hirdetés
2022. november. 30., szerda - András.
hirdetés

Valóban kizárja egymást a fenntarthatóság és az állami szerepvállalás?

A kérdést dr.Drexler Donát, az Egészségügyi Szolgáltató Zrt. vezérigazgatója teszi fel a Magyar Hírlapban megjelent írásában.

Magyarországon az elmúlt évtizedekben több kísérlet is volt az ellátórendszer egyes szektorainak részleges vagy teljes privatizációjára. Ez van, ahol sikert hozott (például a háziorvosi alapellátás), máshol azonban teljes kudarccal végződött (például a kórház-privatizációk). Ahhoz, hogy egy társadalomban a forrásteremtés oldaláról mind a kötelező, mind a szabadon választható biztosítás, az ellátások oldaláról pedig mind a közösségi tulajdonú, mind a magántulajdonú intézményi modell előnyei érvényesülhessenek, a hátrányok minimalizálódjanak – azaz ne szakadjon szét az ellátórendszer a tehetősek igényeit és szükségleteit kiszolgáló piaci finanszírozású, magántulajdonú intézményekre, valamint döntően a szegények ellátását szűkös forrásokból megoldani próbáló állami finanszírozású intézményekre – két alapvető feltételre van szükség: szoros társadalmi kohézióra és erős öngondoskodás jelenlétére az állampolgárok részéről, írja Drexler.

Szerinte az egészségügyi felelősségvállalásra való nevelést már egészen fiatal korban, az óvodában, iskolában kell elkezdeni. Annak tudatosítása, hogy az egészség olyan érték, amely ha elveszik, gyakran csak részlegesen pótolható és temérdek ráfordítással jár (pénz, idő, fájdalom, szenvedés, kieső jövedelem), a nevelés részét kell, hogy képezze. Emellett fontos volna tudatosítani azt is, hogy pontosan milyen értékben vesszük igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. Jelentősen segítené az értéktudatosságot, ha a járulékfizetők személyre szóló, pontos kimutatást kaphatnának, amiből lekérdezhető, hogy ki, mikor, mennyi járulékot fizetett, és ennek a másik oldalán mikor, milyen mértékben vett igénybe szolgáltatást.

Mint írja, az ösztönzők mellett szankciókra is szükség van. A járulékfizetés elkerülése valódi következményekkel kell, hogy járjon, akár az ellátás kiszámlázásával vagy adóteherként történő behajtásával. A csipszadó következetes kiterjesztése, az egészségkárosító termékekre egységesen kivetett többletadó egyfelől direkt eszköze lehetne a tudatosság javításának, másfelől az egészségügyi kasszába befolyó bevételként jelentősen javítaná a szektor finanszírozását. Egészségügyi adóként legalább kétszázötvenmilliárd forintnyi forrás folyhatna be az egészségügybe, és még nem beszéltünk a privát tőke bevonásának lehetőségéről.

Magyarországon az orvosok felkészültsége és az infrastrukturális felszereltség is adott az egészségügyi turizmus kiépítéséhez, amihez csak a szolgáltatás körülményeinek fejlesztésére volna szükség. Amennyiben megtörténik az állami tulajdonú intézmények felmérése arra vonatkozóan, hogy az adott intézményben esetlegesen fennálló szabad kapacitásokat – a hazai betegek ellátásának sérelme nélkül – milyen mértékben és minőségben lehet hasznosítani külföldi állampolgárságú betegek térítés ellenében történő ellátására, illetve ehhez a tevékenységhez milyen fejlesztések szükségesek, meghozható az a politikai és szakmapolitikai döntés, amely alapján „kiajánlhatók” lesznek egyes szolgáltatások. Ezekhez a szolgáltatásokhoz kötődően lehet szükség tőke bevonására, mint például megfelelő minőségű szálláshely létrehozása.

Az itt felvázolt gondolkodási térben maradva, kiegészítő szolgáltatások biztosításával az állami ellátórendszeren belül is megoldható lenne a különböző szintű igények kielégítése. A korábban említett vertikális igazságosság jegyében megoldás lehetne, ha az ellátási csomagokhoz nem nyúlnánk hozzá, vagyis mindenki ugyanolyan színvonalú beavatkozást kapna, de a kiegészítő, hotel jellegű szolgáltatásokért már pluszpénzt kérnénk. Lehetővé tehetnénk, hogy egy kiegészítő biztosítással luxuskörülmények között gyógyulhasson a páciens, vagy akár megfelelő szabályozási környezetben így lenne elérhető számára a szabad orvos- vagy intézményválasztás. Ha egymillió ember fizetne elő ilyen kiegészítő biztosításra, akkor havi húszezer forinttal számolva további kétszáznegyvenmilliárd forintot tehetnénk be az egészségügybe.

A hazai egészségügy számos olyan kiaknázatlan erőforrással rendelkezik, amely lehetővé tenné az ellátórendszer részleges önfenntartását. Az egészségturizmust, valamint a többszintű állami biztosítást lehetővé tevő körülmények megteremtése a lehetséges befolyó bevételek mértékéhez képest elenyésző beruházással megvalósítható volna, ráadásul közvetlen, önfinanszírozó forrásként járulnának hozzá az ellátórendszer fenntarthatóságához, írja a többi közt az egészségügyi stratégiai szakértő.

A teljes cikk a Magyar Hírlap Online-on

hirdetés
hirdetés

Könyveink