„Az eutanázia nem az orvos kötelessége, és nem is a beteg joga”

Az Amszterdam–Zaandam térségben található háromszáz éves faházban leülünk Gerrit Kimsma filozófussal és háziorvossal, hogy a végső stádiumban lévő betegek ellátásáról és az eutanáziáról beszélgessünk. Ő az egyik azon kevesek közül Hollandiában, akik 50 éves tapasztalattal rendelkeznek a végső stádiumban lévő betegek ellátásának elméletét és gyakorlatát övező kérdéseket illetően. Bár három évvel ezelőtt visszavonult a klinikai gyakorlatból, dr. Kimsma továbbra is tevékeny életet él, és szívesen megosztja a több évtizedes filozófiai kutatások és számos befolyásos könyv által formált gondolatait. Tudományos munkássága mellett Amszterdamban háziorvosként közvetlenül részt vett eutanáziában, és segített kialakítani a holland végső döntéshozatali politikát.

Röviden visszatekintene arra, hogyan alakultak az orvosi és etikai nézetei az évek során?

Már a kezdetekkor is az volt a meggyőződésem, hogy az orvos-beteg kapcsolatnak minden szinten és minden körülmények között elsősorban az őszinteségnek, az integritásnak és az igazság kimondásának kell megfelelnie. Ebben a teológusok és a pszichológusok is támogattak. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a betegeknek nagyobb szabadságot kellene kapniuk a végső kérdésekben, és végül az eutanázia támogatójává váltam. Valójában még mindig meglep, hogy amit manapság eutanáziának nevezünk, azt úgy írják le, mint a beteg életének aktív befejezését valaki más, egy orvos által. Pedig az eutanázia kifejezésnek eredetileg, történelmi szempontból teljesen más jelentése volt. Az eutanázia az élet természetes befejezése, amikor az élet lángja lassan kialszik, és nincs aktív beavatkozás. De még mindig nagy vita folyik arról, hogy például az ókori Görögországban az orvosok valóban nem vettek-e részt aktívan az élet befejezésében. Úgy gondolom, ez a vita már vagy 2400 éves.

Igen, lehetséges, és jelenleg valószínűleg a jogi szempontok, a jogi megközelítések az eutanáziával kapcsolatban nagyon befolyásosak, mint ahogyan a jogi nyelv is, amellyel ezekről a kérdésekről beszélünk, és maga a jogi koncepció is egyre nagyobb befolyással bír. Röviden leírná, hogy a holland jogi keret jelenleg hogyan szabályozza az eutanáziát? Melyek a legfontosabb biztosítékok az eutanázia gyakorlatában?

Nos, karrierem során végig követtem a jogi keret lépésről lépésre történő kialakulását. A legfontosabb lépések azok voltak, hogy a jogi ügyek, bizonyos esetek megváltoztatták a részvételt és az egész perspektívát az élet aktív befejezésének lehetőségét illetően. Négy ilyen ügy volt: 1974-ben, 1984-ben, 1994-ben és 2002-ben. Mindezek az ügyek azzal zárultak, hogy a bíró támogató döntést hozott, amely jóváhagyta az eutanáziát, ahogy ma nevezzük, és lehetővé tette azt. Ez most már a törvényben is tükröződik. Ez az eutanázia-törvény 2002-ben született, és április 1-jén lépett hatályba. A törvény tükrözi az összes korábbi jogi döntést, és elismeri az eutanázia elfogadhatóságának összes feltételét. Ezek a feltételek jelenleg a következők. Először is, a kérelemnek egy cselekvőképes betegtől kell származnia, önkéntes kérelemnek kell lennie, és a kérelemnek nagyon átgondoltnak kell lennie, nem szeszélynek, nem egyszerű válasznak egy gyors kérdésre, hanem a beteg és az orvos közötti megbeszélés vagy párbeszéd végén levont következtetésnek. Másodszor, orvosi szempontból reménytelen szenvedésnek kell fennállnia, amelynek során a betegnek valóban nincs más lehetősége, nincs gyógymód, és a szenvedés elviselhetetlen számára. Ez az alapkoncepció, amely egyesek számára meglehetősen gyengének tűnhet, de az elképzelés itt az volt, hogy ez csak a végén történjen meg, csak akkor, amikor a betegek úgy döntenek, hogy elég volt, és az orvosok valóban olyan helyzetben vannak, hogy megtanulják elfogadni ezt a döntést, ezt a beteg által levont következtetést. A beteget mindezekről alaposan tájékoztatni kell, a betegek jogainak megfelelően, és nem állhatnak fent elfogadható kezelési alternatívák, különösen a beteg számára. Ez valójában azt jelenti, hogy ha vannak egyszerű megoldások a betegek szenvedésének enyhítésére, akkor az orvosnak legalább kötelessége felajánlani azt a megoldást a betegnek. 

Hogyan különbözteti meg az eutanáziát és az életvégi döntések egyéb formáit, mint például a palliatív szedáció vagy a kezelés visszavonása? Említette, hogy az eutanázia egy bonyolult kifejezés, és története is van. De elmagyarázná a véleményét erről?

Az egyik régebbi kritika a holland eutanáziafejleményekkel kapcsolatban az volt, hogy a hollandok azért alkalmazzák az eutanáziát, mert nincs palliatív ellátásuk. Ez még az 1980-as és 90-es években volt. A kritikusok azt mondták, hogy a palliatív ellátás színvonala nem éri el például az angliai szintet, ahol Dame Cicely Saunders és társai hospice-koncepciójukkal és egyéb ötleteikkel járultak hozzá a palliatív ellátás fejlődéséhez. Tehát kezdetben az volt az érv, hogy a hollandok azért alkalmazzák az eutanáziát, mert nincs palliatív ellátásuk, és mi ezt akkor nagyon komolyan vettük. Ebben az időszakban az egészségügyi miniszter mindenféle programot dolgozott ki a palliatív ellátás színvonalának emelésére, intézményesítésére stb. Így számunkra szinte szinonimává vált, hogy a palliatív ellátást úgy kell nyújtani a betegnek, ahogy előírják azt, nem gesztusként, hanem az orvosi protokoll részeként, az eutanázia lehetőségét megelőzően. Jelenleg már elegendő kutatási adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy megállapíthassuk, a holland palliatív ellátás Európa legmagasabb minőségi szintjéhez tartozik. Belgiumban más megközelítést alkalmaztak. Ezt integratív ellátásnak nevezték az élet végén, ahol a palliatív ellátás része ennek, és az eutanázia feltétele. Ez volt a mi gyakorlatunk is, az egyetlen különbség az volt, hogy mi nem így neveztük.

Hogyan alkalmazzák jelenleg a palliatív szedációt a holland egészségügyi ellátásban?

A palliatív szedáció egy létező lehetőség a beteg számára. Ha a beteg azt mondja, hogy „nem akarok hirtelen meghalni egy injekciótól”, akkor lehetőség van arra, hogy a beteg haláláig folytatják a palliatív szedációt. Ez folyadékok és ételek adagolása nélkül történik.

Fókuszáljunk egy kicsit jobban a konkrét klinikai gyakorlatra és a betegekkel való interakcióra. Le tudná írni egy tipikus eutanázia folyamatát, a beteg első kérésétől a tényleges eljárásig? Hogyan néz ki ez a folyamat a kezdetétől a befejezéséig?

Manapság már más a helyzet; volt idő, amikor szakszerűtlennek tartották, ha az eutanázia kifejezést használva kezdeményezték a beteggel a végső stádiummal kapcsolatos kérdések megbeszélését. Ma már ez normális, ha a beteg valóban nagyon beteg és szenved, akkor egyértelmű, hogy a kezelések végére kifogyunk a terápiás beavatkozásokból, és ekkor már az élet végéről kell beszélnünk. Orvosként kezdeményezzük a megbeszélést, felvetve az orvos által segített halál lehetőségét, amely nem feltétlenül eutanáziát jelent, hanem jelenthet mást is, például palliatív szedációt is. A betegek elkezdhetnek gondolkodni erről, és megbeszélhetik a családjukkal is. Ettől a ponttól kezdve az orvosnak gyakrabban kell majd látogatnia a beteget, hogy megtudhassa, pontosan mit akar a beteg, és együtt járják végig az utat, így tudják tisztázni, hogyan alakulhatnak majd a dolgok, és hol jelenhet meg az a pont, amikor meg kell hozni a döntést, hogy segítséget kérnek az orvostól. Ekkor meghozzák a döntésüket, mely aktív beavatkozást is igényelhet, vagy olyan beavatkozást, amely gyógyszeres kezeléssel, valamint étel és víz megvonásával vezet a beteg halálához, ez utóbbi legfeljebb 14 napig tarthat. Általában a palliatív szedáció, a folyamatos palliatív szedáció három, négy, öt vagy hat nap alatt halállal végződik, de akár 14 napig is eltarthat. A palliatív szedáció valósága az, hogy ha a beteg rossz állapotban van, akkor nagyon gyorsan meghal. Ha viszont a beteg fizikailag még mindig, mondjuk úgy, megfelelő állapotban van, akkor hosszabb időbe is telhet, mire eljutnak arra a következtetésre, hogy aktív beavatkozással kell véget vetni az életének. Az orvos és a beteg közösen döntik el, mikor kell ezt megtenni. Tehát a kérdés az, hogy pontosan mikor tegyük meg? És ha ez az időpont megvan, vagy közeledik az idő, akkor felmerülnek különböző kérdések. Van valami, amit meg akarsz tenni az életed vége előtt? Kitől akarsz elbúcsúzni? Van valami, amit nagyon szeretnél még megtenni vagy látni? Néha az emberek még utazni is mennek, például rokonokat látogatnak meg. Ennek a folyamatnak mindig fontos része, hogy néhány nappal az időpont közeledte előtt az orvosnak másodvéleményt kell kérnie egy orvoskollégától, tehát konzultációra kerül sor az adott eset részleteiről. A beavatkozás napjához közeledve az orvosnak el kell mennie a helyi gyógyszertárba vagy kórházba, hogy összegyűjtse az összes szükséges gyógyszert. A beavatkozás napján pedig egy jelentést kell írnia, hogy egyértelműbbé tegye a dolgokat.

A jelentés leadása és a konzultáció biztosítékok. Különleges képesítéssel rendelkező orvosok jogosultak ezeket a konzultációkat lefolytatni. Az orvos konzultációs szerepe itt az, hogy személyes látogatást tegyen, találkozzon a beteggel, információkat gyűjtsön az orvostól, és ő is mérlegelje, hogy a törvény részletes feltételei teljesülnek-e vagy sem. Ha a konzultációt végző orvos végül arra a következtetésre jut, hogy az előírt feltételek nem teljesülnek, akkor ez az esetek többségében az eutanázia későbbi időpontjához vezet. Az orvosok azonban elég tapasztaltak ahhoz, hogy tudják: ha konzultációt kérnek, akkor a követelmények teljesülnek.

A beavatkozás napjára az orvosnak meg kell szerveznie, hogy a törvényszéki orvos is meglátogassa a családot. Ez a városi törvényszéki orvos a beteg halálát követően ott helyben megvizsgálja a holttestet, és begyűjti az összes adminisztratív dokumentációt. A törvényszéki orvos ellenőrzi az információkat és a felhasznált gyógyszereket, majd ezek alapján összeállít egy hivatalos dokumentációt, melyet elküld az Eutanázia Értékelő Bizottságnak. Ide hat héten belül meg kell érkeznie a jelentésnek. Általában ez hat hét alatt meg is történik, de bizonyos nagyon forgalmas időszakokban ez persze változhat. Ha hat héten belül nem tudnak jelentést készíteni, akkor hosszabbítást kérhetnek, de a lényeg, hogy a folyamat minden lépését értékeli a bizottság. Az öt ilyen holland bizottság egyikének tizenkét évig (1998-2010) én is tagja voltam.

A teljes beszélgetést ITT olvashatja