OPNI - Zárójelentés

– Professzor úr, kért előzetes engedélyt ehhez az interjúhoz, vagy már nem érvényes a korábbi szabályozás?
– Nem, azt hiszem, ezt a kérdést a sajtó túldimenzionálta. Az egyik intézeti tiltakozó akció idején //Tasnádi Zoltán// miniszteri biztos valóban kérte, hogy sajtóanyagok csak a minisztérium jóváhagyásával szülessenek, de azt hiszem, ez csak arra az egy esetre volt érvényes. A minisztérium az akkori feszült légkörben így igyekezett elejét venni egy esetleges konfliktusnak.

– Az ombudsman szerint alkotmánysértés történt, de mi történik ma az intézményben? Ön hozhat még döntéseket, vagy gyakorlatilag már csak az átalakítást levezénylő miniszteri megbízottnak van szerepe?
– Furcsa helyzetben élünk. Április elsejétől az intézet mint fekvőbeteg-ellátó intézmény megszűnt…

– Nem is vehetnek fel beteget?
– Fölvehetünk, de nem a saját, hanem az utódintézmények jogán. A betegellátás a nyár folyamán kilenc helyre kerül. A pénzügyi elszámolás az utódintézményeken – a Semmelweis Egyetemen, fővárosi kórházakon, illetve az Amerikai úti Idegsebészeti Intézeten – keresztül, további szerződések alapján történik, a helyzet tehát kissé komplikált.

– Úgy működnek, mint egy alvállalkozó?
– Igen, és mindaddig felvesszük a betegeket, amíg ellátásuk fizikailag is átkerül majd az utódintézményekbe. Az ágyak száma fokozatosan csökken: 850-ről indultunk és beszélgetésünk idején 480-an fekszenek nálunk.

– Tudják már, hová kerülnek azok a betegek, akiknek nincs hová menniük?
– Olyan krónikus betegekről van szó – szerencsére nem nagy számban –, akiknek nincs hozzátartozójuk. A Merényi Kórház két krónikus belgyógyászati pavilonjában lesz helyük.

– Ha átépítették. A főváros számításai szerint több utódintézmény esetén ugyanez a helyzet, ami többször sok száz milliós költséget igényel…
– Így van, erről én is tudok.

– Ez a legrosszabb forgatókönyv, ami történhetett?
– Én ezt nem így értékelném. Ha már az OPNI megszűnt és a fővárosi intézmények átvesznek tőlünk feladatokat, nyilván ezek az intézmények szeretnének saját fejlesztési-felújítási céljaikra minél több pénzt megszerezni a minisztériumi forrásokból. Lehetne persze úgy is gondolkodni, hogy ha ezt a forrást az intézetünk megkapta volna, akkor a szükséges felújításokat az OPNI-ban is meg lehetett volna csinálni… Az épület tágas, elegáns, de kétségtelen, hogy nem korszerű, túl nagyok a terek...

– Ahogyan a kabinetfőnök asszony indokolt, inkább az utcát fűtik…
– Ennyire azért nem gazdaságtalan. A jelenlegi kórházi állománnyal összehasonlítva nem is kiugróan rossz. Azt mondták, hosszú távon nem eléggé költség-hatékony a működtetése, ezért kell egy modern helyre költöztetni.

– Csakhogy nem hoztak létre más helyen egy új országos intézetet, csak szétdarabolták a régit.
– Elvi kifogásokat hangoztatott a minisztérium. Arra hivatkoztak, hogy van egy olyan európai uniós direktíva, amelynek értelmében a nagy pszichiátriai intézményeket, a régi tébolydákat nem célszerű egyben tartani. A lakóközösségi pszichiátriát kell erősíteni. Ez valóban így is van – ha van hozzá megfelelő szociális védőháló. Az elmebetegek jelentős része ugyanis elmagányosodik, a családoknak nincs kellő teherbíró képességük.

– De Magyarországon a szakma szerint nem épült még ki a megfelelő járóbeteg-ellátó intézményrendszer.
– Így aztán még mindig az a leghumánusabb, ha egy nagy intézményben látják el a krónikus betegeket.

– Jelenthet megoldást az a legújabb főpolgármesteri elképzelés, hogy egy holding működteti majd a fővárosi intézményeket?
– Erről nem tudunk semmi konkrétat, tartok tőle, hogy ez csak egy újabb ötlet a sok közül.

– A miniszter első elképzelései között – erre utal Lenkovics Barnabás ombudsman jelentése is –, még nem szerepelt az OPNI bezárása, arra lényegében csak a közép-magyarországi regionális egyeztetések után, mintegy fővárosi javaslatra bólintott rá a minisztérium. Mi történt közben? Mivel haragították magukra a fővárost, hogy önöket áldozták fel mások helyett?
– Nem, ezt első perctől kezdve így tervezték. Miniszter úr esetünkben – azt hiszem –taktikai okokból beszélt eleinte csak csökkenő ágyszámokról, miközben azt nem mondta, hogy az intézmény kapacitását máshová helyezi. Tizenöt éve, amióta az intézetben dolgozom, állandóan téma, hogy be kellene zárni. Számos ötlet hangzott el – készült egy saját ingatlanhasznosítási tervünk is. Aszerint az OPNI telephelyén egy új kórházi szárnyat kellene építeni, a főépületet pedig más célra, egészségügyi szolgáltatásra, de nem kórházként használhatnánk. Rácz Jenő minisztersége idején lényegében elfogadta ezt a tervet, de mire a döntés megszületett volna, változott a miniszter személye, és ő már nem támogatta ezt az elképzelést. Az átalakulás alatt végig azért küzdöttem, hogy egy-egy gyógyító team lehetőleg maradjon együtt, hiszen ez egyfajta szakmai kultúrát jelent. A gyógyító közösségek egy részét azonban kénytelenek vagyunk szétszedni, mert töredékosztályok kerülnek ide-oda. Érdekes ugyanakkor, hogy új nagy pszichiátriai egységek alakulnak ki például a Nyírő Gyula vagy a Merényi Kórházban és az egyetemen, igaz, ott két telephelyen. Kettős arcú, ambivalens döntés született tehát: a nagy pszichiátriai intézmények elleni érvrendszer nem állta meg a helyét, hiszen most újabb tébolydák alakulnak, csak nem a Hűvösvölgyi úton…

– Mindez azért érdekes, mert a hódmezővásárhelyi tüntetést leszámítva nincs még egy olyan intézmény, amelynek megmentéséért annyian és annyiféleképpen szót emeltek volna, mint az OPNI-ért – hiába. Ön minek tulajdonítja ezt? Ennyire rossz az érdekérvényesítő képességük? Vagy ennyire erősek mások háttérérdekei?
– Az egészségügyi reformban azzal számolt az egészségpolitika, hogy a szakma tiltakozni fog, és azt majd úgy lehet interpretálni, hogy az orvosok maradiak, reakciósok, féltik a pénzüket és a hatalmukat. Nem fogadták el, hogy a vélemények mögött szakmai megfontolások húzódnak meg, gyanúsítgatások ellen pedig nehéz védekezni. Az ellenállást azzal söpörték le, hogy tiltakoztok, ezek szerint jó úton járunk…

– Lipótmezőt többször hozták már összefüggésbe ingatlanspekulációkkal, tény azonban, hogy az önök kincstár által meghirdetett Völgy utcai ingatlana évek óta eladhatatlan. Önt megkereste valaki, valahonnan?
– Nem, igaz, nem is vagyok ingatlanspekuláns és késő lenne már szakmát váltanom. Az azonban biztos, hogy mielőbb kezdeni kell vele valamit, mert ha az államkincstárra száll és nem lesz funkciója, ugyanúgy jár, mint a többi nem használt épület: tönkremegy.

– Ön szerint milyen döntésnek kellene születnie?
– Bennem változatlanul felmerül, hogy egészségügyi célra, talán még kórházi épületként is lehetne használni ezt az épületet – nem is túl nagy átalakítással.

– Vannak, akik más okot is sejteni vélnek a történtek mögött. Úgy gondolják, még egy kimondatlan folyamat van a háttérben, és most idézem Szilágyi Júliát, az Országgyűlési Biztos Hivatalának pszichiáter főtanácsadóját: „a hazai pszichiátria szétverésének szándéka.” Egyetért ezzel a véleménnyel?
– Személy szerint sosem volt kapcsolatom a szcientológiával, de ismerem elődöm, Veér András küzdelmeit. Tény, hogy a magyar társadalomban mindig volt egyfajta fenntartás a pszichiátriával, a pszichiáterekkel és a pszichiátriai betegekkel szemben. A negatív diszkrimináció, nem állítom, hogy a döntéshozókban is, de gyakran érvényesült, mert mind a betegek, mind a pszichiáterek érdekérvényesítő képessége meglehetősen gyenge.

– Az OPNI-val történtek kapcsán legtöbbször a pszichiátriai betegek helyzetéről esik szó, de mi a helyzet a stroke-osokkal, az ön által létrehozott országos központtal?
– Nagyon kellemetlen helyzetbe kerültünk, és ez most nem az ágyak misztikája. Hiába maradhatna meg a neurológia (stroke, epilepszia, molekuláris neurológia) eredetileg 120 ágyából 82 az idegsebészeti intézetben is, ha ott csak 55 ágy fér el. Nagy a veszélye annak, hogy a kisebb ágyszámon működtetett egység funkcióképtelen lesz, és mindez a neurológus stroke-ellátó team szétesését is jelentheti. Azzal, hogy a stroke-rehabilitációs osztály Visegrádra kerül, megszűnik az a fajta komplex ellátás, ami korábban csak nálunk volt az országban. Nem látom reálisnak, hogy ez a folyamat visszafordítható. A szakembergárda 80 százaléka június-júliusig van az épületben, addig mindent megpróbálok, hogy ebben a nehéz időszakban is át tudjunk menteni valamit abból, amire az életemet tettem.

– Kollégái tudják már, ki hová kerül, megy-e vagy szükség van rá?
– Az elmúlt hónapokban folyamatos volt az egyeztetés. A befogadó intézmények fekvőkapacitást kaptak a Regionális Egészségügyi Tanácstól. A fekvőbeteg-ellátást több helyen saját szakembergárdával és nem az OPNI orvosaival, nővéreivel kívánják megoldani. Olyan is előfordul, hogy az országos ismertségű osztályvezetőt próbaidőre kívánják alkalmazni… Sokan a magánszférában folytatják a pályát, a fiatalok közül többen külföldön tájékozódnak.

– Lát esélyt arra, hogy előkerül egy alapító okirat vagy egy végrendelet, amelyből állítólag kiderülhet, hogy a Schwartzer család úgy ajándékozta az államnak a Lipótmezőt, hogy annak legalább 200 évig a pszichiátriai betegek gyógyulását kell szolgálnia?
– Egy oldalági leszármazott valóban bejött hozzám a férjével és állították, hogy vannak erre vonatkozó családi dokumentumok, amit átadtak egy neves ügyvédi irodának. Az Orvostörténeti Intézet igazgatójától azonban ennek ellentmondó információkat kaptam. Szerintem ez az egész csak legenda.

Köbli Anikó