Az egészségügy minden szereplője bizonytalanságban van

Mint a lap írja: a magyar magánegészségügy mára sokmillió orvos-beteg találkozást, 40 ezer nagyműtétet, többezer szülést és hatalmas számú diagnosztikai ellátást hajt végre. Ha ezt a feladatot nem végeznék el a privát szolgáltatók, akkor ez az egyébként is túlterhelt, adósságokkal küzdő állami egészségügyi ellátókra zuhanna.

Fábián Lajos alapvetően 5 csoportba sorolta a szektor problémáit és ezek közül kiemelte a humánerőforrás kérdését. Szerinte túl sok embert, orvost és szakdolgozót vesztett a szektor az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor az utánpótlás nem tűnik elegendőnek. Arra is figyelmeztetett: a VOSZ Egészségügyi Tagozatának tagjai, akik részben vagy egészben államilag finanszírozott tevékenységet végeznek, vagy az államilag fenntartott rendszernek szállítanak terméket, vagy szolgáltatást, nagy bajban vannak.

Kezdjük azzal, hogy felidézem az egy évvel ezelőtti interjú főbb üzenetét, miszerint kiegyezésre van szükség az egészségügyben. Ez megtörtént? Mennyiben igen, mennyiben nem? Továbbra is optimista, ahogy egy évvel ezelőtt ezzel kapcsolatban?

Igen, valóban azt mondtam 2022 szeptemberében, hogy utolsó pillanatban vagyunk. Ma már túl vagyunk ezen az utolsó pillanaton, és a szektor minden tisztességes szereplője azért küzd, hogy a valóban rászorulók megkaphassák a szükséges ellátást, ami egyre nehezebb feladat. Sajnos rendszer szinten nem történt meg a várt és logikusnak tetsző „kiegyezés”, így a szektor minden szereplője, az állami ellátók, a magánszolgáltatók, de leginkább a rászoruló betegek sokszor bizonytalanságban vannak mind a betegút, mind a finanszírozási anomáliák kapcsán. Továbbra is vallom, hogy a beteg ember szempontjából nincs két szektor, állami, és magán, hiszen számára egyetlen szektor létezik, ahová bajával fordulhat és amely szektor megoldja a problémáját és meggyógyítja. Fel kellene hagyni a magán-, és állami szolgáltatás egymással szemben történő definiálásával, hiszen a beteg érdeke nem az e körül folyó vita, hanem a jó minőségű, elérhető, és szakmailag is a kor színvonalának megfelelő szolgáltatás, mely szimbiózisban és együttműködve szolgálja a beteg érdekeit. A betegnek mindegy, hogy ki nyújtja a szolgáltatást, feltételezve, hogy a közösségi finanszírozás szektorsemlegessé válva csökkentené az anyagi egyenlőtlenségeket. Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Németországban vagy más országokban, senki nem kérdezi meg a kórház portáján, hogy kié a fal, az ablak vagy a berendezések az épületben. Ha a szolgáltatás megfelelő színvonalú és elérhető, a benne dolgozók örömmel és megbecsülésnek örvendve végzik a munkájukat, ráadásul olcsóbb az államnak, azaz az adófizető polgároknak, akkor ez nem érdekes. Persze mindez feltételezi, hogy a beteg embernek nem kell az egyik helyen nagyságrendekkel többet fizetnie, mint egy másik helyen.

Amíg azonban nincs meghatározva, hogy mi jár a befizetett járulék fejében és mi az, ami e fölött külön megvásárolható (például kiegészítő biztosítással, munkahelyi támogatással, stb.), addig marad a jelenlegi helyzet és alulfinanszírozottság.

A magán- és az állami egészségügy kooperációja a betegek érdekét szolgálja, hiszen akik igénybe veszik a magánegészségügy szolgáltatásait, gyorsan és magas szakmai színvonalú ellátásban részesülnek, és hosszú várakozás helyett hamarabb jutnak diagnózishoz és ellátáshoz. (...)

A beszélgetést ITT olvashatja