Közmegegyezés kell(ene) arról, mit várunk a közfinanszírozott egészségügytől
Végre érdemes lenne eljutni egy őszinte társadalmi közmegegyezésig arról, mit várunk a köz által finanszírozott egészségügytől, írja Czeglédi Tamás, a MozgásKlinika stratégiai vezetője a Portfolión.
Azt, hogy a világ összes egészségügyi igényét korlátlanul, azonnal és magas komfortszinten kielégítse? Vagy azt, hogy biztonságot nyújtson, hozzáférhető legyen mindenki számára, és garantálja: senki nem marad ellátás nélkül, ha valóban nagy a baj? A kettő között ugyanis nemcsak szakpolitikai, hanem finanszírozási különbség is van.
Az egészségügyben régóta él egy kimondatlan ellentmondás: miközben természetes elvárásként jelenik meg a várólisták teljes megszüntetése és a gyors, személyre szabott ellátás, közben a rendszer továbbra is alapvetően szolidaritási logikára épül. Márpedig nem mindegy, hogy úgy gondolkodunk-e róla, hogy mindenki annyit tesz bele a közösbe, amennyit tud, és csak annyit vesz ki, amennyire valóban szüksége van, vagy fogyasztói szemlélettel közelítünk hozzá, ahol minden befizetés után azonnali és korlátlan szolgáltatást várunk. A várólisták valójában ennek a feszültségnek a tünetei.
Egy állami rendszer soha nem fog tudni végtelen kapacitást biztosítani, különösen úgy, hogy közben a társadalom öregszik, az egészségtudatosság nő, és egyre többen szeretnének nemcsak hosszabb ideig élni, hanem jobb életminőségben is. Ebből következik az is, hogy bizonyos szint felett természetes kellene legyen a magánellátás szerepe. Nem azért, mert az állam kivonul az egészségügyből, hanem mert a közfinanszírozásnak szükségszerűen vannak határai. Egy sürgősségi ellátás, egy daganatos kezelés vagy egy életmentő műtét nem lehet pénzkérdés. De egy gyorsabb diagnosztika, egy komplex rehabilitáció, egy hosszabb konzultáció vagy egy magasabb komfortfokozatú szolgáltatás esetében már legitim társadalmi döntés lehet, hogy valaki saját forrást is bevon. Ahogy ma is természetes, hogy aki prémium szolgáltatást szeretne más ágazatokban, többet fizet érte, úgy az egészségügyben sem ördögtől való annak kimondása, hogy az állam nem tud és nem is feltétlenül akar minden igényt a legmagasabb szinten finanszírozni.
A probléma az, hogy Magyarországon a magánegészségügy sokáig afféle félárnyékos rendszerként működött. A hálapénz évtizedeken át tulajdonképpen egy bújtatott magánfinanszírozási modell volt az állami ellátáson belül: a betegek fizettek a figyelemért, a gyorsaságért, a kiszámíthatóságért. A paraszolvencia megszüntetésével a rendszer tisztább lett, de az igény nem tűnt el. Csak éppen ma már nyíltan, számlával, piaci alapon jelenik meg. Ezért is lenne fontos, hogy a politika ne ideológiai kérdésként kezelje a magánellátást, hanem strukturált partnerként. Mert a magánszektor nem feltétlenül elszívja az erőforrásokat az állami rendszerből, sok esetben éppen tehermentesítheti azt.
Fontos ugyanakkor világosan látni: a magánellátás nem helyettesíti, hanem kiegészíti a közellátást.
Egyetlen ország sem képes kizárólag piaci alapú egészségügyre építeni a sürgősségi, intenzív vagy tömeges betegellátást, ahogyan arra sem reális elvárás, hogy az állami rendszer minden egyéni komfort- és gyorsasági igényt teljes egészében kielégítsen. A két szektor szerepe ezért eltérő, de egymásra utalt: az állam biztosítja az alapvető biztonságot és hozzáférést, a magánellátás pedig ott tud pluszt nyújtani, ahol a közfinanszírozás kapacitás- vagy szolgáltatási korlátokba ütközik.
Ráadásul a két rendszer valójában teljesen más logikával működik. Az állami ellátás tömegüzem: a célja, hogy a lehető legtöbb ember számára biztosítsa az alapvető biztonságot. A magánellátás ezzel szemben sokkal inkább szolgáltatásalapú működés, ahol a beteg nem egyszerűen páciens, hanem ügyfél is. Ez nemcsak gyorsabb időpontot jelent, hanem több kommunikációt, nagyobb figyelmet, részletesebb tájékoztatást és személyesebb élményt. És bár hajlamosak vagyunk ezt pusztán marketingnek tekinteni, valójában komoly szakmai és kommunikációs felelősség is jár vele. Másfajta orvosi attitűdöt, nagyobb önállóságot és erősebb betegkapcsolati készségeket kíván.
Az egészségügy jövője ezért valószínűleg nem az állami és a magánrendszer közötti ideológiai háborúról fog szólni, hanem arról, hogyan lehet világosan meghúzni a határvonalakat és intelligensen összehangolni a két szektort. Mit várunk el minden körülmények között a közellátástól, és hol kezdődik az a plusz, amelyért már a páciens is vállal anyagi felelősséget?
A teljes írást ITT olvashatja
