hirdetés
2020. október. 24., szombat - Salamon.
hirdetés

Lénárd Rita: Nem eladó az orvosi hivatás és méltóság!

Hierarchia, hálapénz, hiánygazdálkodás, azaz a 3H az egészségügy reformjának kulcsa dr. Lénárd Rita, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke szerint, akivel morálról, gyógyításról és jutalomjátékról is beszélgettünk.

Néhány hónapja hagyta abba a gyógyító munkát. Nem hiányzik?

Nehéz volt a negyvenévnyi közalkalmazotti lét, amelynek voltak nagyon szép szakaszai és pillanatai. Visszatekintve azonban nem akarnám, hogy a fiatal kollégáim ugyanazt az utat járják be, amit én, ebben a hierarchiával megnyomorított, hálapénzzel terhelt rendszerben. Pedig ahogy én egykor, úgy ők is azért választják ezt a hivatást, hogy segítsenek, varázslók legyenek és csodát tegyenek.

Aztán elfelejtik ezt a vágyat?

Kisöprűzik belőlük a számlák, a családalapítás, hogy napról napra élni kell. Azok a fiatalok, akik az orvosi hivatást választották, gyógyítani szeretnének Magyarországon. Senki nem úgy kezdi az egyetemet, hogy majd elmegy külföldre. Tessék őket megtartani, mert nélkülük meghal az ország. Kellenek nekünk ezek az okos, csodálatos, tiszta fiatalemberek.

A rezidensek kivívták maguknak, hogy több pénzt kapjanak, azóta többen is maradnak itthon.

Felnőtt, 24-26 éves, teljes munkaidőben dolgozó emberként a rezidensek nem fizetést kapnak, hanem feltételekhez kötött ösztöndíjat és pótlékokat egy olyan szakmával a kezükben, amelyet bárhol a világon pénzzé tehetnének. Abból, amit az államtól alapfizetésként jár, ugyanúgy nem tudnának megélni, ahogyan én sem tudtam több évtizeddel ezelőtt, és az idős szüleim segítségére szorultam. Nem láttam a kiutat, nem láttam esélyt a változásra. Azért is vállaltam tisztséget a kamarában, mert nem szeretném, hogy mindez továbbra is így maradjon.

Mondjuk a rezidensek elfogadták a feltételeket…

Negyven éve látom, hogy az orvostársadalom mindent elfogad. A hierarchiára épülő rendszerben végzett munkát éppen úgy, ahogy a megalázást, hogy hálapénzre szorul.

Dr. Lénárd Rita a MOK alelnökeMiért?

Úgy emlékszem, az én „nevelésem” 18 évesen kezdődött, amikor elfogódottan, félve álltam egy borzalmas formalinszaggal telt teremben, ahol először szembesültem az emberi test egy darabjával, egy felkarral a boncasztalon. Ebben a lelkiállapotban léptem be abba a poroszos rendszerbe, ahol már nem lehetett kamaszként idétlenkedni, és ettől a pillanattól kezdett kialakulni az a viselkedési modell, amelyben el kellett fogadnom, amit az idősebb oktatóm vagy az általam tisztelt professzorom mond. Innen csúsztam át abba, hogy feltétel nélkül alkalmazkodtam a rendszerhez, ideértve azt is, hogy fiatal szakorvosként nem ülhettem le ahhoz az asztalhoz, ahol az idősebb kollégáim ebédeltek. Rémesen megalázottnak éreztem magam, amikor megvető pillantásokkal elküldtek, de továbbálltam. Meg kellett tanultam, hol a helyem.

Csupán a rendszer hibája, hogy megalkusznak?

Érdekes, hogy még a szocializmusban is kívül estünk bizonyos tekintetben az akkori politikai szcénán, hiszen soha nem szólítottak bennünket doktor elvtársnak. Volt egy évfolyam az ötvenes évek elején, akiktől – nyilván a társadalmi „egyenlőség” jegyében – elvették a doktori címet, ők okleveles orvosok lettek. Az ellen sem az orvosok lázadtak, hanem a lakosság követelte vissza a dr-t az orvosuk neve elé. Nem is kísérleteztek aztán ilyesmivel.

Nem vagyok biztos abban, hogy ma is követelne azt a dr-t a társadalom.

Lehet, hogy így van. Talán mert áruba bocsátottuk a tartásunkat.

Miért?

Az orvosira mindig is nehéz volt bekerülni, 22-24 éven át kell kiválóan teljesíteni ahhoz, hogy valaki végül szakorvossá váljon, hogy azután óriási felelősséggel álljon munkába, hiszen a betege egészsége, vagy akár az élete múlik azon, hogy megfelelően kezeli-e. Míg korábban a társadalom megbecsülte ezt, mára átalakult az értékrend. A tudással, tudományos előrehaladással szemben az anyagi előrelépés kapott egyre nagyobb szerepet. Amikor egy orvos alárendeli magát ennek a szemléletnek, eladja magát és függővé válik.  Már nem gyógyít, hanem pénzügyi tranzakciót bonyolít le a beteggel. Nem véletlen, hogy a magánellátásban nem az orvos veszi át a vizsgálat díját, hanem a recepciós.

Volt idő, amikor fizettek az orvosnak, cserébe a gyógyításért.

Azokban az időkben az orvos túl sokat nem tudott tenni a betegért. A kilencvenes évek elején viszont robbanásszerű fejlődésnek indult az orvosi technológia, ma már olyan lehetőségeink vannak, amiről harminc éve még csak nem is álmodtunk. Viszont roppant drága lett a gyógyítás, és nehezebben férnek hozzá a betegek az elérhető kezelésekhez.

Az ultrahanggal belelátnak a szervezetbe, 3D-ben modellezik az agyműtéteket, lassan el is felejtjük, hogy régen diagnosztikai céllal kellett feltáró operációt végezni. Kis túlzással az orvosnak a beteggel találkoznia sem kell, csak a leleteivel. Nyertünk, vagy veszítettünk ezen?

Olvastam egy felmérést valahol, amiben a betegek arról beszéltek, hogy az hiányzik nekik leginkább, hogy rájuk nézzen az orvos, és ne a számítógép monitorára. Ez óriási veszteség a munkánkban. Fontos lenne visszaszerezni a kommunikációt, a partnerséget, azt, hogy leüljünk a betegünk mellé az ágyra, ami persze az infekciókontroll szempontjából egyáltalán nem megfelelő viselkedés. De ha nem ülhetek mellé, hogyan alakítok ki vele olyan őszinte viszonyt, amely a gyógyításhoz kell? Én éppen ezért a bensőséges kapcsolatért lettem orvos.

Lehet, hogy a veszprémi nőgyógyász is ezért az érzésért lett orvos, majd lett belőle az, aki a gyógyulásban bízó, halálos betegektől kért pénzt a műtétekért?

Ez a paraszolvencia transzformációja. Először megalázó, aztán elteszed, veszel belőle csokoládét, majd amikor először ebből fizeted ki a számláidat, akkor elindultál azon az úton, ami a zsarolás felé vezet, amikor már tisztességtelen módon akarsz hozzájutni ahhoz a pénzhez, ami egy vágyott életszínvonalat biztosít. Valójában az orvosok is gyarló emberek. De tegyük fel a kérdést: vajon van-e jogunk kihasználni egy kiszolgáltatott embert azért, mert hosszú évek tanulásával, gyakorlásával, lemondások és átvirrasztott éjszakák nyomán szert tettünk arra a tudásra, amivel segíthetünk rajta? Csupán azért, mert a rendelőben erősebb a pozíciónk vele szemben?

A pénz, az anyagi jólét szemben a nem túl jövedelmező erkölccsel és morállal? Lehet itt győzni?

Van egy réteg, akiknek soha nem fogunk tudni annyit fizetni, hogy lemondjanak a paraszolvenciáról. De tavaly novemberben a magyar orvostársadalom egy olyan kamarai vezetésnek szavazott bizalmat, amelyik nyíltan kimondta, hogy nem akarunk hálapénzt. Ők azok, akik közül sokan – többnyire külföldön – már megtapasztalták, hogy milyen egyenes gerinccel gyógyítani.

Viszont ezzel szemben elveszítették azokat, akiknek lobbiereje van a politikánál.

Őket le akarjuk váltani.

Ezt ők is tudják?

Valószínűleg most már sejtik.

Gondolja, hogy megadják magukat harc nélkül?

Nem lesz választásuk. Éger Istvánnak sem volt, aki pedig biztosra vette, hogy veszítünk vele szemben a választásokon, bár igaz, hogy mi sem gondoltuk, hogy ilyen arányú győzelmet aratunk. Ugyanez lesz a sorsa annak az orvosbárónak, aki az automata medencetisztítót szeretné a következő műtétjéért kapott paraszolvenciából megvenni. Nem kellenek ilyen orvosok, mert nem eladó a hivatás, nem eladó a gerinc, nem eladó a méltóság. Ezt üzenem minden kollégámnak és minden értelmiséginek.

Bátor mondatok. Nem tart retorziótól?

Megtapasztaltam a szocializmusban, hogy milyen az, amikor az államhatalom rajta tartja valakin a szemét. Öt évvel ezelőtt léptem be az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoportba, dolgoztam a kamara megújítását célul kitűző Újratervezésben, nyíltan vállaltam a véleményemet, de soha nem bántott senki.

Kívülről nézve a MOK-kal sem igen foglalkozik a kormány.

Soha ennyit nem kommunikált a kormány a kamarával, és rajtunk keresztül az „átlagos” orvosokkal, akiket mi képviselünk. Egyébként a politikának is le kell mondania arról, hogy csak az eddig lobbierőt képviselő orvosokkal álljon szóba, mert történelmi pillanat érkezett el azzal, hogy megjelent az új típusú koronavírus. A járvánnyal csak egy erős közalkalmazotti orvoskarral lehet szembenézni, amely minden helyzetben előtérbe helyezni a lakosság egészségét, és ennek megfelelően aláveti magát adott esetben kellemetlen kényszerintézkedéseknek, amelyek a pandémia leküzdéséhez szükségesek.

Hajlandó erre az orvostársadalom?

A többség igen.

Nyár közepén szólították fel az orvosokat az önként vállalt túlmunka felmondására. A háttérben tárgyalnak a döntéshozókkal is?

Bár a veszélyhelyzet kihirdetéséig folytak bértárgyalások, ez amolyan pótcselekvésnek tűnt. Amikor az egészségügy környékén színre lépett Pintér Sándor belügyminiszter, komolyan felmerült, hogy lehetőség nyílik a változtatásra. Egyvalamitől azonban tartok: hogy lesz béremelés, de csak béremelés lesz, ami a struktúra átalakítása nélkül viszont mit sem ér. A megoldás kulcsa a 3H. Hierarchia, hálapénz, hiánygazdálkodás. A függelmi viszonyokat a paraszolvencia alakítja az egészségügyben, a hierarchia csúcsán lévőknek pedig érdeke a hiánygazdálkodás fenntartása. A 3H szoros egységét kell megbontani ahhoz, hogy érdemi változások indulhassanak a rendszerben, ahol a beteg most megvásárolja a saját külön útját, amivel a másikat letaszítja onnan. Egymás ellen, az életükért küzdenek a betegek, egyfajta túlélő-show zajlik nap mint nap, ahol az anyagilag erősebb kerül ki győztesen.

És ebben Önök, az orvosok is partnerek egyelőre.

A mai napig emlékszem arra az égő érzésre a combomon, amikor először dugtak a zsebembe hálapénzt. Volt, hogy a kollégáim állítottak a szőnyeg szélére, mert ügyeletben visszautasítottam a paraszolvenciát, ők pedig attól tartottak, hogy legközelebb nekik sem ad a beteg. És volt, hogy elfogadtam a borítékot, mert a fizetésemből nem tudtam volna megélni. Régebben talán volt még hála ebben a gesztusban, ma viszont már nem a beteg adja, hanem az orvos elvárja, vagy előre elkéri a pénzt. Ez egy önmagát gerjesztő folyamat, megalázó rabszolgasors, mert abban a pillanatban hogy megfizetik az orvost, alárendelődik a beteg akaratának, és a gyógyítás szabadságát veszíti el. A pénzért befolyást enged egy olyan dologba, amiben csak a tudása alapján kellene döntést hoznia.

A bértárgyalások felfüggesztését a MOK kezdeményezte a veszélyhelyzet miatt. Nem lehet, hogy az egészségügy reformja sem időszerű most?

Éppen a járvány miatt került lépéskényszerbe a kormány, amely rendelkezik a kellő erővel és társadalmi támogatottsággal ahhoz, hogy rendet tegyen az egészségügyben, és megteremtse a biztonságos betegellátás körülményeit, azaz olyan munkahelyeket, ahol adottak a gyógyítás 21. századi feltételei.

Ha most arra céloz, hogy zárjanak be kórházakat, azzal nem szerzi meg annak a kollégájának a szimpátiáját, akinek megszűnik a munkahelye ott, ahol él.

És vajon ez a kollégám az evidence based medicine elve szerint gyógyít, miközben se eszköze, se segítő csapata nincsenek ott helyben? Lehet, hogy a szakellátási háttér nélkül működő sürgősségi osztályon mindent megoldanak egy infúzióval, de a beteg végül valós ellátás, diagnózis és megoldás nélkül megy haza. Ezeknek az ispotályoknak a fenntartásával csak eltakarjuk a hiányt. Egyébként nem az orvosok, hanem azok a polgármesterek és kórházigazgatók fognak utálni ezért a mondatomért, akinek bezárják az intézményét.

Meg a beteg, mert nincs autója, és naponta csak két busz jár a városba.

Ha megteremtjük annak a lehetőségét, hogy egy kistelepülésről is el lehessen jutni a szakmai elvárásoknak is megfelelő kórházba, sürgősségi osztályra, akkor nemcsak a betegellátást biztosítottuk, hanem sok minden mást is, például a munkahely elérhetőségét.

Vannak vírusszkeptikus orvosok, akik egyre hangosabban követelnek teret a Covid-19-cel kapcsolatos elméleteiknek, véleményüknek, és úgy érzik, az egykor üldöztetett Semmelweis Ignácként állnak szemben a kollégáik többségével, a kamarával. Van Önök között párbeszéd?

Először is Semmelweis Ignác a maga korában mondhatni randomizált vizsgálatokat végzett, a vírusszkeptikus orvosok esetében még csak hasonlóról sem beszélhetünk. A Magyar Orvosi Kamara az akadémikus, bizonyítékokon alapuló, nyugati orvoslás mellett foglalt állást, ezt igyekszünk saját köreinkben is terjeszteni és betartatni. A tudomány jelen állása szerint egyetlen tagunk sem lehet vírusszkeptikus. Kevés eszköz van a kezünkben, hiszen a véleménynyilvánítás szabadságét senkitől nem vehetjük el, de dolgozunk egy olyan állásfoglaláson, ami gátat szabhat az áltudományos tévhitek terjesztésének orvosként. Csak a józan ész kedvéért: még mindig jobb félni valamitől, mint engedni egy gyakorlatilag ismeretlen vírust szabadon garázdálkodni. Orvosként mindig a kisebb rosszat kell választunk. Nehezen értem meg, hogy egyes kollégáknak ez miért esik nehezére.

Nemcsak a hálapénz elleni kiállás, de a MOK elnökségének összetétele is szokatlan a korábbi évekhez képest. Női kvótával készültek a tavalyi választásra?

Nem. Ugyanakkor mégis fontos, hogy megjelentünk a szervezet vezetésében is, hiszen az orvostársadalom közel 60 százalékát a nők teszik ki. Nekik egészen másfajta élethelyzeteket kell megoldaniuk, mint a férfikollégáknak, ezért is kell a most készülő orvosi életpályamodellben megjelennie olyan lehetőségeknek, amelyek teret adnak a gyermekvállaláshoz, a családalapításhoz. A járóbeteg-szakellátás komoly alapja lehet a női szakorvos, de ehhez azt is el kell érnünk, hogy senki számára ne legyen degradáló ezen a területen dolgozni, megteremtve egy elfogadható élethelyzeti kompromisszum lehetőségét.

Ha nem sikerül elérniük az orvosbérek érdemi emelését, a hálapénz eliminálását, az egészségügy reformjának elindítását, amit a kamara új vezetőiként vállaltak, hogyan számolnak el az orvostársadalom felé?

Kincses Gyula elnök két évet adott arra, hogy eredményeket érjünk el, tehát másfél év múlva bizalmi szavazást kérünk a küldöttgyűlésünkön. Orvosi pályám végén lehetőséget kaptam a kollégáimtól egy jutalomjátékra, amelynek minden pillanatát élvezem. Sem a sikeres egyetemi felvételim, sem a diplomám átvétele nem okozott olyan katartikus élményt, mint amikor kétharmados többséggel megválasztottak a kamara alelnökének. A társaimmal, akikkel most együtt lehetek az elnökségben, öt éven át dolgoztam azért, hogy megújíthassuk a kamarát és az egészségügyet. Mindent bele fogok adni ebbe a munkába, az utolsó leheletemig, mert azt szeretném, hogy egy jobb rendszerben gyógyíthassanak a kollégáim, és gyógyulhassanak a betegeink.

Ha nem sikerül, elmegyek a művészbejárón.

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
Olvasói vélemény: 10,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!

Könyveink