Szüntelenül egészségügy

„A szakma régi kívánsága és az egészségügyi államtitkárság javaslata alapján 2011 óta július elseje - Semmelweis Ignác születésének napja - munkaszüneti nap az egészségügyi és egészségügyben dolgozók számára. Ezen a napon nincs rendelés a háziorvosi és szakorvosi rendelőkben, a kórházakban-klinikákon munkaszüneti napnak megfelelően dolgoznak a kollégák, a sürgősségi betegellátás azonban teljes kapacitással működik.

Az év többi napján azonban az egészségügyi dolgozók nem pihenhetnek!

Ha ügyeletet ad, tizenkét-tizenhat-huszonnégy órát szünet nélkül kell dolgoznia! Ma már sokszor a törvény szerint neki járó munkaközi szüneteit sem tudja kivenni, mert két-három ember feladatát látja el a szakemberhiány miatt. Ha pedig végzett az ügyelettel még egy-két órát eltölt a munkahelyén, mert az ügyeletet át kell adnia a váltásnak és el kell végeznie az adminisztrációs feladatait is!

Mindezt olyan bérekért, amelyek arcpirítóak.

A kormányzat szándéka a bérrendezéssel a migrációs folyamatok mérséklése, a pályaelhagyás megállítása volt, de ennek mértéke még mindig nem elég a szakdolgozók és az orvosok elvándorlásának megállítására. Egyre aggasztóbb méreteket ölt a szakemberhiány.

A főiskolákról kikerülő diplomás ápolók 60-70 százaléka külföldön képzeli el a jövőjét, az OKJ-s ápoló szakképzéseket már eleve úgy hirdetik meg, hogy biztosítják a sikeres befejezés után a külföldi munkavállalás lehetőségét. A kiöregedő dolgozók helyére szinte nincs utánpótlás. A rendszerben maradókra egyre nagyobb teher hárul.

A nővérek többsége egyedül neveli egy-két gyermekét, mert a házasságuk már ráment az állandó anyagi problémák miatti konfliktusokra és a rendszeres hétvégi-ünnepnapi munkavégzésre. Ők azok, akiknek gondot jelent a mindennapi létfenntartás is.

Mostanában csak azt hallani, hogy milyen hatalmas fizetésemelést kaptak az egészségügyi dolgozók az utóbbi években, de tudniuk kell, hogy ez nem teljesen igaz. Természetesen minden plusznak örülnek a kollégák, de a többség még mindig a hivatalos létminimum alatt él családjával.

A pénztelenség, a feszített munkatempó, az állandó és kiszámíthatatlan túlórák valamint a hatalmas felelősséggel járó munka felőrli az idegeiket és az egészségük rovására megy. Ebből a páciensek csak annyit vesznek észre, hogy a nővér ingerülten válaszol, nem mosolyog kedvesen a betegre. És a beteg nem érti, hogy miért, hiszen most kaptak fizetésemelést, néhány kórház az Európai Unió pénzén megújult, a kormány képviselői pedig azt mondják, hogy most már minden szebb, minden jobb.

Pedig nem.

A sajtóban olvasni, hogy egyszerű lázcsillapító sincs a kórházban. Ezért nem a nővér vagy az orvos felelős, de még csak nem is a kórházigazgató. A beteg azt látja, hogy neki műtétre lenne szüksége, hogy fájdalmait megszüntessék, de csak hónapok múlva kap időpontot. Ezért a személyzetre zúdítja felháborodását.  (...) A beteg szemében az orvos, a nővér vagy az asszisztens a hibás. A beteg a rendszernek csak ezzel a végével találkozik. Azokkal, akik ugyanúgy megszenvedik minden nap a rendszer korlátait, nehézségeit.

Van az egészségügyben egy olyan munkavállalói réteg is, akikről szinte soha nem esik szó. Ők az egészségügyben dolgozók. Ők nem egészségügyi dolgozók, nem ágy mellett dolgoznak. Ők a hátország: a kazánfűtőtől az adminisztratív dolgozókig. Ők "egyszerű" közalkalmazottak. Ők több mint hat éve nem kaptak fizetésemelést! És töredék béremelés érkezett az alapellátásban dolgozók részére is. De kitartanak. Még.

Július elseje tehát még nem ünnep az egészségügyi dolgozóknak. Talán néhányan valóban nem dolgoznak ezen a napon, de akkor sincs okuk az ünneplésre. Talán néhányan kapnak valamiféle elismerést, kitüntetést. De utána mindenkinek vissza kell térnie a mindennapjaiba, ahol újra és újra ugyanazokkal a problémákkal néz szembe.