A fekete Jeanne d’Arc
Amikor ez az asszony, az értelmes, nemes célokért vívott harc fekete ruhás Jeanne d’Arcja nem a máglyán végzi, hanem maga vágja föl az ereit, az a vég, írja Sándor Máriáról Kertész Ákos a Népszavában.
(...) Ha zsaru volnék, azt mondanám: itt nem öngyilkosság történt, hanem gyilkosság. Még akkor is, ha azzal a különleges esettel állunk szemben, amikor egy áldozat van (aki szerencsére túlélte) és sok potenciális gyilkos. Rengeteg! A bűntett végrehajtásába hiba csúszott, de a bűnös szándék, az aljas indokból előre kitervelt gyilkosság szándéka egyértelmű! (...) Szép dolog, hogy néhány derék ember Sándor Mária mellé állt, de én úgy látom, Máriának eszébe sincs visszavonulni, semmi szüksége a Hatalom odavetett alamizsnájára, a korruptak kegyére, a földbetiprók bocsánatára.
Megtalálta önmagát, megtalálta a helyét a világban, rájött, hogy nem kell neki föltétlenül a zászlót lobogtatnia. Elég, ha teszi a dolgát, ha folytatja a hivatását, amire elkötelezte magát. Nem csak az állami egészségügy és nem csak a gazdagok többféle privát-kórháza létezik.
Nem tudom, van-e Magyarországon még két olyan értékes ember, akik most egymásra találtak, akik most megfogták egymás kezét.
Ez a két ember: Sándor Mária és Iványi Gábor.
Sándor Mária az Oltalom szükségkórházában dolgozik. Iványi Gábor által alapított és fönntartott intézményben, igen mostoha körülmények között segít a legelesettebbeken. Itt alig van gyógyszer, kötszer, orvosi műszer – szakorvos, műtő nincs is egyáltalán, de vannak melegszívű nővérek, akiknek ápoló keze több fájdalmat enyhít olykor, mint a méregdrága fájdalomcsillapító.
De Sándor Mária nemcsak dogozik, ír is. Blogot szerkeszt. Olvassunk csak bele! (...)
„Mikor beléptünk” az Oltalom kapuján (Dankó utca 9.), „az udvar tele volt várakozó emberekkel. Ki vizsgálatra, ki gyógyszerre, ki egy falat kenyérre, vagy egy forró teára várt. Mi hátramentünk, át a tömegen, a kis kórház felé. A kolléganők már útközben megállítottak és mondták, egyre több az ember, egyre többen jönnek. Nem győzzük kötszerrel, gyógyszerrel. Jó szó, mosoly, mindenkinek jutott.
A kórteremben a betegek, néma csöndben, valami óriási megnyugvásban feküdtek, aki tudott, kiült az ágy szélére. Nem panaszkodtak. Számukra, ez maga a mennyország. Melegben, jó helyen, biztonságban vannak. Valami hálás néma csönd áradt a teremből. Máris az jutott eszembe, mi lesz velük, ha kikerülnek innen. (…) Hát így működik az az ország, ahol a dolgok, a legnagyobb rendben mennek. (kiemelés tőlem, K. Á.)”
“...én nem akarok azon az oldalon állni, ahol ennek a piszkos munkának a haszonélvezői tanyáznak – idézi blogjában Iványi Gábort Sándor Mária. – Inkább egy legyek azok közül, akiket kisemmiznek, és akiknek ezért küzdeni, kiáltani kell. Úgy gondolom, az államtól átvállalt feladatokhoz az államnak hozzá kell járulnia, és ez nem könyöradomány, hanem követelmény. (...)
