hirdetés
hirdetés
2022. január. 27., csütörtök - Angelika.
hirdetés

Égi és földi mértékek

Robert Walser, Akutagava, Joseph Delteil után ismét egy nálunk viszonylag kevéssé ismert nagy író bemutatkozása a Scolar Kiadó világirodalmi sorozatában.

  Joseph Roth élete tipikus keleteurópai sors, a csillapíthatatlan otthontalanság: nyomor, aztán a tanulás révén a kiemelkedés, jelentős sikerek, később a veszszőfutás, menekülés a nácizmus elől, végül az összeomlás, a végsőkig kizsarolt szervezet dicstelen bukása. Mindehhez járult a kortársak szerint egyenesen rémisztő alkoholizmusa, mely alig két évtized alatt eltiporta.
  1894-ben született Galíciában, Brodyban, ebben a több mint 9000 zsidó lelket számláló városkában, melyet II. József „új Jeruzsálem”- nek nevezett. Kereskedő apja még a gyermek megszületése előtt megszökik otthonról; később elterjed, hogy megőrült és öngyilkos lett; Roth mindenesetre sosem találkozott vele. A háború előtt Lembergben jár egyetemre, de hamarosan áttelepül Bécsbe, megkezdődik írói, újságírói pályája. Ezt a háború részben kettétöri: Roth 1916-ban vonul be. Ekkor már alkoholista. „Beteg vagyok. Egy iszákos mája. Átnő a szívemhez” – írja egy levelében. 1920-tól Berlinben él, regényeket ír, 1926-tól párizsi tudósító. Az évtized végén írja legjelentősebb regényeit (A kapucinus kripta, Radetzky-induló); tárgyuk a Monarchia pusztulása. 1929-ben már pontosan látja Németország jövőjét, ezért Franciaországba emigrál. 1939-re az ital végképp felőrli. Temetése szinte tragikomédia: a kommunisták, Egon Erwin Kisch vezetésével hangosan tiltakoznak, amikor meglátják a Habsburg Ottó képviseletében Trautmannsdorf gróf által hozott koszorút: „a Monarchia hű harcosának”; a keleti zsidók megtagadják, hogy elmondják a kaddist, hallván a Roth tiszteletére elmondott katolikus misét. Ez az örök vándor még a sírban is otthontalan maradt.
    „A legtöbb ember anélkül hal meg, hogy egy szemernyi igazságot is megtudna magáról. Talán megtudja a másvilágon. Némelyeknek azonban megadatik, hogy még ebben az életben fölismerjék, milyenek valójában. Rendszerint egész hirtelen ismerik föl, és szörnyen megrémülnek. Ezek közé tartozott Eibenschütz mértékmester is”, írja Roth A hamis súly című regényében. Roth nyilván már halála előtt rájött, hogy az ő sorsa a kilátástalan magány, a hazát nem lelő útkeresés, a vergődés különféle kultúrák, nyelvek, országok, vallások között. A zsidó, de katolizált Anselm Eibenschütz akárha önarcképe lenne. Szinte született katona, a Monarchia és a császár hű alattvalója, elszánt harcosa, és amikor házassága miatt kénytelen leszerelni, úgy érzi, mint civil zsákutcába jutott. Mértékmesterként, a kereskedői súlyok és mércék ellenőreként dolgozik a galíciai Zlotogrodban; mintahivatalnok, becsületes, megvesztegethetetlen, ami megdöbbentő ebben a baksisból élő környezetben. De a tragédia már ott ül az ebédlői asztalnál: felesége megcsalja egyik beosztottjával, mi több, gyermeket is szül szeretőjétől. Eibenschütz ekkor még tartja magát, úgy ahogy. De aztán persze belép az életébe a sorsszerű nő, démoni, kékesfekete hajú cigánylány, a közeli zsiványkocsma zsidó tulajdonosának szeretője, a beszédes nevű Euphemia. Eibenschütz elveszett ember a Földön. De nem veszíti el a becsületesség égi játszmáját, haldokolva, utolsó látomásában a Halál, a nagy Mértékmester megítéli: „A nagy Mértékmester nekilát, hogy megvizsgálja a súlyokat. Végül így szól, és ezen Eibenschütz nagyon meglepődik: – Minden súlyod hamis, és mégis mind igazi. Nem fogunk hát följelenteni. Azt hisszük, hogy igaziak mind a te súlyaid. Én vagyok a nagy Mértékmester.”
  Megint a kettősség: a hamis és az igazi értékek, morális súlyok dialektikája; Eibenschütz földi értékei talán hamisak, de megnyeri magának az égi katarzist, hiszen egész élete mégis a valódi, a földön túli világban érvényes mértékek szerint alakult.
   Párizsi korszakának, egyre vészjóslóbb iszákosságának elbűvölően szép emlékműve A szent korhely legendája. Úgy kezdődik, mint egy Rejtő- regény. Egy rakparton járunk, alkonyatkor, 1934- ben, Párizsban. Két férfi találkozik, az egyik feltűnően dülöngél. Andreast, mert így hívják a hajléktalan részeget, megszólítja a szembejövő elegáns úr, és 200 frankot ajánl neki, miközben csak egy feltételt támaszt, ha Andreas pénzhez jut, az összeget juttassa a Sainte Marie des Batignolles kápolnába, lisieux-i Kis Szent Teréz számára. Szinte dadaista helyzet, és Roth nagy érdeme, hogy az elbeszélés során költészetté tudja varázsolni a banális szituációt és következményeit. Mert a cím ígéretéhez híven valóban egy groteszk szentté válás legendáját olvassuk a továbbiakban.
   És legenda a Leviatán is, melyben ugyancsak a hamis és a valódi ellentéte a fő kérdés. Mint A hamis súly, mint a nagy mesék, úgy indul ez a történet is; hol volt, hol nem volt: „Élt egyszer egy Progradi nevű városkában egy korallárus, aki messze földön híres volt becsületességéről meg jó minőségű, megbízható portékájáról.” Ebből aztán világos, hogy Nissen Piczenik hamarosan elbukik, becsülete odavész, ő pedig egy Jenő Lakatos nevű kereskedőtől hamis gyöngyöket vásárolva korántsem megbízható és jó minőségű árut forgalmaz a továbbiakban. „Ki kormányozza a világot?”– tette fel a kérdést a mértékmester, Eibenschütz. Piczenik válasza egyértelmű: Jehova, csakhogy ő – akár egy elfoglalt kereskedő – egy darabka ideig, egész pontosan a Messiás eljöveteléig Leviatánra, a hatalmas tengeri kígyóra bízta az uralkodást; ő felel a korallok minőségéért is. De megbízhatatlan sáfár, és Jenő Lakatos képében az ördög megkísérti Piczeniket, és egy hajótörésben lesüllyed a tenger fenekére, le a korallok birodalmába, a hamis kereskedő, a tekergő kígyó, Leviatán hazug birodalmába. De Roth megmenti ezt a hősét is, noha nem kis iróniával: „Nyugodjon békében ott, a Leviatán mellett, a Messiás eljöveteléig.” Nem kérdés, hogy Piczenik szentté avatása történt meg ott, az óceán fenekén.
   Joseph Roth nálunk eddig ismeretlen művei a szerzőhöz méltó formában jutnak el az olvasóhoz, időrendi táblával, tájékoztató bibliográfiával, a szerkesztő Báthori Csaba értő utószavával; a nagyszerű fordítások Kurdi Imre és Szaszovszky József ihletett munkái.

  Budapesti Mahler-ünnep

 Szeptember 9. és 16. között rendezik meg a Budapesti Mahlerünnepet, melynek spiritus rectora Fischer Iván, egyik főszereplője pedig az általa vezetett Fesztiválzenekar. Eddig utolsó Mahler-felvételük a 2. szimfónia, mely a „Feltámadás” melléknévre hallgat. Nagyszerű lemez, tele tűzzel, finom lírával, intimitással, melyből ugyanakkor nem hiányzik a műhöz szervesen hozzátartozó monumentalitás sem, mely már méreteivel is hírt ad magáról: előadási ideje mintegy 83 perc! Roppant apparátus zengi a zeneszerző gondolatait az ember földi és mennyei sorsáról: 8 trombita, 10 kürt, két hárfa, két női szólista (a felvételen Lisa Milne és Birgit Remmert), hatalmas vegyeskar, sőt még a színfalak mögött is elhelyezkedik egy kisebb zenekar, mintegy a túlvilág jelzéseként.
   A gigászi és ellentmondásokkal terhes első tétel félelmetes gesztusokkal indul Fischer Iván felfogásában, ám az ötödik perc táján szinte észrevétlenül folyik át valami éteri tisztaságú hangzásba, hogy a brutálisan disszonáns akkordok után következzék a repríz, a mélyvonósok recitatívója. A vad indulatok mögött egy gyászinduló komor árnyéka sötétlik. A második tétel népies hangvétele sosem megy el a tenyeres-talpas ugrabugrálásig, mintegy transzcendens ländler ez. A harmadik tétel szédítő scherzo, Mahler egyik legnagyobb zenekari látomása, ugyanakkor majdnem dalszerű ebben az előadásban (alapja valóban egy népdal A Fiú csodakürtje népköltészeti ciklusból), mely átvezet a két szöveges zárótételhez. Az Urlicht („Ősfény”) interpretációjában a zenekar és karmestere komolyan vették a szerzői utasítást: nagyon ünnepélyesen, de egyszerűen. A bensőséges hang után mellbevágó a katarzist hozó finálé, mely szinte külön mű a szimfónián belül, e több mint félórás tétel Klopstock Feltámadás ódájának megzenésítése. (Channel Classics, 2006, 2 CD).

 Thomas Hampson szeptember 16-án lép fel a Művészetek Palotájában. Mahler-lemezei közül az egyik legszebb az eredetileg 1997-ben készült és most olcsón ismét hozzáférhető felvétel, melyen Simon Rattle vezényletével a Dal a Földről szólóját énekli. A legmegrázóbb a zárótétel (Abschied); Hampson szinte énekbeszédszerű előadásában szívfájdító, de nem érzelgős búcsú ez az élettől, rezignált, ugyanakkor mégis bizakodó beletörődés az elkerülhetetlen végbe. (EMI Classics, 2007).
 
 – CSONT –

A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!

A kulcsos tartalmak megtekintéséhez orvosi regisztráció (pecsétszám) szükséges, amely ingyenes és csak 2 percet vesz igénybe.
E-mail cím:
Jelszó:
BÁN ZOLTÁN ANDRÁS
a szerző cikkei

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!