezésre.
(...)
Júniusban írtunk arról, hogy több mint 24 milliárd forintos adósságot halmoztak fel a kórházak. Hogy áll a kórházi adósságkezelés?
Azt tudom mondani, hogy főleg az előző évekhez képest jól áll. 150 milliárd forintot tettünk a költségvetésbe idén a dologi kiadások rendezésére. De fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a világon minden egészségügyi rendszerben keletkezik adósság, nem csak nálunk. A különbség csupán az, hogy ez hol jelenik meg. Nálunk a kórházaknál, az Egyesült Királyságban az NHS-nél, a fenntartónál. Csehországban meg a biztosítóknál halmozódik fel. Nemrég Rásky László, az Orvostechnikai Szövetség vezetője is azt mondta egy konferencián, hogy Magyarország regionális szinten a jobb pénzügyi helyzetben lévő országok közé tartozik, az adósság kezelhető szinten van.
Meghatároztunk egy tolerálható adósságszintet minden kórház számára. Van, ahol nulla forintot írtam elő, mivel olyan jól finanszírozott szakmáik vannak, mint az onkológia vagy sugárterápia, nagy ellátási területtel. De vannak kis kórházak – Marcali, Nagyatád, Orosháza –, amiket nem gazdasági racionalitás miatt, hanem ellátásbiztonsági okokból tartunk fenn. Nekik nem lehet nullás egyenleget előírni, mert nem tudják csak teljesítményből kitermelni a költségeiket. Azt vállaltuk, hogy év végére 80 milliárd körül megáll az adósság. Most úgy látom, ezt tartani fogjuk, valahol 80–90 milliárd között leszünk.
A kórházi üzemeltetés állami kézbe vétele sok vitát váltott ki. Nem lett volna jobb, ha bizonyos funkciók a kórházaknál maradnak?
Egyáltalán nem. Ez tiszta közgazdasági kérdés volt. Még kórházigazgató koromban találtam ki ezt a rendszert, aztán később lehetőséget kaptam megvalósítani. Varga Mihály akkori pénzügyminiszterrel beszélgettem erről, amikor még a János Kórház főigazgatója voltam. Megkérdezte: miért van az, hogy bármennyi pénzt tesznek az egészségügybe, sosem elég? Mondtam neki egy egyszerű példát. Van olyan kórház, ami viszonylag új, jól szigetelt, modern fűtéssel – az összes bevételének 3 százalékát költi üzemeltetésre. És ott van az én gyönyörű János Kórházam: 50 pavilonépület, 130 éves gőzkazán, szigeteletlen tető, műemlék ablakok – a bevételünk 16 százaléka ment el üzemeltetésre. Ilyen különbséget egy kórház szintjén nem lehet kezelni.
Hogyan oldották meg?
Az egyetlen jó megoldás, ha az összes pénzt és az összes feladatot egy helyre tesszük. A Covid alatt elindítottunk egy kórházfelújítási programot, amivel a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóságot, a KEF-et bíztuk meg. hogy ismerjék meg a kórházakat belülről. Ők megtanulták, hogy milyen műszaki kihívások vannak egy kórházban, így megkapták hosszú távra a feladatot. Persze voltak döccenők az elején. Helyi ellenállás, bizalmatlanság. De a nagy nyertesek a kórházak, hiszen korábban a pénzük nagy része elment az üzemeltetésre. Hatékonyabb is lett a rendszer. Addig előfordult, hogy egy nagy kórházban három asztalos is volt, viszont asztalosmunka nem volt mindennap. Most az a három ember akár 5 kórházat is ellát a környéken.
Tudja, mi volt az igazi kihívás? Kitalálni, hogy ki mit csinál. Például: elfogy a vécépapír a kettes sebészeten. Ki veszi észre? Ki jelenti? Ki hozza az újat? Ki tartja raktáron? Ezeket mind meg kellett beszélni, le kellett írni. Másfél évbe telt, mire minden kórházban mindenki tudta a dolgát.
A vécépapírhiány állandó elégedetlenséget szül.
Ez szélmalomharc. Hiába van a legjobb rendszer, ha kirakják a vécépapírt, lehet, hogy 5 perc múlva már nincs ott. Kórházigazgató koromban volt egy őrült esetünk – valaki minden hónapban ellopta a gyereksebészet WC-ülőkéjét. Minden áldott hónapban!
Amikor egyszer körbe vittem az ellenzéki újságírókat a János kórházban, megkérdeztem tőlük: „Szerintetek most mindenhol van vécépapír?” A kórház területe 14 hektár. Naponta 3-4 ezer ember fordul meg ott. Lehetetlen, hogy minden pillanatban, minden mosdóban legyen WC-papír. Ez matematikai képtelenség. De a túlnyomó többségében van, mert az emberek dolgoznak, folyamatosan pótolják.
Tehát a WC-papír-ügyet sosem lehet teljesen megoldani?
Sokat járok kórházakba, mindig benézek a mosdókba, eszem a kórházi menzán, megnyomom a fertőtlenítőadagolókat. Tízből kilencszer működik minden. A legjobb vezetés mellett is mindig lesz olyan pillanat, amikor valahol épp kifogy valami. Ez nem rendszerhiba, ez az élet része a kórházakban, ahol emberek ezrei fordulnak meg.
Ehhez hasonló a kórházi étkeztetés is, amelyre szinte csak panasz érkezik.
Most jelentős mértékben megemeltük a napi adagra szánt finanszírozást. A Pécsi Tudományegyetemmel közösen indítottunk egy pilotprogramot: azt vizsgáltuk, mennyiből lehet egy igazán XXI. századi konyhát működtetni. Olyat, amely minőségben, mennyiségben és külalakban is megfelel annak, amit én egy kórházi étkezéstől elvárok. Az így kapott önköltséget be is építettük a NEAK finanszírozási rendszerébe. A csomagolás és a tálalás is sokkal rendezettebb lesz. Úgy látom, a jövő az interszektorális együttműködésben van. A szociális szférával közösen lehetne olyan nagy konyhákat kialakítani, amelyek több ezer adagot képesek jó minőségben előállítani. Ezeket pilotprojektek formájában, vármegyei szinten képzelem el.
Ez együttműködést jelentene a nagy közétkeztető cégekkel is, például a Hungasttal?
Én soha nem konkrét cégekben, sokkal inkább feladatokban gondolkozom. Nem is igazán ismerem a piaci szereplőket, ezért nem is szeretnék senkit kiemelni. Olyan rendszert viszont el tudok képzelni, amelyben a kórházak, a szociális ellátás és akár a mezőgazdaság is együtt dolgozik. Például a helyi termelőktől vásárolnánk fel az alapanyagokat, amelyeket egy alapfeldolgozó üzemben lehetne feldolgozni. Ezzel egyszerre javítanánk a minőséget, támogatnánk a hazai termelőket, és új munkahelyeket is teremthetnénk.
Ez már túlmutat a szűken vett egészségügyön.
Igen, de szerintem épp ez benne az érték. Patrióta szemlélet, hogy a helyi gazdáktól vásároljunk, magyar élelmiszeripari vállalkozásokat vonjunk be, és adjunk munkát olyan embereknek is, akik jelenleg közfoglalkoztatásban dolgoznak. Így őket is fokozatosan át lehet vezetni a piaci alapú foglalkoztatásba. Nem tartom ördögtől valónak, hogy egy ilyen átfogó projektbe kezdjünk.
A teljes interjút az Index közli.
