Eredményes lesz a népszavazás?

   Miközben a legtöbbek szerint borítékolható a vizitdíjról, a napidíjról és a tandíjról szóló népszavazás kimenetele, a részvételi arányok, a szavazatok megoszlása vélhetően sok tanulságot hordoz majd. Körképünkben politikai elemzőket, intézményvezetőket, háziorvosokat kérdeztünk meg arról, milyen eredményre s annak nyomán milyen következményekre számítanak.

   Más tábor, azonos szavazat
   Ha az embereket megkérdezzük arról, akarnak-e fizetni valamiért, amiért eddig nem kellett, a válasz borítékolható, hiszen nagyon nehéz meggyőzni valakit arról, hogy a személyes érdekeivel ellentétes döntést hozzon. „Belátom, indokolatlanul járok orvoshoz, ezért egyetértek azzal, hogy fizetnem kell, akkor majd nem megyek annyiszor.” Ez olyan mondat, amilyen valószínűleg sosem fog elhangozni. Ez persze csak a vizitdíjra vonatkozik, a kórházi napidíjra nem, hiszen fekvőbeteg-osztályra beutalóval mennek a betegek.
  Sok múlik a mozgósítási képességen. Az utóbbi napokig nem volt kétségem az eredményesség felől, ám az újbudai időközi országgyűlésiképviselő- választás alacsony részvételi aránya felveti a kérdést: vajon a népszavazás mennyire mozgatja meg az embereket. A referendum esetében persze a leadott voksok nem tükröznek közvetlenül pártelkötelezettséget, így másmás politikai táborhoz tartozók is voksolhatnak azonosan.
   Tavaly nagyjából 20-22 milliárd forint folyt be vizitdíjként a háziorvosokhoz. A díjtétel megszüntetésével ez a pénz hiányzik majd a praxisokból, különösen, mert az elmúlt években a kártyapénz nem tartott lépést az áremelkedésekkel, és a vizitdíj bevezetésekor az orvosok központi bevétele is csökkent. Az intézményeknél ugyan számottevően kisebb az aránya a betegtől beszedett összegeknek, ennek ellenére a bevétel 1-2 százalékát kitevő forrás kiesése okozhat nehézségeket, mivel a kórházak jelentős része eladósodott, s a tavalyi struktúraátalakítás is gazdaságtalanabbá tette a működést. Mivel javarészt nem intézményeket zártak be, hanem osztályokat szüntettek meg vagy csonkoltak, romlott az üzemgazdaságosság, és a kórházak helyzetét tovább súlyosbította a folyamatos volumenkorlátozás.
   Ugyan az orvos-beteg találkozások csökkenésének egyik oka az volt, hogy az orvosok egy hónap helyett negyedévre előre is kiírhattak gyógyszereket, a vizitdíj miatt elmaradt találkozások nyomán mégiscsak csökkent a támogatott gyógyszerek forgalma is, ami a páciensektől származó bevételek mellett megtakarítást is eredményezett az ágazatban. A vizitdíj és a napidíj tehát emiatt is hiányozni fog a rendszerből. A kormányzat azt kommunikálja, hogy nem pótolja majd a kiesést, mert nincs rá fedezete, a konvergenciaprogram miatt pedig nem lehet szó enyhítésről. A járulékemelést nem tartom kivitelezhetőnek, nincs erre politikai szándék, s a szociális partnerekkel sem lehetne elfogadtatni. Legesélyesebb forgatókönyvnek jelenleg az látszik, hogy az ágazaton belüli átcsoportosítással kompenzálják a háziorvosok jövedelemcsökkenését. Az ugyanis nem valószínű, hogy a nagy lobbierővel bíró, a választópolgárok jelentős részével folyamatos kapcsolatot tartó háziorvosok lenyelnék – vagy le tudnák nyelni – bevételük ötödének elvesztését.
     SKULTÉTY LÁSZLÓ,
    a GKI-EKI Egészségügy-kutató Intézet ügyvezető igazgatója

    A spórolás ára
   Ha meg lehetne szavazni azt, hogy a benzinkutaknál adják ingyen a benzint, talán a környezetvédőket leszámítva a legtöbben igennel szavaznának – függetlenül a döntés hosszabb távú hatásaitól. Nem kétséges, hogy így lesz ez a napidíjjal és a vizitdíjjal is. De ennek nem csupán a puszta racionalizmus és a szegénység az oka, sokkal inkább az az idehaza erősen élő attitűd, hogy akkor is takarítsunk meg egy forintot, ha a spórolás összességében három forintba kerül. Mások abban bíznak, hogy a szakpolitikai kérdéseken keresztül befolyásolhatják a hatalmi viszonyokat is. Biztos vagyok abban, hogy a nemmel szavazók lesznek kevesebben.
    A népszavazás a népképviseleti demokrácia legfőbb megnyilvánulása, de nem tudom megítélni, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben hányan tekintik joguknak – esetleg kötelességüknek – a részvételt, s mekkora lesz azoknak az aránya, akik érdektelenségből vagy a közügyektől való elfordulás miatt távol maradnak az urnáktól. Az biztos, hogy minél többször bocsátanak kérdéseket népszavazásra, annál inkább devalválódik annak értéke és jelentősége. A résztvevők számát emelheti viszont, hogy ez alkalommal – a kettős állampolgárságról szóló referendummal ellentétben – a mindennapokhoz közelebb álló kérdésről kérdezik az embereket.
    Sok államban döntöttek a vizitdíj bevezetéséről, olyanokban is, ahol mind abszolút értékben, mind a GDP-hez viszonyítva a magyarnál jelentősen nagyobb összeget fordítanak az ágazat működtetésére. A tételes hozzájárulás technikai lebonyolításán ugyan indokolt volna módosítani (például a huszadik fizetés után a visszaigénylés adminisztratív procedúrája helyett egyszerűen el kellene tekinteni a további befizetésektől), ám a rendszer hibái még nem szolgáltatnak elegendő indokot arra, hogy eltöröljék. A vizitdíj megszüntetésével nemcsak az lesz a baj, ha – kompenzáció híján – jelentős bevétel esik ki a háziorvosok és az intézmények költségvetéséből; a döntés a betegeknek az utóbbi időszakban racionálisabbá váló magatartását is visszavetheti. Ha elfogadjuk, hogy a hozzájárulás nyomán a páciensek ésszerűsítették szokásaikat, a díj eltörlésével negatív visszarendeződés következhet be, így az elmaradó befizetések összegénél több pénz hiányzik majd az ágazatból.
     DR. ARI LAJOS,
     az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnöke

  Könnyű helyzetben vannak a kérdezők
  Nagyon könnyű helyzetben van, aki ennyire populista kérdéseket tesz fel. Természetes, hogy az emberek egy zsebükre menő kérdésre azt válaszolják, ami olcsóbb lehet, az legyen olcsóbb. Ez a válasz független attól, hogy mi a valós következménye és költsége, amelyet így vagy úgy, de mindenképp a lakosság fizet meg. Emiatt valószínűnek látom, hogy eredményes lesz a referendum – legalábbis jogi értelemben.
   Egy doboz olcsóbb cigaretta árát igazán nem lehet sokallni az egészségért. Viszont sokszor nem ekkora összegről van szó, mert a háziorvosi vizsgálatot követheti egy vagy több szakorvosi találkozás, majd kontroll, s ez esetben már négy számjegyű a fizetendő összeg, amiben még nincs benne egyetlen tabletta sem. Miközben az indokolatlan orvoshoz fordulás visszaszorítását vállalható célnak, gazdálkodásért is felelős vezetőként a vizitdíjat „szükséges rossznak” tartom, addig orvosként a jelenlegi rendszernek számos anomáliáját látom: nem lehet tudni, hogy a távolmaradók közül ki az, akinek nem szabadna elmaradnia a vizsgálatról, mert az számára egészségkárosodással – közgazdaságilag: több költség generálásával – jár. Nekem is volt olyan betegem, aki súlyos hasnyálmirigygyulladásával csak azután fordult orvoshoz, miután megérkezett a havi járandósága, máskülönben nem tudta volna a díjat kifizetni. A visszafizetési szisztéma bonyolult, s vannak olyanok, akik hetekre sem tudják nélkülözni azt az összeget, ami visszajár. A napidíjjal egyébként voltak, akik jól jártak: az ápolási osztályok kiürültek, mivel ott a betegtől lehetett többlet hozzájárulást is kérni – ezek a páciensek jórészt átkerültek a krónikus ágyakra.
   Ha a népszavazás következtében 2009-től eltörlik a páciensek által fizetendő díjtételeket, a kórházak – kompenzáció nélkül – még nehezebb helyzetbe kerülnek. A 332 ágyas kazincbarcikai kórházban néhány tízmillió forint is súlyos költségvetési tétel. Összességében azonban úgy látom, hogy az egészségügy és az abban dolgozók megítélésében, megbecsülésében nem hoz semmiféle változást egy eredményes népszavazás, hiszen a vizitdíjat nem az orvosok és nem a kórházak kezdeményezték. Az adminisztráció egy része alól mentesülünk, azt ugyanakkor még nem tudjuk, mindezért milyen árat kell majd fizetnünk.
   DR. TRENCSÉNYI ERZSÉBET,
   a kazincbarcikai Városi Kórház főigazgató-főorvosa

  Nem tudjuk, mit veszítünk
  Nagy valószínűséggel sikeres lesz a népszavazás, amelynek következtében vélelmezhetően el fogják törölni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. A pénzszedéssel összefüggésben pró és kontra is számos érv elhangzik az egészségügyiek köréből, szerintem azonban az orvosok és intézményvezetők nem állhatnak sem a kampány, sem az ellenkampány élére. Nem egészségügyi s nem is szakpolitikai kérdésekről van szó: a vizitdíj és a tandíj nem elsősorban az egészségügyről és az oktatásról szól, hanem a társadalmi közteherviselés szélesebb összefüggéseiről.
    Az érvek leegyszerűsített formában mindig torzak. Arról például sok szó esik, hogy a vizitdíjból és a napidíjból mekkora bevétele származik az intézményeknek, ám arról kevesebb, hogy mekkora összegtől esnek el emiatt. Az alapellátásban egyértelmű a helyzet: ott kompenzáció nélkül hiányzik majd a páciensektől származó bevétel. Bonyolultabb megítélni azt, hogy a nagy intézmények számára mivel jár a bevételkiesés.
   A gyulai megyei kórházban egy év alatt mintegy 80 millió forint bevétel származott e díjakból. A járóbeteg-szakellátásban 10 beteg 3 ezer forintot fizet vizitdíjként a vizsgálatokért – ha ez a 10 páciens úgy dönt, hogy nem jön el a szakrendelőbe, az intézmény nemcsak 3 ezer forinttól esik el, hanem attól az összegtől is, amit az OEP a vizsgálatokért fizetne. Vizitdíj nélkül tehát 80 millió forinttal kevesebb közvetlen bevétele lenne a kórháznak, ám a beszedési és adminisztrációs költségek figyelembevételével, valamint a volumenkorláttal nem sújtott területek forgalomnövekedésével korrigálva már közel sem beszélhetünk arról, hogy az intézménynek vizitdíj nélkül 80 millió forint esik ki a költségvetéséből.
   A vizitdíj mellett érvelők azt mondják: csökkent az indokolatlan betegforgalom. De honnan tudják, hogy valóban ez történt-e? Azt ma senki sem tudja megmondani, hány olyan ember van, akinek orvoshoz kellett volna mennie, de a költségek miatt nem tette, s később esetleg súlyosabb állapotban, szövődményekkel kellett ellátni. Azaz mind a páciens, mind az egészségkassza ráfizetett a spórolásra. A kórházaknak szükségük volna többletbevételre, de emiatt csúsztatás azt állítani, hogy a vizitdíj és a napidíj nettó többletként marad az intézményeknél. Nem tudjuk, mit veszítettünk a vizitdíj miatt, ahogyan azt is csak találgathatjuk, hogy egy eredményes népszavazás révén mit nyerünk vagy veszítünk annak eltörlésével.
   DR. KOVÁCS JÓZSEF,
   a gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház főigazgató-főorvosa

  Következmények nélküli ország
 Nagyon fontos lenne, hogy az emberek éljenek alkotmányos jogukkal, és közvetlen módon kifejezzék nemtetszésüket választott képviselőik döntéseivel szemben – lehet, hogy óriásit tévedek, de úgy látom: eredménytelen lesz a népszavazás. A környezetemben azt tapasztalom, hogy az embereknek nagyon elegük van már a politikából és a politikusokból, és sokan kritizálják, hogy az ellenlábasok konszenzus- és kompromisszumképtelensége miatt a választókra hárítják szakpolitikai döntések ódiumát.
   Az utóbbi időszakban csaknem minden területen rendre azt tapasztaltuk, hogy az országban semminek nincs következménye: az Alkotmánybíróság számos esetben megállapította már – hiába – a törvényhozás mulasztással elkövetett alkotmánysértéseit, a döntéshozók rendre figyelmen kívül hagyják az állampolgári jogok biztosának vagy az adatvédelmi ombudsmannak a megnyilatkozásait. Miért éppen a népszavazás hozna érdemi változást? Pártpreferenciától függetlenül sokan úgy vélekednek, hogy ha eltörlik is a vizitdíjat, úgyis lesz más sarc vagy elvonás, amit bevezetnek helyette, teljesen értelmetlen pénzkidobás a referendum. A részvételi hajlandóság mértéke azon múlik, hányan gondolják még úgy, hogy érdemben változtathatnak a dolgok alakulásán.
   A háziorvosokat a jelenlegi szituáció sarokba szorítja. Érvelhetünk ugyan a bevételeink 20-25 százalékát kitevő vizitdíj létjogosultsága mellett, ám ezzel ellenszenvet váltunk ki az emberekben. A kormányzat pedig cinikusan azt mondja: ő jót akart, a betegellátás fejlődését szolgálta, az ellenzéket okolhatjuk azért, ha működésképtelenné válnak a praxisok. Ezzel úgy állítják be a lakosság előtt a problémát, mintha a háziorvosoknak lenne szükségük a vizitdíjra. Az a jelenlegi helyzetben valóban igaz, hogy vizitdíj nélkül a körzetek egy jelentős részében nem tudjuk majd kifizetni a működési költségeket, képtelenek leszünk finanszírozni az asszisztencia járandóságát, az adó- és járulékterheket. Ezzel együtt, ahányszor csak tudjuk, el kell mondanunk: a háziorvosoknak a vizitdíj bevezetése miatt több az adminisztrációjuk és többet konfrontálódnak pácienseikkel, miközben az intézkedés nemcsak azokat sújtja, akik indokolatlanul fordulnak orvoshoz. Nem a vizitdíjra van tehát szükségünk, hanem arra, hogy az egészségbiztosítási pénztár tisztességes áron finanszírozza munkánkat, rendelőink fenntartását, azt a közszolgálatot, amelyet a társadalom számára nyújtunk.
    DR. SZILÁRD ANDRÁS
    szegedi háziorvos

   Ki mondhat újat?
  Túlzónak tartom a közvéleménykutatások eddig megjelent, a részvételt akár 50-60 százalékos szintre prognosztizáló adatait: az általános tapasztalatok szerint kevesebben mennek el szavazni, mint ahányan igennel válaszolnak a kérdezőbiztosok előzetes kérdéseire. Ettől függetlenül úgy vélem, a Fidesz akár csak saját szavazói mozgósításával is elérheti a jogi eredményességhez szükséges részvételi arányt.
   A Fidesz táborában annál nagyobb támogatottság és mozgósító erő indukálható, minél nagyobb politikai jelentőséget tulajdonítanak a választók a referendumnak. A kormánypártokhoz kötődő vagy a Fidesszel nem szimpatizáló szavazókat azzal lehet megnyerni, ha meggyőzik őket: a népszavazás eredménye nem a hatalomváltásról szól, nem rendíti meg a jelenlegi kormánykoalíciót, azaz a kormánypártok szimpatizánsai is akkor cselekszenek helyesen, ha kritikát gyakorolnak saját választottjaik felett. A munkamegosztás egyértelmű: a saját szavazók mozgósítása Orbán Viktor, a többiek megnyerése Tarlós István feladata.
    Elemzői szemmel az „igenek”- nél érdekesebb kérdés, hogy a kormánypártoknak mennyi „nem” szavazatot sikerül összegyűjteniük. A legnagyobb ellenzéki pártban Orbán Viktor 2006 őszi bejelentése óta ugyanis komoly története van a népszavazásnak, ez idő alatt a Fidesz minden érvét számtalanszor elmondta már. A kampányban új elem inkább a kormánypártok kommunikációja lehet, hiszen a kormányzatnak mindeddig nem sikerült intézkedései létjogosultságát és mikéntjét úgy közvetítenie választói felé, hogy ahhoz legalább hallgatólagos támogatást sikerüljön szereznie. Kérdés persze, hogy ami nem sikerült az elmúlt évben, az miért sikerülne a következő néhány hétben. Miközben az MSZP továbbra is belső konfliktusaival, a kormányzati személycserékkel van elfoglalva, az SZDSZ identitáskampányba fogott: gyakorlatilag ez az egyetlen párt, amely nyíltan küzd a nem szavazatok arányának növeléséért. Ez azért fontos számára, mert utólag egy jelenlegi pártpreferenciájánál nagyobb arányú „nem” szavazatarányt magyarázhat úgy, mint saját politikájának elfogadottságát.
   A referendum után – a kettős állampolgárságról szóló népszavazáshoz hasonlóan – értelmezési harc bontakozhat ki az eredményekről. Az ugyanakkor biztos, hogy az elhúzódó vita nem könnyíti majd meg a kormányzást, az eredményektől függően a kormányfő pozíciója meginoghat. A miniszterelnök nem függetlenítheti magát a történésektől: bár törekedhet arra, hogy a kisebbik koalíciós pártra hárítsa a felelősséget, mégsem mentesítheti magát az alól, hogy a voksok jelentős része személye ellen irányul. De nemcsak Gyurcsány Ferenc belső pozícióját határozhatja meg a referendum, a Fidesz vezetőjének további politikai pályafutását is befolyásolja az, mennyire sikerül mozgósítani a társadalmat.
   JUHÁSZ ATTILA,
  a Political Capital kutatási igazgatója

  Nem sikerülhet elbagatellizálni
  Minden betegemet arra biztatom, menjen el szavazni, és voksoljon a vizitdíj ellen. Hiszem, hogy eredményes lesz a népszavazás. A tandíj megszüntetésében nem vagyok egészen biztos, abban viszont igen, hogy a referendum következtében a vizitdíjat és a napidíjat a parlament kénytelen lesz eltörölni.
   A háziorvosi praxisok számára legutóbb a Medgyessy-kormány béremelési intézkedése hozott finanszírozásbővülést, azóta elmaradt a kártyapénzek rendezése, azaz évek óta az első jelentősebb többletforrást a vizitdíjak hozták. Ennek ellenére úgy vélem, nem lett volna szabad ebben a formában bevezetni, kezdetektől fogva erkölcsi fenntartásaim vannak a díjjal szemben. A hetvenes években az orvosegyetemen nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy a közellátásban majdan kocsmárosokhoz hasonlóan fogom a nyugtákat töltögetni, majd este a bevételt számolgatni. Annak idején az orvoslás a gyógyításról szólt, s a receptírás a pácienssel töltött idő tizedét emésztette fel – ma a rendelési időm döntő részében nem a beteggel foglalkozom. Természetesen minden pénz jól jön, ám ezt nem a betegeknek kellene fizetniük, mert ez csak annyit jelent, hogy az állam fokozatosan kivonul azokról a területekről, ahol kötelessége lenne helytállni. Azt is negatív tendenciának látom, hogy a betegek egy része úgy gondolja: a munkámat értékén fizeti ki 300 forinttal, amiből jó esetben 100- 120 forint marad nálam. Mindennek az orvosi hivatás egyébként is megtépázott presztízsének további sorvadása a következménye.
   A népszavazáson néhány tízezren bizonyára nemmel fognak szavazni, ám a kimenetelét nem tudják megfordítani. Ezzel a szocialista párt is tisztában van, véleményem szerint ezért nem kampányol intenzíven: a látszat kedvéért persze kiáll a liberális tárca által végrehajtott változtatás mellett, ám mint eddig, most sem látszik a végrehajtott egészségügyi változtatások melletti egyértelmű elköteleződése. Inkább arra törekszik, hogy elbagatellizálja a népszavazás tétjét, s ezzel igyekezzen minél többeket távol tartani az urnáktól. Reményeim szerint ez a taktika nem lesz sikeres: a jelenlegi közállapotok közepette nem látom esélyét annak, hogy a kormánypártok képesek lennének érdemben befolyásolni a voksolás kimenetelét.
  DR. NAGY ISTVÁN
  orosházi háziorvos
 

  Tartalmi kérdésekre zsigeri válaszok
  Bár az arányok kérdésesek, egyelőre valószínűbbnek látszik az igen szavazatok többsége. A döntő ugyanakkor minden bizonnyal a részvétel, vagyis a szavazás érvényessége lesz, és ez ügyben nagyon nehéz jóslatokba bocsátkozni. Sok múlhat a politikai felek kommunikációján és kampányán, a kormánypártok stratégiáján. Kérdés, hogy az SZDSZ és az MSZP vajon a „nem” szavazatok minél nagyobb arányát igyekszik-e elérni, vagy esetleg explicit vagy implicit módon inkább az otthon maradásra biztatja-e a választópolgárokat.
   Az „igen” és „nem” választási lehetőségre leegyszerűsített, fekete- fehér típusú kérdések és válaszok eddig sem tettek jót az egészségügynek, és a következő hetekben sem látok esélyt arra, hogy érdemi kérdésekről essen szó. Nem szakmai, hanem politikai kampány folyik, amelyben az észérvek helyett az érzelmek játszanak főszerepet. Ez nem új jelenség az egészségügyben. Az elmúlt időszakban a „gyors felemelkedés” és a „minden elsorvad” ellentétpár állt szemben egymással, a minisztérium sikerpropagandáját az ellenzék a nemzethalál víziójával igyekszik ellensúlyozni. Mindkét érvelés hamis és őszintétlen, mert mindkét oldal nagyon keveset mond el ahhoz képest, amit el kellene mondania.
    Sokan eldöntötték már, miként foglalnak állást a vizitdíjról és a kórházi napidíjról, ám arra nincs egyértelmű válasz, mi volna a helyes. Összetett kérdésről van szó, amire senki sem tud egyértelmű választ adni sem Magyarországon, sem a fejlett világon másutt. A költségeket és az igénybevételt kordában kell tartani, nem létezik olyan gazdag ország, amely e nélkül hosszabb távon finanszírozni tudná az egészségügyi rendszerét. A közvetlen költségmegosztás egyik legfontosabb üzenete: az egyén felelőssége nem ér véget azzal, hogy befizeti (ha befizeti) járulékait; saját egészségére vigyázni, az egészségügy szolgáltatásait felelősen használni alapvető kötelessége a társadalommal szemben. Ezt azoknak is el kell ismerniük, akik szerint nem szabad a beteggel tételes hozzájárulást fizettetni. A másik oldalnak azt kellene beismernie, hogy a pénzszedés önmagában tökéletlen megoldás, mert nem differenciál – azaz nemcsak a szükségtelen igénybevételt fogja vissza, hanem az indokoltat is. Az általános egészségszint javításához, a felesleges kiadások csökkentéséhez az egészségés betegségkultúra szintjének emelésére volna szükség, ám mivel ezt nem lehet rövid távú politikai futamokkal elérni, kevés hajlandóság látszik ennek vállalására.
    A ma ismert egészségügy fenntarthatóságának sok egyéb mellett az is feltétele, hogy a tőle oly sokat elváró állampolgárok hajlandók- e saját felelősséget vállalni vele szemben mind anyagi, mind bármely más értelemben. Ez az alapkérdés azonban rendre elsikkad, és a fontos szakmai és társadalmi gondokra zsigeri válaszok születnek. A vita most sem csak arról szól, ami a szavazólapokon leírva szerepel, így a válaszok is nagyrészt azon múlnak, ki milyen jelentést tulajdonít a kérdéseknek.
   KOLLÁNYI ZSÓFIA,
  a DEMOS Magyarország Alapítvány szociálpolitikus-közgazdásza