Varga Péter Pál: Tehetetlenül szemlélődik az ágazatvezetés
Mindennél nagyobb hatású az a fajta tehetetlenség, amivel az ágazatvezetés szemléli a folyamatok spontán alakulását, írta az Orvosok Lapjában dr. Varga Péter Pál, az Országos Gerincgyógyászati Központ alapító főigazgatója, a Budai Egészségközpont ügyvezetője. Az írást a Weborvos idézi.
Nem becsülöm le, ellenkezőleg, nagyra értékelem azokat a lépéseket, amikkel egy-egy szűkebb kérdéskörben lépni tudtak az elmúlt egy évben. A közfinanszírozott ellátás krónikus bajának okozója a HBCS forintértékének mostoha sorsa: napnál világosabb, hogy nincs kormányzati törekvés az egyes betegségek gyógyításának korrekt finanszírozására. Marad az intézményfinanszírozás, és az intézményi adósságok periodikus szanálása, ami elismerése annak, hogy ennek az egyszerű útnak a követése politikailag kevesebb kockázatot rejt, mint a rendszer tényleges költségek mentén való újraszervezése. Az is emellett szól, hogy szakdolgozói bérnövekményekkel sem a HBCS értékét korrigálták (mindössze azért, hogy a közfinanszírozásban részt vevő néhány magánszolgáltató becslésem szerint legfeljebb ezer szakdolgozóját kihagyhassák a béremelésből), hanem ehelyett bonyolult, bürokratikus folyamatba kényszerítették az intézményeket és a közbiztosítót, írta dr. Varga Péter Pál,. aki szerint érdemi reformlépések nélkül a béremelések sem érhetik el azt a célt, amire a kormányzat ezt használni szeretné. A pályaelhagyás üteme nem mérséklődött, a statisztikák gömbölyödését szembe állítva a valósággal ez eléggé nyilvánvaló. Idén nyáron már különösen magas fizetéssel sem lehet műtősnőt, radiológiai vagy aneszteziológiai szakasszisztenst kapni a fővárosban, szakápolókról nem is beszélve. (...)
Orvosi fronton sincsen átlátható HR-kép. A kormányzati kommunikációban alkalmazott orvosi életpálya-modell alapvetően a közfinanszírozásban való munkavállalást priorizálja, ami ugyan érthető, de nem vesz tudomást arról az alapvető tényről, hogy csak közalkalmazottként ennek a munkavállalói csoportnak nem lehet a kor színvonalának megfelelő megélhetést kínálni. Ha nem akarjuk azt, hogy fiatal orvosok továbbra is a külföldben lássák a jövőképüket, a robusztusan növekvő hazai magánegészségügyi szolgáltatási szektort kell olyan mértékben „demisztifikálni”, hogy abban frusztráció nélkül vehessen részt az az orvos is, aki a közfinanszírozott intézményrendszerben való szolgálatot hivatástudatának fontos részének tekinti.
A fentebb emlegetett tehetetlenség ezen fronton bántóan szembetűnő. Okait lehetne boncolgatni, de sajnos nem kapnak nyilvánosságot azok a faktorok, amik a két szektor tevékenységének összefésülését politikai okokból akadályozhatják. (Ami bizonyos, hogy lejárt az az egy éves határidő, amit a miniszterelnök tavaly Kötcsén a szakminiszternek adott e problémakör rendezésére. Saját fülemmel hallottam, amit ott mondott, bármi is jelent meg azóta a sajtóban erről: „egy év múlva vagy eredményeket látunk, vagy egy mártírt”.) (...)
Olyan periódusba jutottunk, ahol a humán erőforrás-piaci folyamatok öntörvényűsége már átcsapott a magánszektor határán, és elérte a közintézményeket is. További források nélkül e szektorban megjósolhatatlan történések várhatók. A magánszolgáltatási piac rendezetlensége ugyanakkor általános minőségi válság felé közelít, s szabályozás nélkül népegészségügyi szintű kockázatokat hordoz. A minőségi szolgáltatásra való törekvés személyes ambíció kérdésévé degradálódik, nincs eszköz az ezt negligáló kollégák kézenfogására.
Az orvos működésének felelőssége mindenki számára egyértelmű. Vajon miért nem egyértelmű azoknak a felelőssége, akik az orvos munkájának környezetét alakítják? (...)
