A hipotézistől a gyakorlatig

Az inzulinrezisztencia, az obezitás és a lipidszint

A cukorbetegségről alkotott képünk sokat változott az elmúlt negyed században. Az egyre inkább kardiovaszkuláris betegségnek tartott diabétesz komplex kezelésében ma már olyan gyógyszereknek is szerepük van, mint a sztatinok.

Tizenhat év telt el azóta, hogy Gerald Reaven hipotézise megjelent a Diabetes hasábjain (Role of insulin resistance in human disease – 1988;37:1595–1607). Ő írta le először, hogy az inzulinrezisztencia (IR) a kapocs a korai halálesetekért világszerte nagyban felelős három betegség – a diabetes mellitus, a hipertónia és a koszorúér-betegség – között. Az eltelt negyedszázad alatt világossá vált: az IR kérdése messze túlnőtt azon az egykori megállapításon, hogy néhány cukorbetegnek az átlagosnál sokkal több inzulint kell adni. A betegségek és az IR összefüggésének részletei azonban máig sem világosak – a gőzerővel folyó vizsgálatok révén pedig sötét kép látszik kibontakozni.

A kérdés jelentőségét jól szemléltetik az American Academy of Pediatrics adatai, amelyek szerint 1982 és 1994 között a 2-es típusú diabéteszes gyerekek száma a tízszeresére nőtt. Míg 1990-ben a diabéteszes gyerekek 4 százaléka szenvedett 2-es típusú diabéteszben, ennek mértéke mára megközelíti a 20 százalékot. Az irodalomban az életkori határoktól, illetve az etnikai hovatartozástól függően 8 és 45 százalék közötti arányokról olvashatunk. A 2-es típusú diabéteszben szenvedők teljes populációja oldaláról nézve az American Diabetes Association felmérése alapján azt mondhatjuk, hogy az újonnan diagnosztizált betegek 20 százaléka 9–19 éves. Jelenleg közel 150 millió cukorbeteg él a világon, és a WHO becslése szerint számuk 2025-re elérheti a 300 milliót. A betegség 2-es típusában szenvedők – az összes cukorbeteg körülbelül 90 százaléka – elsősorban szívinfarktus vagy szélütés miatt hal meg.