Egészségügy: haldoklik a nagybeteg?
A magyar egészségügy leginkább egy földrengés sújtotta épületre emlékeztet. Kétesélyes, hogy megfelelő ellátáshoz jut-e a sürgős segítségre szoruló beteg – véli a Magyar Orvosi Kamara elnöke. Dr. Éger István korábban fül-orr gégész szakorvosként ismerte meg a kórházi viszonyokat, jelenleg pedig mint két, Sopronhoz közeli település háziorvosa és vonulós mentős is felállíthatja a rendszer kórisméjét. Szerinte a romhalmazzá vált rendszer újraépítéséhez három dolog kellene: pénz, pénz és pénz.
– Nem csőd közeli állapotban, hanem immár csődben van az egészségügyi ellátórendszer. Olyan az egész, mint egy földrengést kiállt romos épület: akadnak benne épen maradt részek, maradtak túlélők, de az egész alapjaiban megrendült. Csak idő kérdése, hogy mikor omlik össze. Önsorsrontó és káros folyamatnak lehetünk tanúi. Az egészségügy finanszírozása súlyosan megsínyli a gazdasági szűkösséget, és ezt nemcsak a világválság óta, hanem már több évtizede elszenvedjük. A világ boldogabbik felén tekintélyt kivívó közgazdászok pedig időben figyelmeztettek: egy nemzet felemelkedésének, túlélésének kulcsa, hogy megbecsülje és fejlessze az emberi erőforrásait. Nálunk ezt elmulasztották, pedig nekünk, magyaroknak az utóbbi években másunk sem volt, mint kiváló szürkeállományunk – mondja a Szabad Földnek adott interjúban Éger István.
– Szokás azt mondani, hogy a honi egészségügy olyan, mint egy lyukas zsák, ami mindent elnyel.
– A rendszerváltás óta mindig csak pénzt vontak el az egészségügyből, mely becsléseink szerint mára kétezermilliárd forint veszteséget szenvedett el. Mindezt annak fényében lássuk, hogy a gyógyító-megelőző, valamint a gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-kassza évente 1200 milliárd forintból gazdálkodik. A súlyos forráshiánnyal küzdő rendszer mára szétesett, és nem tehető rendbe olyan intézkedésekkel, mint a most tervezett államosítás. Nem mondom, hogy az államosítás ördögtől való, de önmagában az már nem segít. A számok magukért beszélnek: az OECD-országok (OECD: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) átlagosan a nemzeti össztermék 8,5 százalékát költik az egészségügyre, mi feleekkora arányban. Ráadásul a mi GDP-nk töredéke a fejlett országokénak. Amikor viszont vásárolni kell, villanyt, gázt, szikét, MR-készüléket, akkor nekünk is világpiaci áron számolnak. Semmi sem olcsóbb, kivéve a rendkívül rosszul fizetett munkaerőt. Az egészségügyi munkavállaló kar joggal felsorakozhatna a magyar állam legnagyobb hitelezői közé, mivel évtizedek óta tartoznak a jogos járandóságaikkal.
– A legutóbbi hírek szerint csaknem kétezer rezidens helyezte letétbe a felmondását a szövetségük felhívására. Az orvosi kamara egyetért-e a „végsőkig” hirdetett harccal?
– A rezidensek mostani programja egybevág a miénkkel. A kollégák joggal mondják, hogy nincs tovább. Elfogyott a türelem. A felmondási hullámmal más országokban gyors eredményeket értek el. Magam is azt tapasztaltam az utóbbi húsz évben, hogy a tisztességes, higgadt észérvek süket fülekre találnak a döntéshozóknál. Csak az erőre, a zsarolásra hallgatnak. A gyógyítók fáradtak, kiégettek. Egyre kevésbé tudnak nemet mondani a külföldi állásközvetítők csábításának, akik az orvosoknak kilencszeres, a szakdolgozóknak négyszeres fizetést ígérnek. Nagyjából 3-4 ezerre tehető azok száma, akik külföldön találtak állást, csak tavaly több mint ezren vándoroltak el. A távozók helyét az itthon maradók kénytelenek átvenni, ezért beleszakadnak a munkába. Félreértés ne essék! Mi nem a munkától félünk, hiszen dolgozunk látástól vakulásig. Az a felháborító, hogy tőlünk ezt gyakorlatilag éhbérért várják el.
– Életpályamodelljükben a kezdő orvosoknak 200 ezer forintos, a kezdő szakorvosoknak 300 ezer forintos, egy 40 éves gyakorlattal bíró szakorvosnak pedig egymillió forint körüli bért kérnek nettóban. Ezzel talán itthon lehetne tartani a gyógyítókat. Vajon csak a pénz vonzza őket külhonba?
– A rossz munkakörülmények ugyanilyen súllyal esnek latba. Hazánk első említésre méltó orvossztrájkja sem bérharcnak indult, hanem amiatt robbant ki 2004-ben, mert a szegedi kollégák azt mondták: nem vállalhatják annak a lelkiismereti terhét, hogy rosszul működő gépekkel és lejárt eszközökkel okozzanak a betegnek kárt, és sodorják magukat bajba. Ma is úgy érezzük, jó szívvel nem vállalhatunk felelősséget a betegellátásért.
