hirdetés
2019. november. 12., kedd - Jónás, Renátó.
hirdetés

 

Fenyegeti-e az idei orvosi hármast a Nobel-díj-betegség?

Az elmúlt évszázadban majd’ harmincan elkapták a kórt, főleg fizikusok és orvosok. Egyelőre nincs rá orvosság; mi az esélye, hogy az idei díjazottak megbetegedjenek?

hirdetés

A Nobel-díj-betegség – Nobelitis - első leírása tavaly augusztusban jelent meg a Clinical Chemistry and Laboratory Medicine című lapban, Eleftherios P. Diamandis tollából (Nobelitis: a common disease among Nobel laureates?). Gyakori betegség-e a Nobelitis a Nobel-díjazottak között? - teszi fel a kérdést a kanadai patológus, aki úgy definiálja a kórképet, miszerint a díjazottak hirtelen a szűk élmezőnybe repülnek, megváltozik az életük, mindenben kikérik a véleményüket, örökös celebbé válnak, és úgy vélik, a továbbiakban az ő dolguk megmenteni a világot; néhányan egyenesen megőrülnek, és a paranormális fenomena vagy a quantum-miszticizmus híveivé szegődnek. A RationalWiki szkeptikus gyűjteménye 28 Nobel-díjast sorol fel, akik a múlt században elkapták a kórt, illetve egy áldozatot, aki a közelmúltban, 2009-ben betegedett meg, ő Luc Montagnier, a 2008-as fiziológiai és orvostudományi díjazott.

Mi az esélye, hogy az idei díjazottak – John O'Keefe, May-Britt Moser vagy Edvard Moser– megbetegedjenek ebben a jelenleg még alig kutatott kórképben? A szkeptikus gyűjteményben felsorolt 29 Nobel-díjas zöme fizikus (16 fő) és orvos (9 fő), van még három kémikus és egy közgazdász, azaz csak ezt nézve az orvosi Nobel-díj a többihez képest veszélyesebbJohn O'Keefe kognitív idegtanász, May-Britt Moser neurológus és emlékezésbiológus, de Edvard Mosernek az orvosin kívül matematikusi diplomája is van.

May-Britt Mosert talán védi a Nobelitistől a női nem: eddig csak egy hölgyet diagnosztizáltak a kórképpel (Marie Curie). A Moser-házaspár esetében kórvédő faktor lehet, hogy 2005-2006-ben publikált eredményeikért kapták a díjat, azaz még ma is jócskán aktívak – a Nobel-díjat legtöbbször 20-30-40 évvel a felfedezés után osztják, amikor a tudósok már kevésbé foglalkoznak szűk szaktudományos kérdésekkel, így Diamandis érvelése szerint a díj átvétele után jobban ki vannak téve a világmegváltó hevületnek. John O'Keefe is aktív még, ő azonban egy 1971-es felfedezéséért részesült a díjban, amit egyébként a ’70-es, ’80-as években nem igazán értékeltek. Kivéve szerencsére a Moser-házaspárt, akik az ő londoni laboratóriumába mentek tanulni-kutatni; most a mester a díj felét, valahai tanulói a másik felét kapják.

A norvég Moser-házaspárnak tehát legalább azért nem kellene megőrülnie, mert eredményeik jelentőségét nem ismerték el elég hamar. Karen Heyman, egy 2006-os Science-cikk szerzője, aki felfedezésük jelentését értelmezi, egyenesen arról ír, hogy leesett az álla, amikor 3 hónappal korábban olvasta a Nature-ben megjelent korszakalkotó tanulmányt (Microstructure of a spatial map in the entorhinal cortex), amiben Moserék beszámolnak a most Nobel-díjjal jutalmazott felfedezésről, az enthorinális kéreg neuronjainak helyzet-, irány- és gyorsulásleképező működéséről (2006-os cikkük a Science-ben: Conjunctive Representation of Position, Direction, and Velocity in Entorhinal Cortex). Az újonnan felfedezett sejtféleséget Moserék grid, azaz rács-sejteknek nevezték el. A sejtek nemcsak azt közlik a rohangáló patkányokkal vagy emberekkel, hogy éppen hol is vannak a térben – olyan rácsrendszerben aktiválódnak, mint a térkép koordinátái: pl. A1-ben az etető, Q3-ban az elektromos inger, illetve A1-ben a Kongresszusi Központ, C7-ben a szálloda –, hanem azt is, hogy milyen irányban áll a fejük és milyen gyorsan mozognak abba a bizonyos irányba.

A rácsneuronok egymás utáni aktiválódása a mozgás során absztrakt belső mintát követ, hiszen a külvilágban nincs olyan hálózat leterítve az utakra, amit az élőlény alkalmazhatna, jegyzi meg Karen Heyman, és a neuronok akkor is ugyanúgy tüzelnek, ha az állatok sötétben mozognak.(A Nobel-díj születését képekben lásd az infografikánkon! A szerk.)

A rácssejtek szolgáltatják tehát a koordináta-rendszert, a John O'Keefe által felfedezett place, azaz helyzetmeghatározó hippokampális sejtek ehhez a koordináta-rendszerhez képest hozzák létre a környezet térképét és raktározzák el a tárgyak hollétével kapcsolatos emlékképeket. A koordinátarendszer mindig azonos, az egyedi esetekben a táj és a tájban lévő tárgyak a különbözőek. A már idézett Science-cikk példája szerint a fix enthorinális rács-rendszerhez a hippokampusz illeszti a konkrét útjelzőket: Princetonban F1-ben található a (gótikus) könyvtár, a University of California területén pedig az E7-be kell menni, ha az ottani (űrhajószerű) könyvtárt keressük.

Hogyan generálja az agy a koordinátarendszert? Itt már csak teóriák vannak, és veszélyes terepre érkeztünk: bekerülnek a képbe egyes hippokampális sejtcsoportok „misztikus” theta oszcillációi, amelyek a Science-cikk szerint évek óta egyenesen lenyűgözik az ír bevándorlóktól származó, New Yorkban született O'Keefe-t. A közelmúltban O'Keefe munkatársával, Neil Burgessel egyetemben úgy vélte, hogy ezek a hullámhosszukban csak apró eltérést mutató theta hullámok hozzák létre azokat az interferencia-mintázatokat, amik aztán a rácssejtek tüzelését szabályozzák, azaz ezek generálják magát a koordinátarendszert (az entorinális kéreg és a hippokampusz között vastag összeköttetések futnak). „Cserébe” a rács-sejtek visszahatnak a hippokampuszra, ahol az általuk szolgáltatott információból emlékképek lesznek: megjegyezzük, hogy hol is van az a könyvtár, ahol egyszer már jártunk – ez a funkció sérül Alzheimer-kórosoknál, akik nem képesek felismerni környezetüket.

A hippokampális memória létrehozásában még egy trükkre is szükség van, amit szintén a rács-sejtek biztosítanak: az emlékkép skála-független, azaz amikor pl. egy addig ismeretlen emberrel találkozunk, nem kell külön emlékképet létrehozni annak megfelelően, amikor még csak messziről láttuk, vagy amikor már közelről; a rács-sejteknek köszönhetően bármilyen méretben látjuk is az arcot, az egy és ugyanazon arcként rögzül a memóriánkban. Azaz a rács-sejtek és a helymeghatározó sejtek közösen alkotják azt a belső GPS-t, ami segíti az orvost abban, hogy elnavigáljon a Kongresszusi Központhoz és ott felismerje a kollégáit.

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, jelenlegi tudásunk alapján nem lehet megmondani, milyen mértékben fenyegeti az idei díjazottakat a Nobelitis, aminek áldozatai között tartják számon Erwin Schrödinger, Wolfgang Pauli vagy Wigner Jenő fizikusokat, az orvosok közül pedig John Ecclest is. Ha elkapnák a kórt, akkor is irigylésre méltó társaságban lennének.

 

Dr. Kazai Anita
a szerző cikkei

hirdetés

Kapcsolódó fájlok

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink