Egészségpolitika
A látók felelőssége
2009. október 22. 11:34
.jpg)
Működésképtelenné válik a szövetség, amely 45 ezer vak és látássérült érdekvédelmére, életének megkönnyítésére kötelezte el magát – a közelmúltban felröppent hír felborzolta a kedélyeket, nem csupán az érintettekét és az érdekeltekét, hanem valamennyi jóérzésű embert megrettentett. Főként amikor megtoldották azzal, hogy a nem olyan régen modernizált vakvezető kutyakiképző telep sorsa is veszélybe került.
Október a látás hónapja. Okos, jó tanácsok és figyelmeztetések sora hangzik el ilyenkor orvosok, optikusok részéről: mit tegyünk, hogy megmaradjon szemünk épsége, hogy e fontos szervünk „kitartson” egy életen át. Az intelmek nem hiábavalók, hiszen a modern tudomány, a különféle látásjavító eljárások, korrekciós műtétek sem tudják megakadályozni, hogy ne növekedjen évről évre azok száma, akik látássérültek lesznek vagy végleg elveszítik látásukat.
A szemspecialisták szerint valamennyi szembetegség már csírájában, tehát gyermekkorban felismerhető, ezért fontos szinte csecsemőkortól a rendszeres komplex vizsgálat, szűrés. Ma a veleszületett és szerzett szembetegségek egész sora fellelhető a lakosság körében, gyarapítva azok számát, akik fogyatékosként kénytelenek leélni életüket.
.gif)
A látás hónapjának egy napja az övék: az ENSZ kezdeményezésére október 15. minden évben a fehér bot napja, amelyről az idén is gazdag programokkal emlékeztek meg. Ez a nap fénylő felkiáltójel a sötétben. Figyelmeztetés, kettős vészjelzés. Mindkettő a látóknak szól, egyrészt, hogy vigyázzanak szemükre, amíg ép, másrészt, hogy figyeljenek a közöttünk élő nem látókra, akik többnyire önhibájukon kívül kerültek hátrányos, méltatlan helyzetbe. Közöttünk élnek, járnak, intézik ügyeiket, tanulnak, dolgoznak, kinek mire van lehetősége és módja. Amikor elkopog mellettünk az utcai forgatagban egy fehér bot, bizonytalan, tétova tulajdonosával, gyakran elfordítjuk a fejünket, esetleg küldünk utána egy részvétteljes pillantást, vajon átér-e épségben a túloldalra. De leginkább közönybe burkolódzva továbbmegyünk, pedig talán jól jönne a segítség, mert a túloldal messze van, közben ezer veszély.
Minden segítség jólesik nekik, nem a sajnálat, nem a szánalom, hanem egy emberi gesztus, egy megértő, jó szó. Amennyi kijár minden elesettnek, sérültnek, hátrányban lévőnek. Az intézményes segítséget, a társadalmi mértékű szolidaritást persze nem pótolja semmi, enélkül emberéletek jutnak zsákutcába. Ezért hangzott fel az SOS kiáltás nem is olyan régen.
.gif)
– Nem vészharangkongatás volt, nem üres hatáskeltés – mondja dr. Szőke László, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetségének elnöke. – Valóban nehéz helyzetbe kerültünk. Az összeg, amelyet az illetékes minisztérium előirányzott számunkra, elfogadhatatlan volt. A közvélemény „nyomására” és érvekkel alátámasztott tárgyalásaink eredményeként azonban az eredetileg 50 milliós támogatást 70 millióra emelték, főként érdekvédelmi célokra. Ezen túlmenően 27,5 milliót kaptunk az első félévi szolgáltatások finanszírozására, és a korábbi, 260 milliós, minden fogyatékos szervezettel közös pályázati pénzből 76 millió csak a mi céljainkra használható fel, pályázati úton.
A vakok és gyengénlátók nem kivételezett előnyöket várnak a társadalomtól, csak esélyegyenlőséget az ép, látó emberekkel. Legősibb és legegyszerűbb segítőjük – ahogy az elnök elmondja – a fehér bot is szégyenletesen rossz minőségű, kevés kihordási időt bír. És a fehér bot csak egy eszköz, használatára meg is kell tanítani, fel kell készíteni a vak embert.
A látássérülteket nálunk gyorsan „leírja” a látók világa. Szinte hihetetlen, hogy csupán 10 százalékuk dolgozik, mert a munkahelyek vezetői félnek tőlük, holott ugyanúgy ellátnak bizonyos feladatokat, mint mások. És nem csak kétkezi, mechanikus, hagyományosan vakoknak szánt szakmákban, egyre többen tanulnak felsőfokú intézményekben, diplomát szereznek, gyakorló jogászok, pedagógusok, programozók kerülnek ki közülük. Más európai országokban foglalkoztatottságuk akár 40 százalékos is lehet.
A technika mai fejlettsége révén sokféle „okos” eszköz áll a vakok és gyengénlátók rendelkezésére, csak éppen nem tudják megvenni. A beszélő közlekedési lámpákon túl háztartási eszközök, orvosi berendezések, hangokkal működő segédeszközök vannak forgalomban, de vajon ki érti, hogy egy látó szinte fele annyiért veheti meg azt a minőségű vérnyomásmérőt, amelyet a vak használni tud. De beszélhetnénk a hangos könyvtárak könyveiről, azokról a drága, speciális tankönyvekről, amelyekből tanulnak. Szerencsére az ország egyre több helyén működnek rehabilitációs központok, a tagegyesületek, klubok saját maguk segítenek sorstársaik rehabilitációjában, sokat foglalkoznak a fiatalokkal, sportélményeket is biztosítva számukra és sok egyebet, ami a mindennapi élet megkönnyítését szolgálja.
A látás hónapja van. Az elnök bizakodó. A viharfelhők elvonultak, jövőre 173,4 millió forintot kapnak, és ha sikerül pályázati pénzből kipótolni, akkor biztosított a működésük, annak ellenére, hogy a korábbi támogatásnál ez az összeg kevesebb. A látás hónapjában a figyelmeztetés a látóknak szól: élnek közöttünk olyanok, akiket örök sötétség vesz körül. Vigyázzunk szemünk épségére, hiszen a körülöttünk lévő világ történéseinek 80 százalékát a szemünkkel érzékeljük. És még valami: figyeljünk a fehér bottal közlekedőkre. Ne csak azon az egy napon. Mert bár igazán jól csak a szívével lát az ember, a szemnek is fontos szerepe van a lényeglátásban.
A szemspecialisták szerint valamennyi szembetegség már csírájában, tehát gyermekkorban felismerhető, ezért fontos szinte csecsemőkortól a rendszeres komplex vizsgálat, szűrés. Ma a veleszületett és szerzett szembetegségek egész sora fellelhető a lakosság körében, gyarapítva azok számát, akik fogyatékosként kénytelenek leélni életüket.
A látás hónapjának egy napja az övék: az ENSZ kezdeményezésére október 15. minden évben a fehér bot napja, amelyről az idén is gazdag programokkal emlékeztek meg. Ez a nap fénylő felkiáltójel a sötétben. Figyelmeztetés, kettős vészjelzés. Mindkettő a látóknak szól, egyrészt, hogy vigyázzanak szemükre, amíg ép, másrészt, hogy figyeljenek a közöttünk élő nem látókra, akik többnyire önhibájukon kívül kerültek hátrányos, méltatlan helyzetbe. Közöttünk élnek, járnak, intézik ügyeiket, tanulnak, dolgoznak, kinek mire van lehetősége és módja. Amikor elkopog mellettünk az utcai forgatagban egy fehér bot, bizonytalan, tétova tulajdonosával, gyakran elfordítjuk a fejünket, esetleg küldünk utána egy részvétteljes pillantást, vajon átér-e épségben a túloldalra. De leginkább közönybe burkolódzva továbbmegyünk, pedig talán jól jönne a segítség, mert a túloldal messze van, közben ezer veszély.
Minden segítség jólesik nekik, nem a sajnálat, nem a szánalom, hanem egy emberi gesztus, egy megértő, jó szó. Amennyi kijár minden elesettnek, sérültnek, hátrányban lévőnek. Az intézményes segítséget, a társadalmi mértékű szolidaritást persze nem pótolja semmi, enélkül emberéletek jutnak zsákutcába. Ezért hangzott fel az SOS kiáltás nem is olyan régen.
– Nem vészharangkongatás volt, nem üres hatáskeltés – mondja dr. Szőke László, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetségének elnöke. – Valóban nehéz helyzetbe kerültünk. Az összeg, amelyet az illetékes minisztérium előirányzott számunkra, elfogadhatatlan volt. A közvélemény „nyomására” és érvekkel alátámasztott tárgyalásaink eredményeként azonban az eredetileg 50 milliós támogatást 70 millióra emelték, főként érdekvédelmi célokra. Ezen túlmenően 27,5 milliót kaptunk az első félévi szolgáltatások finanszírozására, és a korábbi, 260 milliós, minden fogyatékos szervezettel közös pályázati pénzből 76 millió csak a mi céljainkra használható fel, pályázati úton.
A vakok és gyengénlátók nem kivételezett előnyöket várnak a társadalomtól, csak esélyegyenlőséget az ép, látó emberekkel. Legősibb és legegyszerűbb segítőjük – ahogy az elnök elmondja – a fehér bot is szégyenletesen rossz minőségű, kevés kihordási időt bír. És a fehér bot csak egy eszköz, használatára meg is kell tanítani, fel kell készíteni a vak embert.
A látássérülteket nálunk gyorsan „leírja” a látók világa. Szinte hihetetlen, hogy csupán 10 százalékuk dolgozik, mert a munkahelyek vezetői félnek tőlük, holott ugyanúgy ellátnak bizonyos feladatokat, mint mások. És nem csak kétkezi, mechanikus, hagyományosan vakoknak szánt szakmákban, egyre többen tanulnak felsőfokú intézményekben, diplomát szereznek, gyakorló jogászok, pedagógusok, programozók kerülnek ki közülük. Más európai országokban foglalkoztatottságuk akár 40 százalékos is lehet.
A technika mai fejlettsége révén sokféle „okos” eszköz áll a vakok és gyengénlátók rendelkezésére, csak éppen nem tudják megvenni. A beszélő közlekedési lámpákon túl háztartási eszközök, orvosi berendezések, hangokkal működő segédeszközök vannak forgalomban, de vajon ki érti, hogy egy látó szinte fele annyiért veheti meg azt a minőségű vérnyomásmérőt, amelyet a vak használni tud. De beszélhetnénk a hangos könyvtárak könyveiről, azokról a drága, speciális tankönyvekről, amelyekből tanulnak. Szerencsére az ország egyre több helyén működnek rehabilitációs központok, a tagegyesületek, klubok saját maguk segítenek sorstársaik rehabilitációjában, sokat foglalkoznak a fiatalokkal, sportélményeket is biztosítva számukra és sok egyebet, ami a mindennapi élet megkönnyítését szolgálja.
A látás hónapja van. Az elnök bizakodó. A viharfelhők elvonultak, jövőre 173,4 millió forintot kapnak, és ha sikerül pályázati pénzből kipótolni, akkor biztosított a működésük, annak ellenére, hogy a korábbi támogatásnál ez az összeg kevesebb. A látás hónapjában a figyelmeztetés a látóknak szól: élnek közöttünk olyanok, akiket örök sötétség vesz körül. Vigyázzunk szemünk épségére, hiszen a körülöttünk lévő világ történéseinek 80 százalékát a szemünkkel érzékeljük. És még valami: figyeljünk a fehér bottal közlekedőkre. Ne csak azon az egy napon. Mert bár igazán jól csak a szívével lát az ember, a szemnek is fontos szerepe van a lényeglátásban.
Leopold Györgyi, MTI-Press
