hirdetés
2022. augusztus. 20., szombat - ALKOTMÁNY ÜNN., István.
hirdetés

Az orvos–gyermek–szülő kommunikációs háromszög

Az orvos–beteg kapcsolat a gyermekgyógyászatban speciális, hiszen itt a dialógus helyett egy kommunikációs háromszög működik: a szülő jelen van beteg gyermekével, sőt a kezdetekben – amíg páciensünk túl fiatal, nem beszél – kérdezni is csak őt tudjuk. Cikksorozatunk első része a kommunikációs háromszög minőségi változásairól és a gyermekek kognitív fejlődésének állomásairól szól.

A családdal való konzultáció a gyermekgyógyászati gyakorlat alapját képezi, az ehhez szükséges kommunikációs ismeretanyagunk hiányos. Bővíthetjük ilyen irányú tudásunkat a szakirodalomból, idősebb kollégák rendelését látogatva az ő szokásaikból, illetve az idő múlásával saját tapasztalatainkból. Jelen cikk célja, hogy bemutassa és elemezze azokat a tényezőket, melyek az orvos–gyermek–szülő kapcsolatot az eredményes terápia érdekében befolyásolják.

Az orvos–gyermek–szülő háromszög minőségi változásai

Az orvos–beteg (gyermek)–szülő háromszögben a gyermek szerepét még mindig gyakran figyelmen kívül hagyják, pedig már a hatévesek is a jelenleginél jobban szeretnének részesei lenni a saját kezelésüknek, szeretnék, ha kikérnék a véleményüket, és ha az információkat számukra is érthető formában hallhatnák. Az elmúlt három évtizedben az orvos–beteg kommunikációban általánosságban fontos változások következtek be, a betegek sokkal emancipáltabbak, az internetes információáramlás kapcsán a tudásuk növekedett (bár ez sokszor téves következtetések levonásához vezet). Azt gondolhatnánk, hogy ezek a lehetőségek az orvos–beteg–szülő háromszögön belüli kommunikációt is lényegesen javították.

Változás valóban volt ebben a kapcsolatban, mert az orvosok többsége egyre gyakrabban próbál a gyermektől is kérdezni betegségével kapcsolatban, nemcsak a szülőtől, viszont a gyermek a diagnosztikus és terápiás információkból még mindig többnyire ki van zárva. Egy 2000-ben Tates által írt holland cikknek a címe is ez a jellemző mondat lett: „Hagyd anyát beszélni!”. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az életkor növekedésével a gyermekeknek egyre több szerep jut ebben a kommunikációban, a szülők hozzáállása azonban e tekintetben igen keveset változott. Az orvosok veszik inkább figyelembe a gyermekek értelmi fejlődését, fordulnak egyre gyakrabban kérdéseikkel a gyermekekhez, de ők is inkább csak a mellékes információkat szeretnék tőlük megtudni, esetleg viccelődnek velük ahelyett, hogy bevonnák őket a betegségükkel kapcsolatos fontos döntésekbe. Nem is beszélve arról, hogy a vizitek egy része a receptírásra korlátozódik, holott sokszor a beteg/szülő a vizitekre inkább információért jön, mint receptekért!

A jó kommunikáció a beteggel és annak családjával számos pozitív következménnyel jár, melynek egyik legegyszerűbben mérhető eredménye a felek elégedettsége. A szülő/beteg elégedett, ha lehetőséget kap véleményének és elvárásainak kifejtésére már az első találkozáskor és a terápia során később is. Orvosként több információ birtokába juthatunk, amely a diagnózis felállításában és a megfelelő terápia megválasztásában (gyógyszerforma, adagolás stb.) szolgálhat segítségül. Másrészt a beteg jobban betartja a kezelési utasításokat, ha foglalkoznak vele („fontos vagyok” érzést ad), ráadásul az immár fontos szereplővé vált gyermek, aki megérti mondandónkat, tovább fog emlékezni az elhangzottakra. A jobban informált beteg is elégedettebb, jobbak a kezelési eredményei, amit az igazol, hogy csökken a családorvosi és a sürgősségi vizitek száma.

A gyermekek kognitív fejlődésének állomásai

Gyermekpáciensek esetén a szülő minden esetben jelen van az orvosi viziteken, de életkorától függően jelenlétének minősége változik.

Jean Piaget 1932-ben dolgozta ki a gyermekek kognitív fejlődésének „4 lépcsőfok klasszifikációját”:

• „Szenzomotoros lépcső” – 0–2 éves kor.

A gyermekeknek kevés kapcsolata van a tárgyakkal, csak azokra figyel, amik körülötte vannak. Ebben a korszakban a gyógyszerekkel kapcsolatban bármilyen tanítás lehetetlen.

• „Preoperációs fázis” – 2–7 éves kor.

A gyermekek gondolkodása ebben az időszakban a konkrét valósághoz kapcsolódik, adott helyhez, a jelenhez. Az ok-okozati összefüggéseket még nem értik.

• A „valós gondolkodás időszaka” – 7–12 éves kor.

A gyermek különbséget tud tenni a külső és belső világ között, tud szimbólumokat alkalmazni, képes valós szellemi tevékenység végrehajtására, kialakul problémamegoldó képessége. Egy szituációt már több aspektusból is meg tud figyelni. Fel tudja fogni, hogy bizonyos betegségek megelőzhetők, az egészség és betegség fogalma némi élettani tudással is társul. Az ok-okozati összefüggések érthetőbbé válnak.

• „Formális gondolkodás” – a 13. életév után.

A tinédzserek már képesek a hipotetikus és absztrakt gondolkodásra, például ki tudják következtetni, hogy valaki beteg, illetve hogy mit kell tennie, hogy ne betegedjen meg. Az ok-okozati összefüggések nagy részét megértik.

Azt azonban ne felejtsük el, hogy a gyermekek ezeket a fejlettségi szinteket különböző életkorban érik el, amit befolyásol intelligenciaszintjük, szociális hátterük és az óvodai vagy iskolai oktatás megléte vagy hiánya.

Az oktatást érdemes már óvodás korban elkezdeni, és tudatosítani a kisgyermekben is, hogy gyógyszert szedni szülői felügyelet nélkül tilos, illetve ha tudja, melyik az ő gyógyszere (pl. matricával megjelölt üveg), az esetleg hibázni készülő felnőttet is figyelmeztetni tudja. A fokozott figyelem különösen igaz a táplálékallergiás gyermekekre, akik igen hamar megtanulják, hogy mit nem ehetnek-ihatnak meg, és erre sokszor feltűnő gondossággal ügyelnek.

A cikksorozat következő írása a szülők magatartás-mintáit ismerteti.

DR. KOVÁCS NÓRA
a szerző cikkei

Dr. Csóka Ildikó
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Az Omikron megérkezése óta tengernyi tudományos adat áll rendelkezésre amely a harmadik oltás felvételének kritikus fontosságát mutatja.