Álmos Péter: Az egészségügyet egyszerre kellene szerelni és működtetni
Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke az Indexnek adott interjújában rávilágít a kormányváltás után kialakult új politikai és kamarai kontextusra.
Az elnök plasztikus és nyers megfogalmazásban összegzi a jelenlegi állapotokat: „Olyan a helyzet, mint amikor egyszerre kellene egy autót szerelni és menni is vele.”
A rendszerváltás óta halmozódó problémák gyökere Álmos Péter szerint a hosszú távú politikai és társadalmi konszenzus hiánya, valamint a rendszerszintű alulfinanszírozottság. Orosz Éva egészségügyi közgazdász adataira hivatkozva rámutat, hogy az egészségügy GDP-arányos részesedésének csökkenése miatt az elmúlt húsz évben körülbelül 6000 milliárd forint hiányzik a rendszerből. Ennek következménye a szakemberhiány és a kórházak folyamatosan újratermelődő adóssága. Az elnök szerint a politika elspórolta a hosszú távú gondolkodást, és különösen 2010 után, a szakmai kontrollt jelentő háttérintézmények központosításával az ágazat elveszítette önálló politikai gazdáját.
A forráshiány közvetlen következményei tragikusak: évente emberek tízezrei halnak meg olyan okokból, amelyek elkerülhetők lettek volna. Álmos Péter hangsúlyozza, hogy „elég pontosan meghatározható, hogy az ellátórendszer problémái miatt évente több tízezer ember hal meg Magyarországon.” Bár a megelőzés kulcskérdés lenne, a kormányzat a tömegsport és a szűrővizsgálatok széles körű népszerűsítése helyett más célú kampányokra költött. Az egészségügy ráadásul azért juthatott idáig, mert a politika hosszú időn keresztül visszaélt a dolgozók hivatástudatával, ami súlyos morális dilemmák elé állítja az orvosokat és ápolókat.
Az interjú kiemelten foglalkozik az állami ellátás és a magánszektor káros összefonódásával, amire a MOK elnöke az Uzsoki Utcai Kórházban kialakult összeférhetetlenségi helyzetet hozza fel példaként. Álmos Péter leszögezi, hogy „aki alkalmazottként dolgozik egy állami egészségügyi szolgáltatásban, annak a feladatai közé nemcsak a betegellátás, hanem a tudás átadása is beletartozik.” A magánellátás sok helyen direkt módon telepedett rá az állami kapacitásokra, ami növeli a várólistákat, és arra kényszeríti a kétségbeesett betegeket, hogy saját zsebből fizessenek az ellátásért. Bár a hálapénz borítékos formája a Nemzeti Védelmi Szolgálat tapasztalatai szerint is visszaszorult, ezek a források lényegében átcsatornázódtak a magánrendelőkbe. Példaként említi a finanszírozási abszurditásokat is: „Ma Magyarországon egy ultrahangvizsgálatért az állami rendszerben akkora összeget fizetnek, amiért egy magánrendelő sok esetben még a villanyt sem kapcsolná fel.”
A tavaszi kormányváltás gyökeres fordulatot hozott a MOK életében. Az egykori orvosmozgalom tagjai közül többen az Egészségügyi Minisztérium élére kerültek, a kormány pedig visszaadja a kamara kötelező tagságát és etikai jogkörét. Álmos Péter elismeri, hogy a személyes kötődések korlátozzák az objektivitást, de a kamara függetlenségét az összeférhetetlenségek megszüntetésével és a belső demokratikus garanciák megerősítésével kívánják megvédeni. A korábbi konfliktusok legfőbb okának a valódi szakmai egyeztetések hiányát látja, mint amilyen a gyógyszerészi vényírás vagy a háziorvosi praxisok kiürülését felgyorsító ügyeleti reform volt. Az elnök szerint a kamara feladata a jövőben is a hivatás tisztaságának védelme marad, a kormánnyal való partneri viszony mellett is megőrizve a kritika képességét.
