„Pszichoterápia papíron van, a rendszerben nincs”
Oriold Károly, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója és vezetője tizenöt éve dolgozik azon, hogy a közfinanszírozott egészségügyben valóban elérhetővé váljon a pszichoterápia azok számára is, akik nem tudják megfizetni a magánellátást. Az eLitMed interjúja.
Álláspontja szerint a hozzáférés bővítésének kulcsa a finanszírozás rendezése lenne, hiszen a pszichoterápia jogilag ma is az egészségügyi ellátás része. A 2026. január 23-i pszichiátriai szakmai közgyűlésen fontos lépés történt: négy egyetem részvételével, a Magyar Pszichoterápiás Tanács facilitálásával munkacsoport alakult a kódrevíziós tanulmány elkészítésére. Szerinte ugyanakkor a kezdeményezés sikere azon múlik, hogy a folyamat képes-e valóban a betegellátás, a jogi kötelezettségek és a területi egyenlőtlenségek felől közelíteni a kérdést, mert ha a tanulmány nem készül el vagy nem ezekre a szempontokra épül, érdemi változás továbbra sem várható.
Ha ma Magyarországon nincs átfogó, naprakész pszichoterápiás kódkarbantartás, akkor mi alapján történik jelenleg az ellátás finanszírozása?
Ez egyszerre nagyon egyszerű és bonyolult kérdés. Tény, hogy 1991-ben állapították meg a finanszírozási pontértékeket. Azóta a szorzók változtak. Ugyan a kódok karbantartását bármelyik terapeuta kérheti, de 1991 óta senki nem kérte. Innentől kissé bonyolulttá válik a kérdés. Szerintem abban, hogy nem történik pontalapú állami finanszírozás, nem mindenkit terhel egyforma felelősség. Ez ugyanis szerintem nem az egyének feladata, hanem a szakmai szervezeteké. Például a szakmai kollégium idevonatkozó tagozatainak jogszabály szerint dolguk lenne a finanszírozásra vonatkozó javaslatterv és ezen belül a kódkarbantartás. Igazából nem tudják, mi a dolguk, a tagozati tagok jó része nincs tisztában a jogszabályi előírásokkal a feladatukat tekintve, másokat meg nem érdekel. Volt, aki azt mondta, hogy évi kétszázezer forintért nem csinálnak semmit. A nagyobb felelősség a Pszichoterápiás Tanács Szövetségé, a Pszichiátriai Társaságé, az egyesületeké és az egyetemeké. Senkinek nem érdeke a pszichoterápiás szakma részéről, hogy állami ellátás legyen. Mindenki mihamarabb magánellátásba akar menni. De ezt még meg kellene kutatni. Nem tudjuk az okok összetettségét.
Ki a felelős azért, hogy a pszichoterápiás ellátás kódrendszere évek óta érdemben nem került felülvizsgálatra?
A kódrevíziós bizottság évekig nem ült össze. De a sajtót sem érdekelte nagyon, az egészségügyi kormányzat egyszerűen beszüntette, pedig az egészségügyi szolgáltatások tekintetében kulcskérdés ennek a bizottságnak a működése, a léte. Szakpolitika, bonyolult, senkit nem érdekel, de a sajtónak szerintem helyén kellett volna kezelnie és kommunikálnia ezt a súlyos problémát.
Amennyiben nincs rendezett kompetenciamátrix a pszichoterápiás ellátásban, hogyan garantálható a betegbiztonság és az ellátási minőség országos szinten?
Sehogy. Ma mindenért a pszichiáter a felelős, ő az alfája és az ómegája az ellátásnak. Olyan feladatokat is elvállal, ami nem az ő feladata lenne. Példa, megtörtént. Hetvenvalahány éves nő alvászavarral fordul a területileg illetékes pszichiátriai gondozóba. Férfi pszichiáter fogadja, beszélnek 35 percet. A hölgy elmondja, hogy a garzonlakásába beköltözött a lánya két kisgyerekkel. Az egyik kisgyerek folyton felsír, ezért nem tud elaludni. A pszichiáter nem diagnosztizálja, nem kap diagnózist. A pszichiáter igyekszik megnyugtatni, normalizálja a helyzetet. A férfi főnöke, a gondozó vezetője számonkéri a férfi kollégát: mi az, hogy nem adott diagnózist? Elpocsékolt 35 percet, a gondozó egy fillért sem kap. A férfi elmondja, hogy a hölgy nem beteg. Konfliktus alakul ki. A férfi már nem dolgozik az osztályon. Azon az osztályon, amelynek a ponttermelésért folyamatosan hazudnia kell. Mi az egészségügy fő szempontja? A beteg jólléte, gyógyulása, vagy a rendszer fennmaradása, a pénztermelés?
Nem jelent-e rendszerszintű kockázatot, hogy ma Magyarországon nem egyértelmű, pontosan mely szakemberek milyen feltételekkel nyújthatnak közfinanszírozott pszichoterápiát?
Attól függ, hogy honnan nézzük. A pszichoterápiás szakma azért hangosan tiltakozik, hogy aurahegesztőhöz és nem megfelelő szakemberhez fordulnak az emberek, de az ellátatlan betegek százezrei miatt nem tiltakozik. A gyerekek mentális egészsége különösen aggasztó, mégsem olyan hangos a szakma. A Szőlő utca bántalmazott gyerekeinek ajánlott fel valaki mentális segítséget, tudunk arról, hogy bármelyik pszichoterápiás egyesület, vagy intézmény jelezte, hogy segít? Én nem tudok ilyenről. Ha lenne megfelelő kompetenciahatár, akkor számon lehetne kérni azt, hogy ki mit végez, de ilyen munka nem folyik. Az egészségügyi elit egyik oldalról eltűri az ellátatlanságot, másik oldalról viszont leginkább minden beteget magánellátásba irányítana. Tejesen méltatlan a helyzet. Gondoljunk bele! Nincsenek adataink. Nemrégiben egy könyvfejezet írásához adatokra lett volna szükségem. Nem tudjuk, hogy hány pszichiátriai beteg van, nem tudjuk, hogy ambulánsan egy magyar pszichiáter hány beteget fogad egy napon. 30-50-60 főt? Nagyon nem mindegy. Ha nem tudjuk az adatokat, mit, hogyan akarunk változtatni? Például érdekes lenne tudni, hogy hány olyan élő beteg van, aki kapott már pszichiátriai diagnózist valaha, s abból hányan jelentek meg vizsgálaton. Nagyon jó lenne, ha jó céljaink lennének, ami a tényleges helyzet felmérésén alapul, de alig tudunk arról valamit, hogy mi a helyzet. Egy ilyen cél lehetne az, hogy nem lehet ellátatlan beteg. Ebben a káoszban a célok nincsenek megfelelően megfogalmazva. A 'ne legyen ellátatlan beteg' mellé beilleszteném azt is, hogy minden betegjog legyen betartva. Tehát mi a kockázat? Az ellátatlanság, a rossz kezelés, az, hogy valaki nem kellő felhatalmazottsággal, képzéssel rendelkező szakemberhez fordul, vagy az, hogy ellátatlanul marad?
A teljes beszélgetést ITT olvashatja
