Magánosítás pró és kontra

Annak ellenére, hogy az egészségügyben mindmáig a legnagyobb vitát kiváltó kérdések közé tartozik a magántőke szerepvállalása, egyes vélemények szerint a magánosítás mikéntje nem megfelelően szabályozott. A gondokat fokozza, hogy az egyének értékítéletén túl pillanatnyilag nem készülhet objektív, megalapozott összehasonlító elemzés a köz- és magánszolgáltatók által nyújtott ellátás minőségéről, és indikátorok híján azt sem lehet megmondani, melyik működtetési forma gazdálkodása hatékonyabb.
Pedig a viták rendszerint abból adódnak, ha az egyik fél a magántőke, a másik a közszféra mindenhatósága mellett érvel. Az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának egyik legutóbbi ülésén a magántőke szerepvállalásának tapasztalatairól cseréltek eszmét a képviselők – meglepő módon aktuálpolitikai felhangok nélkül. Egyetlen szó sem esett például az egri Markhot Ferenc Kórház működésének átadásáról, annak ellenére, hogy a testület ülésén – a magánszolgáltatók egyesületének képviseletében – jelen volt Kollányi Gábor, az intézményt novembertől működtető HospInvest Zrt. Igazgatótanácsának elnöke is.

Negyede vagy fele magán?

Néhány területen, így például az alapellátásban és a gyógyszertárak esetén az emberek rendszerint elfogadják, hovatovább természetesnek tartják a magánszolgáltatók létét. A kórházak esetében ugyanakkor szélesebb körben ellenállást vált ki a magánüzemeltetés vagy annak lehetősége, annak ellenére, hogy az ellátást igénybe vevők számára általában nem a működtetési forma az alapkérdés, hanem az, milyen minőségű ellátást kap(hat)nak az adott intézményben.
Magyarországon az alapellátásban a privatizáció már a 90-es években lezajlott, a magánszféra növekedése azonban azóta is folyamatos. A szaktárca adatai szerint jelenleg 32 kórház működik gazdasági társasági formában, s ebből 12-t befektető működtet. A rendszerváltozás óta összességében 1856 aktív és 1358 krónikus ágy működtetését vette át vállalkozás, amely az összes aktív ágy 4,2, az összes krónikus ágy 5 százaléka. Ez az arány egyébként Ciprus és Csehország kivételétől eltekintve hasonló az Európai Unióban is, ahol általában a kórházi ágyak 5-6 százaléka magántulajdonú, míg Cipruson az ágyak fele, Csehországban 18 százaléka privát.
Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral (OEP) szerződött szolgáltatók számában – elsősorban az alapellátás miatt – ma a magánszféra dominál, ugyanakkor a források meghatározó hányada közintézményekhez jut: a szerződött szolgáltatók 80 százaléka működik vállalkozásként, és a szféra 24,4 százalékban részesedik a gyógyító-megelőző kasszából. Mindez némiképp ellentmond a Kórház című szaklap Sokktalanító elnevezésű vitasorozatán elhangzottaknak. A tulajdonlás és a gazdálkodási forma lehetséges összefüggéseit, előnyeit, lehetőségeit és veszélyeit feltárni igyekvő rendezvényen Gilly Gyula közgazdász ugyanis arról beszélt: tudomásul kell vennünk, hogy az egészségügyben a szabályozatlan helyzetben a rendszer spontán folyamatokkal kezdett privatizálódni, s ma az OEP kasszájának 50-60 százalékát magáncégek által nyújtott szolgáltatások finanszírozására költi – látható vagy bújtatott módon.
Az ellentmondás feloldására Vojnik Mária, az Egészségügyi Minisztérium államtitkára érdeklődésünkre azt mondta: az OEP – információk híján – ma nem képes kimutatást készíteni azokról az esetekről, amikor nem egy teljes intézmény működtetése kerül magánkézbe, hanem egy-egy feladatot a kórház alvállalkozónak ki (elsősorban képalkotás), vagy független szolgáltatótól vásárolja meg a szolgáltatást (például labor) piaci áron. Alvállalkozások esetén a finanszírozási szerződést az adott kórház köti a biztosítóval, s később – alvállalkozói szerződés keretében – kerül a privát működtetőhöz az általa elvégzett szolgáltatás ellenértéke. Így lehetséges az, hogy bár a képalkotó diagnosztikai piacon ma például meghatározó a magánszféra, ám a statisztikák szerint részesedési arányuk 30 százalék alatt van. Mindezt az államtitkár szerint úgy lehetne áthidalni, ha transzparensek lennének az intézmények magáncégekkel kötött szerződései is, azaz például közzé kellene tenni azokat az interneten.
Bár a statisztikákban ez ugyancsak nem jelenik meg, az E-Alap egy része ma más csatornákon is magánérdekeltségű cégekhez kerül. A háttérszolgáltatások (iroda, mosoda, élelmezés, takarítás, karbantartás, őrzés- és vagyonvédelem) egyre nagyobb hányadát veszik ma már a kórházak piaci áron, illetve végzik e tevékenységet gazdasági társasági formában. A szaktárca szerint egy 2004-es felmérés adatai alapján a háttérszolgáltatások „kiszervezése” csak Budapesten 23,4 milliárd forintos piacot jelentett.

Gondok és problémák

Az államtitkár szerint – és ezt a véleményét az egészségügyi bizottság előtt is kifejtette – kevés politikai hozadéka van az „egymásnak feszülésnek”. Európában a magánosítás mikéntjére nincs egységes recept. S bár érthető ebben a kérdésben az óvatosság, szabályozatlannak szerinte semmiképpen sem nevezhető ez a terület. Az ellátási kötelezettség az önkormányzatokat terheli, amelyek a feladat átadásához vagyonkezelési jogot létesíthetnek, amit az államháztartási törvény megfelelően szabályoz. Mivel azonban „érzékeny” az erről az ágazatról való gondolkodás, az sem elképzelhetetlen, hogy az egészségügyre speciális szabályokat alkossanak. Egy biztos: az egészségügyi intézmények finanszírozása ma szektorsemleges, a befogadás azonban nem, s Vojnik Mária szerint fontos volna, hogy ez a terület megőrizze a szektorsemlegesség irányát.
Székely Tamás miniszteri meghallgatásán új befogadási rendeletet és a befogadás transzparenssé tételét ígérte, ez ugyanakkor az a terület, ami a legtöbb vitát generálja. Emlékezetes például, hogy Horváth Ágnes minisztersége utolsó napjaiban olyan javaslattal állt elő, amely nem tett volna különbséget a szolgáltatók között, a javaslat azonban finoman szólva nem aratott osztatlan sikert. Vojnik Mária megfogalmazása szerint nem tagadható, hogy a befogadáspolitika eddigi változatlanságának oka a meglévő kapacitások védelme. Az államtitkár egyébként nyitott azokra az elsősorban az egyházak, magánszolgáltatók által szorgalmazott javaslatokra is, amelyek a HBCS-be építenék a béremelés fedezetét, elkerülendő, hogy e területek ne részesüljenek a különféle, a közszférában megkapott bérkiegészítésekben.
Bár a képviselők között ma még éles nézetkülönbségek vannak a tekintetben, hogy lehet-e külön vizsgálni a magán- és a közszolgáltatók által nyújtott ellátás minőségét – a Fideszes Molnár Ágnes például szívesen venné, ha tudná, javult-e attól az ellátás minősége, ha megjelent valahol a magántőke, míg például a szocialista Kökény Mihály értelmetlennek tartaná, ha külön indikátorok vonatkoznának a magánszférára – az egészségügyi bizottság mindenképp továbbgondolásra ajánlja ezt a kérdést a szaktárcának. A speciális indikátorok esetleges meghatározása mellett egyebek között foglalkozni kellene az orvosok jogállásával. Meg kell(ene) vizsgálni, nem szükséges-e a „privatizáció” terén valamiféle egységes szabályozást kialakítani, valamint azt is, fenntartható-e még jelenlegi formájában az alapellátás fejlődését ma már inkább gátló praxistörvény vagy esetleg „megérett a módosításra”. Ezzel kapcsolatban Heintz Tamás, a testület Fideszes tagja már többször jelezte: az alapellátók egyéni vállalkozók, akikkel – bár voltak sikertelen kísérletek ennek eltörlésére – mindmáig megfizettetik az iparűzési adót. A terület megerősítéséről gyakran szó esik, ám ez nem látszik sem a hozzárendelt forrásokon, sem a háziorvoslásra képezhető szakorvosjelöltek számán: 70 rezidensi hellyel szerinte nem orvosolhatók a hosszú ideje fennálló problémák.

Köbli Anikó (Medical Tribune)