hirdetés
2019. november. 18., hétfő - Jenő.
hirdetés

 

A versengés célja nemcsak a győzelem lehet

A szociálpszichológusok 1945 után azzal a céllal, hogy a versengést és a háborút minél előbb kiiktassák az emberi viselkedési repertoárból, csak az együttműködést tanulmányozták. Napjainkban az inga átlendült, és az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében tartott Együttműködés és/vagy versengés című konferencia előadói a versengés pozitívumait emlegették.

hirdetés

A paradigmaváltást az evolúciós pszichológia fejlődése hozta – mondta dr. Fülöp Márta egyetemi tanár, az MTA Pszichológiai Kutatóintézet tudományos igazgatóhelyettese, az ELTE Pszichológiai Intézetének szociálpszichológia professzora. Sok, első látásra meglepő tényre derült fény, így például arra, hogy van kooperatív versengés (új angol szóval: co-opetition), valamint versengő együttműködés is, és a kompetitív altruizmus során az önzetlenség csak eszköz a nyerésre (ha önzetlennek tűnünk, az növeli reputációnkat). A versengő személyiségűek rugalmasabbak: tudnak együttműködők is lenni, például, ha egy csoport tagjaként egy másik csoporttal versenyeznek, a saját csoporton belül kreatívan kooperálnak (remekül mutatják ezt a csapatsportok). Az együttműködők viszont csak együttműködésre képesek.

Konstruktív versengés

A versengés célja nemcsak a győzelem lehet – ezt japánokkal folytatott vizsgálataival illusztrálta Fülöp Márta –, hanem a fejlődés vagy a szórakozás is, például sportolás során. Ekkor nem a rivális elpusztítása, kiiktatása, ellenkezőleg, megtartása a cél, különben elvész a cél elérésének lehetősége. Míg a versengés célja Japánban a fejlődés (a versengők egymást fejlesztik), Magyarországon a szelekció, az, hogy legyőzzük a másikat. (A harmadik, Fülöp Márta által kutatott országban, Kanadában a versengők a verseny céljának egyszerűen a cél elérését nevezték meg.) Van tehát destruktív és konstruktív versengés is, és a jelenlegi vélemények szerint nem a versengés megszüntetése a cél, hanem az, hogy a versengés legyen konstruktív: ekkor egyszerre magas a versengés és az együttműködés szintje.

Azaz a dichotómikus szemléletet (az együttműködés és a versengés egymást kizáró ellentétek, az előbbi jó és kívánatos, az utóbbi rossz és kiirtandó) többdimenziós modellek váltották fel, és a szociálpszichológusok azt vizsgálják, milyen feltételekkel egyeztethető össze a kettő, mi kell az együttműködő versengés kialakulásához.

Időnként annyi is elég, hogy az együttműködés és a versengés kombinációja nemcsak eredményesebb lehet bizonyos helyzetekben, de élvezetesebb is. Fülöp professzorasszony felidézte Pearl Greenberg iskolába még nem járó gyerekekkel folytatott kísérleteit: a gyerekeknek párban kellett versenyezniük egymással, hogy melyikőjük tud fakockákból nagyobb és szebb várat építeni. A párok ügyesebb tagjai jelentős előnyre tettek szert, majd az volt a jellemző, hogy az előny birtokában elkezdték társukat tanítani az eredményesebb technikákra. A rivális oktatása addig tartott, amíg az megközelítette a „tanár” teljesítményét, aki ekkor újra saját várának építésére koncentrált. A ciklus többször megismétlődött; a gyerekek saját magyarázatuk szerint azért tanítgatták versenytársaikat, mert így sokkal jobban élvezték a várépítést.

Destruktív együttműködés

Orosz Gábor, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének adjunktusa azokat a helyzeteket vizsgálja, amelyekben az együttműködés a tisztességtelen versengés eszköze, azaz a kollaboratív csalásokat: az iskolai súgás jelenségét, a korrupciót, a bűnszövetkezeteket. Előadásában példaképp említette Oroszországot, ahol a rendszerváltáskori ideológia elítélte a versengést, ennek következtében a diákok között életre szóló együttműködés alakult ki a csalásban is. A csoportkollektivista korrupció, kisebb mértékben bár, de Magyarországra is jellemző, ahol az elmúlt években nő a versengésen alapuló piacgazdaság elutasítása, mivel a lakosság egy része úgy véli, hogy az az igazságtalanság forrása – tette hozzá a kutató.

Személyiségvonás vagy a helyzet jellemzője?

Sipos Sándor, a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének tanársegéde arról beszélt, hogy az együttműködő viselkedés során felmerülő kettősségek – a saját és a másik érdeke, szituatív vagy egyéni tényezők, eredmény és folyamat – kibékíthetők. Kifejtette: együttműködni valójában csak a nem-zéró összegű helyzetekben lehetséges, amikor a kooperációval mind a két fél nyer, míg annak hiányában mindkettő veszít. És bár az élethelyzetek többsége nem-zéró összegű, mégis gyakrabban észleljük a helyzeteket nulla összegűnek (ilyenkor a nyeremények összege rögzített, egy-egy játékos csak a másik kárára nyerhet). Ennek oka Sipos Sándor szerint az agyi kapacitásunk hiányossága, illetve lustaságunk lehet.

A szociálpszichológus javaslata: alakítsuk a nulla összegű szituációkat nem-zéró összegű helyzetekké és kooperáljunk! Az emberek többsége számára ugyanis a helyzetspecifikus nyereség nem is olyan fontos, mint a nem-specifikus pszichés szükségletek kielégülése. Ha egy főnöknek például arról kell tárgyalnia egy beosztottjával, hogy az milyen szolgálati autót kapjon, de már előre tudja, hogy nem ad jobbat (fix végeredmény), a beosztott sokkal együttműködőbbnek fogja érezni a főnökét, ha az tájékozódik a beosztott szempontjairól, visszajelez, megértő, kedves a stílusa. És bár nem kap jobb autót, úgy érzi, hogy igazságos volt a folyamat, mert önértékelése nem szenvedett csorbát.

A szituációt más módon is befolyásolhatjuk: elősegíti az együttműködést, ha a nem-kooperálók büntethetők, ha van lehetőség kommunikációra (megismerhetjük és módosíthatjuk a többiek szándékait), illetve ha nem anonim a helyzet, vagyis ha hírnevet építhetünk (az viszont személyiségi tényező, hogy kinek mennyire fontos a többiek róla alkotott véleménye).

Az együttműködés tehát folyamat – hangsúlyozta a debreceni pszichológus –, kommunikációs, tájékozódási lépések sorozatából áll, és a különböző helyzetekben megvan a létjogosultságuk a különböző konfliktuskezelési stratégiáknak.

Az együttműködők nem empatikusak

Az egyes kultúrákban stabil az együttműködő, az individualista és a versengő emberek aránya – fejtette ki Molnárné Kovács Judit, a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének docense – 46, 38 és 12 százalék (a maradék 4 százalék altruista vagy agresszív). A társas értékorientáció elmélete szerint az, hogy valaki egy konkrét (nem nulla összegű) helyzetben az együttműködést vagy a versengést választja, a személyiségétől függ, attól, hogy milyen motivációk alapján hoz döntéseket másokat is érintő kérdésekben. A kooperatív a közös jóllétet akarja maximalizálni, az individualista, tekintet nélkül a többiekre, a sajátját, a versengő pedig a többiekhez viszonyított jóllétét (az altruistát csak a többiek jólléte érdekli, az agresszív számára az a fontos, hogy minimalizálja a többiek boldogságát).

Miről ismerszik meg az együttműködő? Képes áldozathozatalra a közeli kapcsolatokban és általában is jellemző rá a segítő viselkedés, akkor is, ha éppen más dolga lenne vagy információszegény a környezet; tudja követni az összetett szervezeti célokat, jobb eredményt ér el tárgyalásos helyzetben, ökocentrikus: a tömegközlekedést választja és akkor is elkülönítve gyűjti a szemetet, ha messze van a szelektív hulladéktároló. Csak úgy tűnik a másik számára, hogy empatikus, valójában belső szabályok vezérlik, nem a másik jelzései.

A machiavellisták sikerének titka

Dr. Bereczkei Tamás, a Pécsi Tudományegyetemen működő Evolúciós Pszichológia Kutató Csoport vezetője tovább árnyalta a kooperációról kialakult képet: az önérdek-követők, azaz az individualisták és a versengők hajlamosak megtévesztő együttműködésre, például ha nyilvános a helyzet. Kísérletek tanúbizonysága szerint például publikus esetben az emberek 35 százaléka vállal jótékonykodást, míg nem nyilvános helyzetben csak 8 százalék. A professzor elmondta, hogy a valódi együttműködőt nehezebb, a csalót könnyebb felismerni: az érzelmek (bűntudat, káröröm) kifejeződnek az arcán, árulkodó jelzések a lecsukódó felső szemhéj, az alsó szemhéj feszítése, a szűk szemrés, az összeszoruló szájvonalak.

Kiváló megtévesztők – bár maguk rosszak a csalás felismerésében – a machiavellisták (definíció szerint akik a másik embert eszköznek használják saját céljaik elérése érdekében). Az ilyen személyiségű emberből (aki lehet individualista vagy versengő is) inkább lesz vezető, és a csoportok is inkább választanak machiavellistát vezetőjüknek (azt hiszik, ha olyan ügyesen képviseli a saját érdekeit, a csoportét is fogja tudni), holott a machiavellista nem a csoport tagjaként definiálja magát, hiányzik belőle a csoporttudat.

A legújabb kutatások meglepő eredményt hoztak, mondta a tanszékvezető egyetemi tanár: a machiavellisták rosszak a másik elmeállapotának olvasásában (rossz mentalizálók), és rosszak a szituáció értelmezésében is, határozott kognitív deficienciákat mutatnak tehát. Sikerük titka az, hogy az átlagnál erősebb a motivációjuk a mentalizációra és a helyzetértelmezésre.

Dr. Kazai Anita
a szerző cikkei

hirdetés

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink