A betegellátás megszűnt, nincs tovább?
Ha végleg összeomlik, ki fog odaállni az emberek elé és vállalni, hogy kimondja: a magyar egészségügy halálának időpontja 2012, a betegellátás megszűnt, nincs tovább? – teszi fel a kérdést a Népszavában Vámosi Eszter.
Betegnek lenni és kiszolgáltatottnak a legrosszabb a világon. Amikor az orvos közli: Önt tovább kell vizsgálni, mindenkiben a legrosszabb merül fel. Épp ezért fontos, hogy kialakuljon a bizalom orvos és paciense között. Ha pedig beigazolódik a gyanú és kezelésre szorul az ember fél gyógyulás, ha együtt tud működni a kezelőorvosával. Az esetek nyolcvan százalékában azonban esély sincs az együttműködésre vagy a kiegyensúlyozott viszonyra. (...)
A klasszikus kezelőorvos fogalma elveszett. A paciens bekerül a rendszerbe, egyik szobából a másikba sodródik, de nincs egyetlen olyan ember sem, aki mélységében elmagyarázhatná a problémáját. Persze ebből adódik a következő hiba forrása: a sok bába között elvész a gyermek. A rengeteg konzultáns orvos egyike sem nézi meg tisztességesen a leleteket, írja a recepteket, nem is kérdez, aztán ő van a legjobban megsértődve, hogy félredozíroz valakit. (...)
Az olyan apróságokról már ne is beszéljünk, hogy egy több száz millióból felújított kórházban, a frissen operált betegek hogy feküdhetnek olyan szobákban, amelyeknek egy teljes fal hosszán üveg ablak fut, ahol éjjel - nappal világít a neon. Csendben jegyezném meg: régen kínzó eszközként szolgált, ha valakinek szünet nélkül a szemébe világítottak. A gépház helyének szintén a kórtermek ablaka alatt a helye, hisz az állandó zümmögő, kattogó hangok kifejezetten segítik a gyógyulást. (...)
A szakpolitikusok csücsülnek bársonyszékeikben és onnan magyaráznak: min kellene változtatni az egészségügyben. Mindegyik magánklinikákat látogat, közkórházat vagy "SZTK rendelőt" hírből sem ismer, tehát garantált, hogy életszerű javaslatok születnek életszerű problémákra. Hölgyek, urak! Két évvel a választások előtt le kellene szállni a magas paciról és szétnézni ebben az országban. Körbepillantani és konstatálni, hogy a sok nem működő dolog között az egészségügy van az egyik legkatasztrofálisabb helyzetben. Meg kellene becsülni azt a kevés szakembert, akinek még van energiája lelkiismeretesen ellátni a feladatát és nem nyolcvan - százezer forintos fizetéssel kiszúrni a szemüket. Meg kell oldani a nem működő egészségbiztosítási rendszert és véget kell vetni annak a szomorú állapotnak, hogy jószerivel egy millió ember fizeti be azt a társadalombiztosítási összeget, amely több mint kilenc milliónak ad szolgáltatást – beleértve a magyar igazolvánnyal vagy határon túli állampolgársággal rendelkező, de nem itt adózókat is. Nem kórházakat kell bezárni és ágyakat megszüntetni, hanem jól megszervezni a rendszert.
Az nem lehet, hogy egy tíz éves, vesetranszplantált gyerekkel három órát kell a SZÜLŐKNEK SAJÁT GÉPKOCSIVAL felautózni Balatonról Budapestre, hogy a gyerek törött csuklóját helyére illesszék öt-hatórás várakozás után. Nem lehet, hogy az ápolónő ne vegye észre, hogy rosszul kötötte be az infúziót és a beteg egész karja többszörösére dagadjon, mire a nővér visszacsoszog és ellátja az így okozott plusz sérüléseket is. (...)
Tessék már észrevenni, hogy az egészségügy mennyire beteg! Már nincs idő az egymásra mutogatásra, mert sajnos az állapota olyan drasztikusan romlik, hogy ha így folytatja, már csak órái vannak hátra. Ha pedig végleg összeomlik, ki fog odaállni az emberek elé és vállalni, hogy kimondja: a magyar egészségügy halálának időpontja 2012, a betegellátás megszűnt, nincs tovább.
