Idővel helyreállítható a gyógyító szakmák önbecsülése

Ha jövőre sikerül megszabadulnunk Orbán Viktor rendszerétől, mit kezdjünk az erkölcsi és anyagi csődtömeggel, amelyet az maga után hagy majd több mint másfél évtized rablógazdálkodása után? – teszi fel a kérdést Lányi András. Az író, filozófus nem marad adós a válaszokkal sem: alább közölt monstre dolgozatában kilenc fejezetben  mutatja be a Válasz Online-on, hol állunk most és milyen sürgős tennivalóink lennének – gazdaságtól oktatás- és egészségügyön át a jogállam helyreállításáig.

Az egészségügyi reform kulcskérdéseiről szólva a szerző azt írta, "az orvostudomány fejlődésének hála a gyógyítás, illetve az élet meghosszabbításának lehetőségei ma beláthatatlanok, a gyógyítás költségei pedig finanszírozhatatlanok. Mekkora áldozatot hajlandó hozni a társadalom egészségének helyreállítása érdekében, és minek a rovására teszi ezt? Kiknek a gyógyulását nem lehet vagy nem akarjuk közpénzből finanszírozni?

Magyarországon a válasz a politikai döntéshozók és az orvoselit hallgatólagos egyetértése mellett az egészségügy kettészakadása lett. A társadalombiztosítási alapon működő közegészségügy fenntartására a költségvetés európai összehasonlításban kirívóan keveset költ.  Így az egészségügyi kiadások szokatlanul magas hányadát – kb. egyharmadát – fordítják az állam polgárai piaci alapon működő magánvállalkozások szolgáltatásaira. Mármint azok, akik ezt megengedhetik maguknak.

A két szektor között a különbség egyre látványosabb. A gyógyító szakmákban a magasabb európai jövedelmek szívóhatása jelentős elvándorlást eredményezett; az itthon maradtak közül sokan részben vagy teljes egészében a jól fizető magánszektorban helyezkednek el. A forráshiánnyal, szakemberhiánnyal, hiányos felszereltséggel küzdő állami egészségügyben így a várakozási idő és a zsúfoltság növekszik, a gyógyulási esélyek egyre rosszabbak. A botrányos helyzetek mindennaposak, a szolgáltatások egyre nehezebben elérhetők. A hálapénz-rendszert ugyan senki sem kívánja vissza, de tény, hogy ameddig működött, a betegek a pénzükért olcsóbban és jobb eséllyel jutottak elfogadható ellátáshoz.

A súlyos orvoshiányon a teljesítményarányos anyagi ösztönzés bevezetése segítene a társadalombiztosítási egészségügy területén. Haza kellene hozni a külföldre távozott szakembereket: az MTA Lendület Programjához hasonló pályázat ösztönözhetné őket, hogy a külföldön elsajátított tudást itthon hasznosítsák, biztosítva számukra az ehhez kellő feltételeket, az önállóságot és a technikai eszközöket.

Évtizedek elmaradt fejlesztéseit nem lehet pótolni egyik évről a másikra, azonban a gyógyító szakmák önbecsülése és a betegek bizalma idővel helyreállítható, ha a kormányzat gondosan megválasztott célterületeken évről évre új, sikeres programokat indít. Ehhez önmagában nem elegendő a rendelkezésre álló anyagi források jelentős növelése: a többletet célzottan a jobb működést ösztönző támogatási formák és szervezeti megoldások bevezetésére kell fordítani. Az ellátás javulását eredményezheti a betegutak átláthatóbb szervezése, a sikeres gyógyító tevékenyéggel kapcsolatos információk nyilvánossága, valamint a minőségbiztosítás rendszerének tökéletesítése.

A rendszer megújítása alulról felfelé történhetne, az alapellátás megerősítéséből kiindulva. Kerüljön minél több gyógyító szolgáltatás a háziorvosi ellátásba!

A terület vonzerejét ez legalább annyival növelné, mint a praxisok és praxisközösségek jövedelmének növelése. Kiemelt – utazási, lakhatási stb. – támogatásokkal azt is elérhetőnek véljük, hogy a városokból ingázó szakemberek lássák el a jelenleg ellátatlan vidéki körzeteket.

Visszaállítanánk a szabad intézmény- és orvosválasztást, mindenekelőtt a szülészeti és nőgyógyászati ellátásban! A családok az orvos személyében egy csapatot válasszanak, melynek tagjai (orvosok, szülésznők, újszülöttgyógyász, dietetikus) végigkísérik a várandósságot.

Mindenki egyetért abban, hogy a betegség-megelőzés az a terület, ahol a legkisebb ráfordítással a legjobb eredményt lehet elérni. Ha az egészségtelen táplálkozás, az urbanizációs ártalmak, az alkoholizmus, a dohányzás, a kábítószerek, az elégtelen testmozgás áldozatai nem terhelnék, vagy csak kisebb mértékben terhelnék a rendszert, a fordulat szinte „ingyen” bekövetkezne. Mégis, miért nem történik semmi ezen a téren? Mindenekelőtt azért, mert a szükséges intézkedések egy része valójában nagyon is sokba kerülne (csak nem az egészségügyi kasszának). A mélyszegénységben élők, a sérült családból, bántalmazó környezetből vagy éppen állami gondozásból kikerülő fiatalok önpusztító életformáján nem felvilágosító kampányokkal vagy elvonókúrával lehet segíteni, kizárólag átfogó társadalompolitikai programmal, ezen belül oktatásügyi reformmal, a segítő szakmák jelenlétének és munkájuk hatékonyságának megsokszorozásával, munkahelyteremtéssel stb. Más tennivalók pedig, mint például az egészséges táplálék előállításának támogatása és az egészségre károk termékek forgalmazásának a mostaninál szigorúbb szankcionálása, üzleti érdeket sértenek, ezért nem kerül rájuk sor, csak beszélünk róluk".