hirdetés
2018. október. 17., szerda - Hedvig.
hirdetés

Spirituális növekedést is hozhat a gyász

Ma az emberiség civilizáltnak nevezett része mélyponton van a halállal kapcsolatos ügyekben. Egyáltalán nem akar, nem mer foglalkozni ilyesmivel – Halottak napjának környékén visz inkább szép nagy koszorúkat a temetőbe.

hirdetés

Elgondolkodtató, hogy miközben felmérések is megerősítik: az emberek nagy része otthon, családja körében szeretne távozni ebből a világból, Magyarországon – de tegyük hozzá rögtön: a fejlettnek nevezett társadalmakban másutt is – a legtöbben kórházban halnak meg. Szeretteiktől távol, kattogó gépek és rideg paravánok társaságában – sokszor anélkül, hogy akár a fájdalmukat megfelelően csillapítanák.

Úgy is mondhatnók: sokan nem akarnak, vagy inkább nem mernek foglalkozni ilyesmivel. Igaz ez annak ellenére, amit Vizi E. Szilveszter akadémikus, a Mindentudás Egyetemének legelső előadásában elmondott. Emlékeznek még? Úgy fogalmazott, hogy bár az utóbbi századokban mérhetetlenül sokat fejlődött a tudomány, a világmindenség kutatása, az anyag végtelenül kicsi részeinek megismerése, a tér és az idő szimmetriáinak megértése; a XXI. század legizgalmasabb kutatásai mégiscsak az emberi élet és halál titkainak megfejtésével, az agyműködés rejtélyének, az Én és az ego kérdéseinek megválaszolásával, a lélek és a test dualizmusával kapcsolatosak.

Rítusok, tabuk, tradíciók

A halál már régóta különleges tabutéma ezen a világon, miközben korszakokon át az élet szerves részének tekintettük. Persze ma is vannak, akik az örök élet, az örök fiatalság és szépség titkát keresik, de inkább az uralkodó, a pénzt hozó trend miatt, miközben eltűntek, vagy legalábbis jelentősen megváltoztak a halállal kapcsolatos rítusaink és tradícióink.

Pilling János (gyaszportal.hu)Újak persze fel-feltűnnek már; elég csak a Gyászportálra gondolni, ahol jónéhányan igyekeznek emléket állítani elhunyt szerettüknek. De jó ez így, hogy „a temető beköltözik a szobába?” – teszi fel a kérdést Pilling János tanatolgus, előbb a halálközeli élményekkel majd a gyásszal foglalkozó pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete Kommunikáció részlegének vezetője, aki szerint nem biztos, hogy jó ez az irány.

Egy aprónak nem nevezhető, ám zsúfolásig megtelt Kossuth Klub-béli teremben szorongunk; az öt éve elhunyt Polcz Alaine-re emlékezünk. A jelenlévők közül sokaknak egészen közeli ismerőse volt a feltételek nélküli szeretete miatt mindenkit megérinteni képes egykori író-feleség. Pilling János a gyermekvesztés családi hatásairól beszél. Sorolja, hogy Ratkó József költő kilenc éves fiát veszítette el, Móricz Zsigmond és Tolsztoj két, Rembrandt négy gyermeket, és a tragédiák ürügyén emlékeztet arra, hogy az eltérő feldolgozási minták és módok miatt a családot nem egyszer destabilizáció, káosz, felbomlás fenyegetheti.

Amit egy felnőtt tán meg sem ért

A kisgyerek, jó hatéves korig az alvással azonosítja a halált, amely valami átmeneti állapot számára, ahonnan vissza lehet jönni. A nagyobbacska, 6-9 éves gyerek már meg is személyesíti a halált – magyarázza Pilling doktor egyebek között arra utalva: a halál valamilyen külső formában létezik számára, amely eljön az emberért, azaz a halál az, ami él.

Még nagyobb gyermek esetén a halál összefügg az idősebb korral, sőt esetenként a bűnnel is; nem is véletlen, hogy hitrendszerük miatt a gyermekeknek számos olyan félelmük lehet a halállal kapcsolatban, amelyet egy felnőtt talán meg sem ért.

Ilyen lehet az elalvástól való félelem, vagy az, hogy „Isten magához szólította” az embert, aki eltávozott, hiszen akkor lehet, hogy az is meghal, aki éppen elmegy valahová. Míg a kisebbeknél előfordulhat, hogy bár már szobatiszták, elkezdenek újra bepisilni, a kamaszoknál inkább az ivásban vagy a promiszkuitásban ölthet testet a gyász. Pontosabban egyfajta gyászreakció, amelyről Pilling János úgy tartja, hogy a XX. század végétől létező szakirodalom lényegében csak a nők gyászról szól, akik inkább érzelmileg élik meg a történteket, és általában könnyebben sírnak férfi társaiknál.

Haldoklásfélelem vagy elmúlásfélelem?

Férfi és nő eltérő viselkedése mellett a gyermek elvesztését követő gyászmunka során azonban gondot okozhat a bűnbakkeresés, a szülői szerepek átalakulása vagy az ilyenkor gyakorta felmerülő párkapcsolati problémák, melyek nem egyszer a feldolgozatlan, elfojtott, ki nem beszélt, meg nem élt történetek következményei. Polcz Alaine (kharon.hu)Polcz Alaine, a humánus haldoklást elterjeszteni hivatott hospice mozgalom egyik hazai megteremtője nem véletlenül emlegette annyit a halállal foglalkozó műveiben: hogy „közel 2000 évig a keresztény ember családja, barátai, szomszédai körében halt meg. A társadalmi előírás megszabta, mit kell tenni, és éppen ezzel segített. (Most senki sem tudja, mit kell tenni, kivéve a morfium adagolását.) A beteg régebben felvette az utolsó kenetet, búcsúzott a hozzátartozóitól, barátaitól. Bocsánatot kért és megbocsátott. Rendezte érzelmi problémáit és élete konfliktusait. Mérlegelte és értékelte az életútját. A halál békés volt és családias. Ideje és módja Istentől elrendelt. A közös sorsot természetesen viselték, így a halál, az elválás problémája közösségi volt.”

A XV–XVI. századtól a hangsúly azonban az élettől való búcsúzásra helyeződött. Volt ravatalozás, siratás, virrasztás, majd temetési szertartás. A haldokló tudott a lélek további életéről, a túlvilágról, s „ha nem hitt, legalább élményszerűen kételkedett a lélek halhatatlanságában”.

Polcz Alaine szerint a nagyvárosi temetők kialakulása ugyancsak jól mutatja a korszellem változását. A templom és a temető szétválasztását 1775-ben Mária Terézia rendelte el. A polgárosodással, városiasodással a temetők kiszorultak a lakóhelyekről, és az orvosi szemlélet és higiénia terjedésével, rendelettel tiltották meg, hogy a halottat a temetésig a háznál tartsák – ha nincs megfelelő külön szoba. Így alakult ki lassan a ravatalozóból való temetés, ami új szemléletet hozott: az emberek szabadulni akartak a halottól, írja, hozzátéve: a rossz lelkiismeret kompenzálására általános lett a sírkultusz. A múlt században ráadásul vállalatok vették át a temetés lebonyolítását, amelyek már haszonra törekedtek.

Üzletté vált, ami valaha rítus volt.

Pedig minél nagyobb a rítusvesztés, annál jobban nő a halálfélelem és a szorongás, vallják a szakértők. A rítus segítségével ugyanis sok mindent képesek vagyunk megérteni, átélni – mondta Polcz Alaine Bitó Lászlónak Az utolsó mérföld című, a halálát megelőzően megjelent beszélgetőkönyvben. És a hajdanvolt fiziológus szemészprofesszor hozzá hasonlóan úgy tartotta a könyvben: „ma a haldoklásfélelem uralja az elmúlásfélelmet”. Pedig valamikor az elmúlásfélelem lehetett a domináns, mivel a haldoklás nem volt hosszadalmas és összetett jelenség. Amikor ugyanis nem voltak orvosságok, infúziók, az emberek megbetegedésük után vagy természetes módon meggyógyultak, vagy hamar meghaltak.

Amikor felmerülnek az örök kérdések

A halál és az azt követő gyász azonban nem csak fájdalmat és gondokat hozhat, vallja Pilling János. Ő maga találkozott szülőkkel, akik számára gyermekük elveszítése a kapcsolat szorosabbá válását eredményezte. Többen számoltak be személyes erejük megnövekedéséről, hiszen „az igazi fájdalomhoz képest” a korábban mély sérelemként megéltek már könnyedén leperegnek az emberről… De hozhat a gyász spirituális növekedést is, mert a szeretett ember elveszítése miatt a gyászoló óhatatlanul felteszi az örök kérdéseket: Van Isten? Van túlvilág? Mivégre születtünk? És én vajon milyen ember vagyok? Mindezek nyomán aztán nem egyszer meg is változik az ember értékrendje – vallja a pszichiáter, azt pedig a krónikás teszi hozzá: miként erről számolnak be a „halálközeli élményben részesült” emberek is.

A pénz és a hatalom hiánya helyett az ember olyankor legfeljebb azt sajnálja már, hogy nem beszélgetett az eltávozottal. Legalábbis nem volt őszinte hozzá. Így aztán nem tudott a haldoklóval beszélni a betegségéről, az állapotáról, a kór várható lefolyásáról és kimeneteléről, vagy akár arról, hogy ő maga milyen halált, milyen temetést szeretne.

A leginkább azonban azt sajnálja az ember, hogy nem tudta a haldoklónak elmondani, mennyire szerette.

Köbli Anikó
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés