Így hasad az egészségügy

A G7 portál podcastjében Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója beszélt az egészségügy „megállíthatatlan” piacosodásáról és kétsebességűvé válásáról. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a leromló állami rendszer nehézségeire adott egyik legfontosabb állampolgári válasz a menekülés a magánellátásba. Legalábbis azoké, akik megtehetik. Igaz, a magánszolgáltatók pacientúrája Lantos Gabriella szerint egyre inkább középosztályi karakterű – a gazdagok külföldön gyógyulnak –, de a rosszabb helyzetben lévők is akár családi, baráti segítséggel összedobják a pénzt a privát ellátásra, ha tudják. Egyre inkább megjelennek az idősek is az ellátotti körben. Fizetniük az állami ellátásban is kellene, hálapénzt, akkor már inkább a legális, fogyasztói jogokat keletkeztető pénzmozgást választják.

Továbbra is igaz, hogy a magánegészségügy túlnyomó része a „lakásrendelők” szürkegazdaságában termeli a pénzt az állam által is foglalkoztatott orvoselit számára. A szabályozatlan, féllegális pénzáramlásnál nincs rosszabb, de az ellátórendszer tervszerű és szabályozott kettészakítása szintén azt jelenti, a gyógyulási esélyeket illetően is szinte teljesen elválik a társadalom jobb anyagi és kapcsolati tőkével rendelkező egyik fele az ezeket nélkülöző másiktól.

Pontosabban a lényeg éppen az, hogy mindez már bekövetkezett. A kormánynak nem kell magánosítani az egészségügyet, pusztán hagynia, illetve szabályozási eszközökkel gyorsítania a látszólag magától zajló, valójában nagyon is tudatos döntések nyomán kialakult folyamatot. A gazdaságpolitika centrumának szerepéért küzdő Magyar Nemzeti Bank 180 lépés a magyar gazdaság fenntartható felzárkóztatásáért című dokumentuma kifejezetten indítványozza a vállalati egészségügyi csomagok és a magán-egészségbiztosítás adókedvezményét, az egészségpénztári be- és kifizetések célzott ösztönzését.

Az egészségügyi magánszolgáltatás távlatosan jó üzlet lesz, ezt mi sem jelzi inkább, mint az, hogy Csányi Sándor belépett a piacra a Budai Egészségközpont 60 százalékának megszerzésével.

Mivel az egészségügy átalakítását célzó program nyolc év alatt sem született meg – a Semmelweis Terv még az évtized elején hamvába holt –, csak következtetni tudunk a kormány szándékaira, valamint a jelenleg zajló folyamatokat tudjuk a jövőre vetíteni.

Ezek alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az Orbán-kormány ezután sem mondja fel nyíltan a nemzeti kockázatközösséget, gyakorlati lépéseivel azonban folytatja ennek szétporlasztását. A kormány nem akarja az állami egészségügyet óriási pénzek mozgatása és hatalmas politikai kockázat árán gyökeresen átalakítani, ezért inkább az azzal elégedetlen és kisebb-nagyobb pénzt erre fordítani képes társadalmi csoportokat segíti hozzá ahhoz, hogy kimenekülhessenek a pusztuló ellátórendszerből. Az átalakított, esetleg fokozatosan bővített adókedvezményekkel várhatóan tovább ösztönzött piaci szolgáltatások számos területen bővülhetnek; Csányi Sándor az Inforádiónak adott interjújában például megemlítette a sürgősségi ellátás területét. Közben a legnagyobb forrásigényű ellátásokat végső soron továbbra is a társadalombiztosítás finanszírozza majd.

Nem szűnik meg az a gyakorlat sem, hogy az állami ellátórendszer egy-egy feladatra kiszerződik magánszolgáltatókkal. Így a piaci szereplők egyik oldalon a fizetőképes ügyfeleket, másik oldalon a rentábilis szolgáltatásokat tudják kimazsolázni, méghozzá kormányzati segítséggel.

Ezt a képet színesítheti, ha a NER oligarchái rástartolnak az egészségügy jövedelmező ágazataira. Profitérzékenységük komplexebb a rendes piaci szereplőkénél, az uniós pénzek politikailag támogatott megszerzésével és a közbeszerzések monopolizálásával az állami egészségügyi beruházások győzteseivé is válhatnak. Márpedig ilyen beruházások bizonyosan lesznek.

Ezek és a béremelések révén el lehet majd érni, hogy az állami ellátórendszer átlagos nívója ténylegesen emelkedjen, s hogy kialakuljanak vagy továbbfejlődjenek egyes programok, intézmények, amelyeknek a kiválósága azonban kivételes az összkép egészéhez képest. Az állami egészségügyön belüli egyenlőtlenségek ugyanis várhatóan nem szűnnek meg, továbbra is társadalmi státus, pénz és protekció kérdése marad elsősorban a megfelelő ellátáshoz való hozzáférés.

A bővülő szabályozott magánszegmens talán valamelyest visszaszoríthatja a hálapénzt, de sokkal valószínűbb, hogy a legális piaci viszonyok, a járulékfinanszírozású közegészségügy, az azon belül kialakult piaci szigetek, valamint az állami erőforrásokra alapozott második gazdaság szürkezónája egyaránt fennmarad, s vele együtt a megelőzés és gyógyulás esélyének kiáltó egyenlőtlensége.

Az igazi változás az lesz, hogy a legális magánpiacra áramló betegek, valamint a szaktudás és pénz következtében minden korábbinál nagyobb támogatottság okán az egészségügyi rendszer több részre szakad. Az állami egészségügy romjai alól kimenekülőket többé nem lehet egységes ellátórendszerbe terelni, arra rávenni, hogy a náluk rosszabb helyzetűek javát szolgáló újraelosztást támogassanak. Az egészségügyben a szolidaritás jóformán felmorzsolódott, a széttagolt intézményrendszer leképezi és megerősíti a szinte átléphetetlen társadalmi egyenlőtlenségeket.

A teljes elemzést a 168 óra közli.