hirdetés
2019. július. 21., vasárnap - Dániel, Daniella.
hirdetés

Kik és miről vitáznak a háttérben az egészségügyben?

Amikor morál- és társadalomfilozófiai érvekhez kell nyúlni egy rendszer védelmében, akkor már irtó nagy lehet a baj.

hirdetés

Márpedig az IME immár XIII. alkalommal megrendezett Egészség-Gazdaságtani Konferenciáján ezt tette a Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság elnöke egészen messziről indítva, s egyúttal üzenve a legfeljebb csak a fővédnöki címig merészkedő egészségpolitikusoknak – nevezetesen a szakminiszternek, s a fölötte, mellette állóknak –, hogy milyen is az igazságos társadalom, s ezen belül az igazságos egészségügyi rendszer. Talán nem árt idézni, ahogy ezt Gaál Péter is tette: „/…/ minden polgára számára biztosítja a vele született tehetsége kibontakoztatásához valós értékkel bíró, saját sorsa felöli döntési szabadság gyakorlásához és a társadalmi együttműködésben való részvételhez szükséges teljes körű normál funkcionalitást.”

Egyetemi szintről leemelve e mondatot, nem szól ez másról, mint arról – s ezt az egyértelműsítést elvégezte maga az előadó is –, hogy úgy kell működtetni az egészségügyi rendszert, s általában a társadalmat, hogy a legrosszabb helyzetben lévő tagjait sikerüljön a lehető legjobb helyzetbe hozni, de legalábbis odáig, hogy elérjék a normális funkcionalitást. Mivel az egészségügyi ellátás elsődleges fontosságú társadalmi jószág, ezért az ahhoz való hozzáférést, s az ellátás minőségét nem határozhatja meg az egyének anyagi helyzete.

Ez utóbbi fontos kitételt tovább pontosította Gaál Péter, amikor kifejtette – riasztó példaként az Egyesült Államok és Chile gyakorlatát említve –, nem szabad hagyni, hogy viták kezdődjenek az egészségügyi ellátás finanszírozásának magánalapokra való helyezéséről. Márpedig egy ilyen mondat a sas szemmel figyelő, s vájt füllel hallgató közép-európai polgárnak – nevezetesen nekünk –, mintha arról szólna: vigyázzatok, mert valahol, valakik erről beszélgetnek, vagy legalábbis szeretnének beszélgetni. S mint később kiderült, ez az értelmezés talán nem is járt vessze az igazságtól. De előtte még az Egészségügyi Világszervezet (WHO) barcelonai irodájának magyar vezetője számolt be arról az öt évig tartó kutatást összefoglaló, alig egy-két hónapja közzétett jelentésről, amely arról szólt, hogy az egészségügyi szolgáltatások költségeivel szemben – amit a zsebünkből vagyunk kénytelenek kifizetni – ki, milyen védelemmel rendelkezik. S bár a vizsgálódásban 24 ország – köztük az EU 18 tagja – vett részt, a régiót (V4-ek) illetően biztos, hogy nálunk a legélesebb ez a kérdés.

Forrás: 123rf.com
Forrás: 123rf.com

Az Egészségügyi Világszervezet azt ajánlja, hogy a teljes kiadások arányában 15 százaléknál ne legyen magasabb a zsebből történő fizetés mértéke, miközben nálunk 30 százalék körül van. Ez pedig a társadalom bizonyos csoportjait illetően azzal jár, hogy a szegény tovább szegényedik, aki pedig éppen csak e léc felett van, a szegénységi küszöb alá kerülhet. A katasztrófális mértékű, közvetlen lakossági magánkiadás nálunk a háztartások 12 százalékát érinti, a szomszédos Szlovéniában és Csehországban ez az arány csak körülbelül 1 százalék. Evetovits Tamás szerint ez azt jelenti, hogy a háztartások úgynevezett diszkrecionális jövedelmének – vagyis miután ettünk, laktunk, rezsit fizettük, tehát a létfenntartásra fordított összegen felüli jövedelem – több mint 40 százalékát költik el az egészségügyre. S ezen az sem segít, ha biztosítási vagy pénztári formába kanalizáljuk a zsebből történő finanszírozást, nem old az meg semmit, kivéve, ha a rászorulók komoly támogatást kapnak.

Ami e költségterhek és a támogatáspolitika összefüggését illeti, erre a gyógyszertámogatási rendszert említette példaként az előadó, aki szerint a nálunk alkalmazott százalékos rendszer egy igen kényelmes költségvetéspolitikai eszköz a botrányok elkerülésére. Annak idején – emlékezett vissza a nem is oly régmúltra – a 300 forintos vizitdíjjal kormányt lehetett buktatni, azt viszont senki sem vette észre, hogy ugyanabban az évben több, mint ezer forinttal nőtt a betegek gyógyszerköltsége. A százalékos támogatási rendszerrel – ami gyakorlatilag átláthatatlan a lakosságnak – ugyanis jól el lehet titkolni, hogy mi zajlik a háttérben. Több jó, a mienkénél nem drágább, s könnyen átlátható támogatási rendszert említett példaként, majd egy tantörténettel fejezte be.

Amikor – mesélte – a magyar adatokat bemutatta egy hazai politikusnak, az azt mondta, hogy nem hiszi, ez nem igaz. A litván miniszter – meglátva a magyarnál is rosszabb adatokat – egyrészt megköszönte azokat, majd tanácsot kért, a hogyan továbbot illetően. Meghallgatva a példaként felhozott sikeres megoldásokat, kiválasztotta a számukra politikai és finanszírozási szempontból vállalható megoldást, majd idén bevezették azt.

E két előadás erősen megmozgatta a résztvevőket, a kérdések kapcsán Gaál Péternek arra is alkalma nyílt, hogy kifejtse, miért jó, ha a társadalom egésze – szegények és gazdagok – egy közfinanszírozott rendszerben maradnak. Az utóbbiak például – s ebből a köz profitál – folyamatosan modernizálódásra, korszerüsödésre ösztönzik a közfinanszírozott rendszert. Ahová egyébként – komoly és általában drágább betegségek esetén – ők is visszakerülnek, így elemi érdekük egy jó minőségű, erős rendszer fenntartása.

Ez az utóbbi állítás – kért szót Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász – három évvel ezelőtt helytálló mondat volt. Mára azonban a magánellátás párhuzamos struktúra kiépítésébe kezdett, kezd kialakulni a kórházi ellátórendszerük, s belevágnak a sürgősségi ellátásba is.

Arról nem lehetett hallani a konferencián, hogy a háttérben vajon kik, hol és miről tárgyalhatnak…

Horváth Judit
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink