A vágyak, az álmok és a realitások - 1. rész

Az alábbi kérdésekre vártunk választ a testületek elnökeitől:

1. Hogyan értékeli az ön által vezetett kollégium munkáját? Milyen eredményességgel végezték munkájukat?
2. Mit remélt, amikor kinevezték? Mi segítette és mi hátráltatta ennek megvalósulását?
3. A hagyományoknak megfelelően George W. Bush távozó elnök bizalmas személyes üzenetet hagyott hátra utódjának az Ovális Irodában, az elnöki íróasztal fiókjában. Ön mit tanácsol utódjának?

Megcsalt várakozás

1. Véleményem szerint kollégiumunk kifogástalanul működött. Kezdettől fogva kötelességünknek tartottuk, hogy a szülészet-nőgyógyászatot érintő kérdésekben segítsük – és ha kell, bíráljuk – a tárca tevékenységét. Állásfoglalásainkat a Magyar Nőorvosok Lapjában is megjelentettük, így kollégáink mindenről értesültek. Nagyon sok kérdésben kellett döntenünk, itt csak néhányra, a legfontosabbakra utalnék. Az egészségügyi reform meghirdetése kapcsán országos felmérést készítettünk. A realitásokból kiindulva javaslatokat fogalmaztunk meg az ágyszámleépítést és a súlyponti kórházak kijelölését illetően. Mivel ezeket figyelmen kívül hagyták, a bevezetett változtatások nem is közelítettek az általunk javasoltakhoz. Így elképzelhető, hogy a nehezen elért európai szintű anyai és újszülött-megbetegedési és halálozási adatok a jövőben romolhatnak, a nőgyógyászati betegellátás megszervezése pedig a hosszúnak ígérkező várólisták miatt zavart szenvedhet.
Tény, hogy hazánkban a szülések száma alacsony, demográfiai helyzetünk válságos, a terhességmegszakítások száma magas.
Ezért több alkalommal is indítványoztuk a fogamzásgátló tabletták differenciált támogatását, különféle életkorokban eltérő mértékkel. (A 18 év alattiaknál 90 százalékos, a 18–25 éveseknél 50 százalékos tb-támogatással.) A nemzetközi tapasztalatok azt igazolják, hogy különösen az első abortuszok számának csökkentése akkor sikeres, ha az önálló keresettel még nem rendelkező, ugyanakkor szexuálisan már aktív korcsoport számára a fogamzásgátló ingyenes vagy megfelelő centrumokban minimális térítés ellenében biztosított. Felvetésünket nem hallgatták meg. Tiltakozásunkat fejeztük ki az Alkotmánybíróság azon határozata ellen is, amely az egyén rendelkezési jogára való hivatkozással lehetővé tette a 18. életévüket betöltött nők esetében kérésükre, korlátozás nélkül, „családtervezési célból” a művi meddővé tételt, ez a beavatkozás ugyanis sok esetben visszafordíthatatlan. Utaltunk az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára, ahol megfigyelhető az önrendelkezési jog egészségügyi, valamint a közérdeket figyelembe vevő korlátozása. Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a művi meddővé tételnek mind a társadalom, mind az egyén számára beláthatatlan következményei lehetnek.
Dicséretes lépés volt a kormány részéről a „szervezett méhnyakrákszűrés” bevezetése, ám a részvételi arány a jó szándék ellenére messze elmaradt a várttól. Több alkalommal rávilágítottunk az eredménytelenség okaira. Szükségesnek tartjuk az anyagi bázis megteremtését, a szektorsemlegességet, az egységes adatbázis létrehozását. Ajánlottuk, hogy ott, ahol nincs onkológiai rendelés, az úgynevezett mozgó szakorvosi szolgálat munkatársai szűrjék a rászoruló nőket, és felhívtuk a figyelmet arra is, hogy ez a mobil team a terhesgondozásban is szerephez juthatna. Határozottan kiálltunk amellett, hogy a szűrés szakorvosi, nem pedig védőnői feladat. A védőnők által levett kenetek esetében felvetődik a kompetencia és a felelősség kérdése. Szeretném megjegyezni, hogy az Ápolási Szakmai Kollégium is tiltakozott a védőnői szűrés ellen. Mindezek ellenére éppen a napokban, több szülész főorvos értesített arról: felszólítást kaptak, hogy tanítsák meg a védőnőket a méhnyakrákszűrés technikai kivitelezésére!
A kollégium áttekintette a rezidens-szakorvosképzés tapasztalatait is. Ezek alapján módosítottuk az egyes intézetekben – például az urológia területén – letöltendő időt és a műtéti számot is. Bővítettük a kötelező tanfolyamok listáját, kidolgoztuk a folyamatos továbbképzéssel kapcsolatos témaköröket. A szaktárca hozzájárulásával 2007 szeptemberétől bevezettük a módosításokat. Eddig 12 szakmai irányelvet készítettünk el, két protokollon pedig jelenleg is dolgozunk. A Nőorvos Társasággal közösen 2008-ban már második alkalommal jelentettük meg a „Szülészeti-Nőgyógyászati Útmutatót”, amelyben az irányelvek-protokollok mellett egyéb kórképekre is ajánlásokat fogalmaztunk meg.
A koraszülés aránya hazánkban magas (8-9 százalék), szinte népbetegségnek számít. Ezért munkacsoportot alakítottunk, amelynek tagjai állandóan napirenden tartják a kérdést. Tanácskozást kezdeményeztünk az OEP képviselőjével, aki elismerte, hogy miközben a szülészeti-nőgyógyászati ellátás az összes hazai betegforgalmon belül 12 százalékot tesz ki, addig a finanszírozásból csak 8 százalékot kap. Kedvezőtlenül érintett bennünket a HBCS pontokban bekövetkezett változás is. A testület által létrehozott team ezekben a kérdésekben megbeszéléseket folytatott, és elértük, hogy ahogy a szülésekre sem vonatkozott, úgy az újszülöttekre se vonatkozzék a volumenkorlát.
Javaslatot tettünk a minisztériumnak a magzati kromoszóma-rendellenességek szűrésére. Felmértük a hazai helyzetet, kikértük a genetikai központok véleményét. Tettük ezt azért, mivel nem azonos szempontok szerint történik a genetikai vizsgálat. Szorgalmaztuk egy konszenzuskonferencia létrehozását is, ahol véglegesítjük, egységesítjük a szűrés folyamatát. Külön fejezetet érdemel az otthonszülés kérdése. Bár ezzel a „szolgáltatással” nem értünk egyet, a minisztérium kérésére kidolgoztuk az ehhez szükséges feltételeket. Ez a problémás helyzet azonban a mai napig sem oldódott meg, továbbra is vita tárgyát képezi, mert a kollégium által kidolgozott feltételeket túl szigorúnak tartják az otthonszülés támogatói.

2. Rendkívüli megtiszteltetésnek éreztem, amikor kineveztek a kollégium elnökévé. Ismertem munkatársaim szakértelmét, hozzáértésüket, hivatástudatukat, emberi magatartásukat, lelkiismeretességüket, s ez számomra garanciát jelentett: biztos voltam benne, hogy együtt mindent megteszünk a szülészet-nőgyógyászat magas szintű működéséért. Súlyt fektettünk arra, hogy minden kérdésben közösen döntsünk – akkor is amikor csak néhány nap állt a rendelkezésünkre. Elhatároztuk, hogy a főorvosi vagy egyéb magasabb beosztásoknál a szakértelmen kívül az emberi tulajdonságokra is kiemelt figyelmet fordítunk. Visszatekintve az elmúlt öt évben hozott döntéseinkre, javaslatainkra, bírálatainkra, nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy most sem tennénk semmit másként. Mindenben helyesen döntöttünk, mindenkor igyekeztünk megvédeni a szülész-nőgyógyászok, az orvosi hivatás becsületét. Hittem abban, hogy ha egy testületben tapasztalt, az adott szakmában járatos emberek dolgoznak, és az illetékesek kikérik a véleményüket, akkor azt figyelembe veszik és meg is valósítják. Amennyiben nem értik vagy aggályok merülnek fel, akkor törvényszerű, hogy konzultálnak a kérdésről. Sajnos a valóság megcsalta a várakozást. Sokszor a döntéshozók a könnyebb ellenállás irányában haladtak, a nekik jobban tetsző nézeteket, az általuk felkért „szakértők” véleményét vették figyelembe, de időnként a politika is beleszólt a döntésekbe. Több alkalommal is úgy éreztük, pusztán formaságból fordultak hozzánk, hogy legyen mire hivatkozni.

3. Úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy tovább haladjunk azon az úton, amelyen elindultunk. Vissza kell szerezni a szülészet-nőgyógyászat, az egészségügy becsületét. Szakítani kell a közönyösséggel, a megalkuvással, ha azt akarjuk, hogy igaz emberek maradjunk és becsüljenek bennünket. Biztos vagyok abban, hogy nemcsak a kollégium összetétele fogja meghatározni jövőbeni ténykedésünket, hanem többek között az is, hogy javaslatainkból mennyit fogadnak el, mit vesznek figyelembe az illetékesek.
Fontosnak tartom, hogy „…a Ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Máté 5:37.)
Prof. dr. Szabó István,
a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke


Illúziók helyett

1. Úgy érzem, lehetőségeinkhez képest eredményesen végeztük munkánkat. A háziorvosok szakmai érdekképviseletét ellátó testületben dolgozók számára nem motiváló erő, szakmai pályafutásuknak nem koronája a kollégiumi tagság. Egy háziorvos életében a kollégiumi kinevezés nem számít jelentős elismerésnek, ebből következően azok, akik elfogadják a felkérést, puszta lelkesedésből, szabadidejük feláldozásával végzik ezt a munkát. A testület ebben a ciklusban öt szakmai irányelvet készített el. Minden fontos eseményre reagáltunk, minden tervezetet, intézkedést véleményeztünk. Szerepet vállaltunk a szakfelügyeleti rendszer kialakításában, bizonyos esetekben pedig érdekvédelmi tevékenységet folytattunk. A többi kollégiummal is több alkalommal sikeresen együttműködtünk. Adódtak kritikus helyzetei ennek az időszaknak, például 2007 áprilisa előtt, amikor az egészségügyi szerkezetátalakítás volt napirenden. Mivel a reform elsősorban a szakellátást érintette, mi igyekeztünk felhívni a döntéshozók figyelmét, hogy az általuk javasolt rendelkezések milyen változásokat eredményezhetnek az alapellátásban. Kudarcként élem meg, hogy nem tudtuk elérni jelentési kötelezettségünk egyszerűsödését.

2. Két kollégiumi ciklust elnököltem végig, így másodjára már nem fűztem hiú reményeket ehhez a feladathoz. Csupán azt reméltem, hogy nem romlanak majd a lehetőségeink. Nem csalódtam, sőt talán kicsit javult is a helyzetünk. Ám a tagság részéről befektetett energia biztos, hogy nagyobb volt, mint az elért eredmény. A kollégium kitűnő csapattá kovácsolódott, társaságunk többsége már az első kollégiumi ciklusom alatt is tag volt, de az újak is nagyon gyorsan és megfelelő hozzáállással, szakértelemmel kapcsolódtak be a munkába. Mi hátráltatott? A kollégium tagjai az ország különböző területein élnek. Az ülések megszervezése, az utazás olyan anyagi terhet rótt a vállukra, amelyet a szaktárcától kapott keretből nem tudtunk teljes mértékben kompenzálni. Jobb lenne, ha a későbbiekben erre gondolna a miniszter. Ha valóban szüksége van a szakértelmünkre, akkor úgy illenék, ha munkánkat megfelelő szerződésekkel alátámasztva honorálja.

3. A miniszter dönt majd az új elnök személyéről. Utódomnak talán érdemes lenne az általunk követett stílust és a már megkezdett programokat folytatnia. Kis munkacsoportokban dolgoztunk, egyesek az oktatással, mások a jogi szabályozással, a gyógyszerterápiával, a praxismenedzsmenttel foglalkoztak. Kívánom az új kollégiumvezetőnek, hogy a szakmával és esetleg a nagypolitikával is találja meg a megfelelő hangnemet.
Prof. dr. Hajnal Ferenc,
a Háziorvostani Szakmai Kollégium elnöke


Látszatintézkedések

1. A kollégium feladata és hitem szerint munkájának célja is az, hogy az orvosi-egészségügyi rehabilitáció szakmai színvonala emelkedjen. A Rehabilitációs Szakmai Kollégium a megszokott négyéves periódus helyett öt esztendőn át képviselte ezeket a célokat. Ebben az időszakban a legtöbb feladatot az egészségügyi struktúra átalakítása jelentette. Elméletben ugyan a rehabilitációs ágyak számának növelése jelezhetné a szakma elismertségét és egyben a kollégium munkájának hatékonyságát is, ám a gyakorlatban a megnövekedett kapacitás olyan helyzetben szakadt a nyakunkba, amikor a korábbi intézményrendszer nívós működtetéséhez sem voltak még adottak a feltételek.

2. Mandátumunk ideje alatt szerettük volna megakadályozni a névleges kapacitások növelését, de nem sikerült. A szerény erőforrások centralizálása, a rehabilitációs protokollok és az azokhoz szükséges feltételrendszer biztosítása, az eredmények pontos regisztrálása a szolgáltatások minőségének garanciája. Ha emellett elkerülhető a rehabilitáció fragmentálódása és a virtuális szolgáltatások finanszírozása, akkor a kollégium munkája eredményesnek mondható. E célok elérése mind az egészségügy irányításáért felelős hatóságokkal, mind a társszakmákkal olyan együttműködést feltételez, amelyben a szakmai szempontok érvényesíthetők.

3. Utódomnak is azt kívánom, valósítsa meg ezt az együttműködést úgy, hogy a kikerülhetetlen kompromisszumok a szakma egységének, színvonalának és érdekeinek sértetlensége mellett köttessenek.

Dr. Kertész Györgyi,
a Rehabilitációs Szakmai Kollégium elnöke