Kincses: Választások előtt mindig szómágia folyik

(...) a Kásler Miklósnak szóló levélben azt írták: itt az ideje tárgyalni, mert súlyosodó és éleződő problémák vannak.

A kamara tisztában volt a koronavírus-járvány súlyosságával, és bár akkor is elmondtuk, leírtuk a véleményünket, de türelmet tanúsítottunk. Azt mondtuk, a problémákat jelezni kell, de most a vírus elleni harc a központi kérdés. Most úgy látjuk, itt az ideje, hogy rendezzük a még nyitott kérdéseket. Ezért magas szintű tárgyalást kell kezdenünk ezekről a kérdésekről, különben félő, hogy a fent említett mentális állapotban lévő orvostársadalom és ellátórendszer rosszul reagál, és pályaelhagyás, szétesés következik. A kamara mindig ügyel arra, hogy nem csak követel, hanem a felvetett problémákra javaslatokat is tesz. Most is ezt tettük. Ebben a levélben is a problémák beazonosítása mellett javaslatokat tettünk, illetve az általunk képviselt elvárásokat és elveket írtuk le Van, ahol a problémának konkrét megoldását látjuk, és van, ahol az elveink mentén tárgyalásra van szükség.

Az ügyeleti díj a kérdésre a csütörtöki kormányinfón is felmerült. Mintha a kormány is érzékelné a problémát, mert Gulyás Gergely azt mondta: szerinte sem ugyanaz a munkaterhelés egy bőrgyógyászati és egy traumatológiai ügyeletben. Hogy fér ez össze a kamarának azzal az elvével, hogy nem szabad különbséget tenni orvos és
orvos munkája között?

Az egyik alapelvünk az, hogy a túlmunkáért legalább ugyanannyi pénzt kapjon minden orvos, mint a normál munkájáért. Az a fajta „alap” megterhelés mindenkinél egyforma, hogy ezeken az éjszakákon vagy hétvégéken nincsenek a családjukkal, nem tudják pihenéssel, feltöltődéssel tölteni ezt az időt. Nincs szabadidejük. Ezen felül vannak különbségek szakmánként vagy progresszivitási szintenként. Például egy városi vagy egy megyei kórház ügyeletén más terheléssel találkoznak az orvosok. Ennek is meg kell jelennie a díjban. Az is egy fontos szempont, hogy a feladat súlya, és ne az orvos életkora szabja meg az ügyeleti díj mértékét, de természetesen emellett el kell ismerni pénzben is az idősebb, tapasztalt orvosok szaktudását is. A feladathoz kötött díjjal a fiatal rezidensek, szakorvosok helyzetén akarunk segíteni, akik a legtöbbet ügyelnek, és akiknek nincs egyéb mellékjövedelmük még máshonnan. Ez kell ahhoz, hogy egyáltalán legyen aki többletmunkát vállal.

Nemrég nyilvánosságra került az Országos Kórházi Főigazgatóság egy dokumentuma, amely szerint komoly átalakításokra készül a kórházaknál a kormány. A miniszterelnök aztán egy huszárvágással leállította ezt az egészet, és azt mondta, nem lesz itt semmilyen reform. A kamara szerint kell vagy nem kell egészségügyi reform?

Választások előtt mindig szómágia folyik. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a reform szót
tilos használni, de ettől a tartalmáról sokat kell beszélnünk. Az orvosi kamara nagyon érzékenyen áll hozzá ehhez a kérdéshez, mivel egy változtatás vagy reform mindig sért részérdekeket, és a tagjaink elvárják, hogy képviseljük ezeket. De ha a rendszer egésze nem javul, akkor mindenkinek sérül az érdeke, orvosé is, betegé is, tehát a rendszer egészét, a globális érdekeket nézve szükség van változásokra, az adaptivitás fokozására. Az egészségügy olyan üzem, ahol folyamatosan változik a szükséglet és a technológiai–tudományos környezet. A működőképesség érdekében ennek vissza kell hatnia magára a struktúrára, működésre is. De mást mondok: ki gondolta volna két évvel ezelőtt, hogy lesz Covid, és ilyen kapacitásokat köt le. Ha egy igazgató akkor kezdett volna el lélegeztetőgépeket felvásárolni a raktár számára, biztos kirúgták volna. Itt a bizonyíték, hogy az ellátórendszernek nagyon rugalmasnak kell lennie, mert nem lehet mindig előre látni, hogy mi következik. Azt viszont tudjuk, hogy minden szakmai, tudományos fejlődés alapvetően a járóbeteg-ellátás irányába mozdítja az ellátást, vagy éppen arra, hogy a beteg otthon alkalmazzon ellenőrzött körülmények között terápiát. A másik oldalon pedig a kórházakban rendkívül erőforrásigényessé válik az ellátás: nagyon sok műszer, nagyon sok, speciálisan képzett szakember kell hozzá. Ez száz feletti ellátóhelyen nem oldható meg sem pénzügyi, sem szakmai okokból.

Jelentős részben épp erről szólt a kórházi főigazgatóság utólag „munkaanyaggá” minősített összefoglalója is a tervezett változtatásokról.

Ami a nyilvánosságra került anyagban olvasható, annak nagy részével mi egyetértünk. Egyetértünk azzal, hogy meg kell osztani a feladatokat a városi-, a megyei- és a fővárosi centrumkórházak között. A kivétel a gumicsont, hogy a kisebb kórházakban csak hétköznap és nappal lehessen szülni.

Miért volna ez gumicsont ez?

Mert született jóhiszemű vagyok. Felteszem, szándékosan dobták ezt be, hogy ezen rágódjon a sajtó, és ne arról beszéljenek, ami egyébként a lényeg, hogy igenis szükség van szerkezeti átalakításokra. Amikor Pintér Sándor bő egy évvel ezelőtt megkérdezett minket, hogy mi mit gondolunk a magyar egészségügy jövőjéről, mit kell csinálni a járóbeteg- és a fekvőbeteg ellátással, akkor mi a szülészetet kivéve hasonló javaslatokat fogalmaztunk meg. Teljesen egyértelmű, hogy ebbe az irányba kell menni. De nem mindegy, hogy ezt milyen fokozatossággal és milyen előkészítettséggel végzik. Ebben már vannak rossz tapasztalataink. A fokozatosság alatt nem a politikai óvatosságot értem, hanem azt, hogy egy ilyen, a kórházi ellátást szűkítő reform csak úgy működhet komoly károk nélkül, ha előbb a járóbeteg ellátást erősítik meg. A kórházak fölösleges kapacitásait csak akkor lehet megszüntetni, ha onnan a betegeket át lehet irányítani az emelt szintű járóbeteg ellátásba, mert nem lehet kilökni sem a betegeket, sem az orvost, a semmibe. Ha valamiben van különbség a kormány és az orvosi kamara „reformelképzelései” között, akkor az inkább ennek az átalakításnak a sorrendjében és szakmai előkészítésében van. És abban, hogy nem anyagok szivárogtatására, hanem szakmai párbeszédre van szükség. Rajtunk nem múlik.

A teljes interjút ITT olvashatja