hirdetés
2019. december. 09., hétfő - Natália.
hirdetés

 

A tesztoszteron korántsem csak az agressziót fokozza

Beigazolódott, amit egy ideje sejtenek a kutatók: nem csupán önzésre és nyers agresszivitásra serkent a férfi nemi hormon, hanem – bizonyos helyzetekben – együttműködésre is.

Beigazolódott, amit egy ideje sejtenek a kutatók: nem csupán önzésre és nyers agresszivitásra serkent a férfi nemi hormon, hanem – bizonyos helyzetekben – együttműködésre is.

hirdetés
Testvériesebben osztozkodnak azok, akiknek a vérében több a tesztoszteron – tett meghökkentő kijelentést egy nemzetközi kutatócsoport a minap a Nature című tekintélyes tudományos folyóirat hasábjain. Ha igaz, ez az első bizonyíték arra, hogy e hormon az önzésen és az agresszív hajlamokon túl együttműködésre is serkenthet. A férfi nemi vágyat befolyásoló és a „macsós” külsőt alakító tesztoszteronnal kapcsolatos új következtetést a Christoph Eisenegger svájci neurobiológus vezette csapat a hétköznapi élethelyzetekben ritkán előforduló mesterséges alkuszituáció elemzéséből szűrte le.
Harminc párnak tíz egység pénzről kellett alkudoznia. Egyikük felajánlotta a másiknak az összeg egy általa meghatározott részét, és ha azt a másik méltányosnak ítélte, mindketten megtarthatták a részüket – igazi pénzben. A kizárólag női résztvevők felének a kísérlet előtt tesztoszteront, a többieknek placebót adtak. A vizsgálat érdekessége, hogy Eiseneggerék azt várták, a férfi nemi hormon majd az agresszív rivalizálást fokozza, ám az eredmény az ellenkezőjét igazolta. Nem azok voltak ugyanis a vakmerőbbek, a másiknak szemtelenül alacsony részt ajánlók, akiknek a vérében több volt a tesztoszteron, hanem éppen ezek törekedtek az igazságos – és biztos nyereséggel kecsegtető – egyezségre.
Sokáig tartott, amíg fény derült a sokszor az agresszivitás „szinonimájaként” emlegetett tesztoszteron pozitív oldalára. Több mint 160 évvel ezelőtt éppen e hormon felfedezésével született a modern endokrinológia. Évszázadok óta ismerték ugyan az orvosok a szervezet fontosabb belső elválasztású mirigyeit, az általuk a vérbe bocsátott anyagokat azonban nemigen tudták vizsgálni az akkori eszközökkel. Arnold Adolf Berthold német orvos érdeme, hogy 1849-ben felhívta a szakma figyelmét: ha herélt kakasokba visszaülteti a nemi mirigyeket, ismét megnő az állatok satnyulásnak indult taraja, és újra harcolni kezdenek a többi kakassal. Ezért feltételezte, hogy a herék valamiféle, külsőleg és belsőleg egyaránt fenyegetőbbé tevő anyagot termelnek. Azt, hogy ez az embereknél is így működik, elsőként Charles-Édouard Brown-Séquard francia orvos állította az 1880-as évek végén, a Lancet című orvosi lapban. Közleményének azért is volt nagy visszhangja, mert az akkor 72 éves férfi bejelentette, fiatalosságát és irigyelt állóképességét tengerimalacok és kutyák herekivonata segítségével őrzi. Brown-Séquard azonban öt évvel később elhunyt, a herekivonat „hatóanyagát” pedig csak újabb négy évtized múlva sikerült laboratóriumban is előállítani.
A tesztoszteron nemcsak az erősebbnek mondott nem szervezetében található meg. Igaz, a herékben naponta 2–4 milligramm termelődik belőle, miközben a női petefészekből ugyanekkora idő alatt alig tizedennyi szabadul fel – említi a nemek különbözőségének egyik fontos okát Károlyi Zoltán endokrinológus. Bár a hormon befolyásolja a viselkedést és egyes kognitív képességeket, például a tájékozódást is, leginkább arról ismert, hogy nélkülözhetetlen az erekcióhoz és hogy hozzájárul a másodlagos nemi jelleg kialakulásához, vagyis az izomtömegek, a csontok és a testfelépítés robusztusabbá válásához, a testszőrzet sűrűsödéséhez.
A múlt század derekától végzett kísérletek világítottak rá arra, hogy a tesztoszteron fokozza az agresszivitást. Legalábbis akárhányszor ismételték meg különböző állatfajokon Berthold klasszikus kakaskísérletét, az állatok mindannyiszor agresszívabbá váltak a hormontól. Ezt a jelenséget az úgynevezett birtokos-betolakodó teszt bizonyítja a legékesebben. Ennek során egy hím patkányt néhány napra üres ketrecbe raknak, majd miután az állat kényelmesen bevackol, és magáénak érzi a kuckót, társakat költöztetnek mellé. A betesztoszteronozott patkányok rendre harciasabban védik otthonukat. Ha az állatokat előzetesen kasztrálják, növekvő mennyiségű hormonadagokkal akkor is egyre hevesebb reakciókat lehet kiváltani belőlük.
Ilyesfajta kísérleteket embereken ugyan nem végeztek, ám a szakemberek többsége készpénznek vette, hogy a szexhormon az emberi viselkedést is hasonlóan befolyásolja. Ráadásul az izomtömeget (és ezzel együtt az önbizalmat) is látványosan növelő mesterséges tesztoszteronra rákaptak a testépítők (akik a herék termelte mennyiségnek akár a százszorosát is beviszik a szervezetükbe), s ez szintén hozzájárult a hormon hatásait summázó kép bebetonozódásához.
Pedig gyerekekkel végzett kísérletekre hivatkozva egy kanadai pszichológus, Albert Bandura már az 1960-as évek elején hangsúlyozta, hogy az agresszió (részben) tanult viselkedésforma. Az effajta figyelmeztetéseket azonban elnyomták azok az akkoriban közölni kezdett eredmények, amelyekben börtönbüntetésüket töltők vérének tesztoszteronszintjét vették górcső alá. Tanulmányok sora állította, hogy az erőszakos bűncselekményekért – nemi erőszakért, fegyveres rablásért, gyilkosságért – börtönbe kerülteknek magasabb a hormonszintje, mint a kisebb vétségekért vagy éppen gazdasági bűncselekményekért elítélteké. Ráadásul előbbiek rabtársaiknál gyakrabban szítottak börtönlázadást vagy ellenségeskedést.
„A fegyházak nem szolgálhatnak az átlagos társadalom modelljéül. Az állatkísérletek eredményeit sem lehet az emberekre vonatkoztatni, mivel ők, az állatokkal ellentétben, csak extrém helyzetekben kerülnek olyan konfliktusokba, amelyekben kizárólag fizikai erőszak révén győzedelmeskedhetnek” – világít rá e vizsgálati módszerek hiányosságaira Haller József, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet magatartásélettan és stressz kutatócsoportjának vezetője. Más, nem mellékes kérdés, hogy az emberi kapcsolatokban az agresszió nem merül ki a verekedésben és a testi fenyegetésben, márpedig az 1980-as évektől egyre több viselkedéskutató hangsúlyozza, hogy a tesztoszteron legfeljebb a fizikai erőszakra való hajlandóságot fokozza.
A férfi nemi hormon sajátossága, hogy a testi erőpróbák révén elért győzelem növeli a szintjét a szervezetben, ami egy későbbi megméretésben további eredményeket hozhat. Egyes sportágakban – így a bokszban, a teniszben vagy a futballban – ezért szokták a legjobbakat úgynevezett felhozó küzdelmekkel trenírozni, gyengébb ellenfelek elleni biztos győzelmekkel növelve a hormonszintjüket, mert az segítheti őket a „valódi” ellenféllel szemben is – magyarázza Haller. Az utóbbi években épp ezért a kutatók már nem a nyers agresszivitás kiváltójának tartották a tesztoszteront, hanem sokkal inkább a sikeréhség motorjának, amely csak akkor sarkall fizikai erőszakra, ha az vezet a győzelemhez. Ezzel cseng össze Eiseneggerék kísérlete, amely elsőként bizonyította, hogy olyankor, ha az eredményességet csak együttműködés útján lehet elérni, a magasabb tesztoszteronszint éppen kompromisszumkészségre hajlamosít

Testvériesebben osztozkodnak azok, akiknek a vérében több a tesztoszteron – tett meghökkentő kijelentést egy nemzetközi kutatócsoport az év elején a Nature című tekintélyes tudományos folyóirat hasábjain. Ha igaz, ez az első bizonyíték arra, hogy e hormon az önzésen és az agresszív hajlamokon túl együttműködésre is serkenthet. A férfi nemi vágyat befolyásoló és a „macsós” külsőt alakító tesztoszteronnal kapcsolatos új következtetést a Christoph Eisenegger svájci neurobiológus vezette csapat a hétköznapi élethelyzetekben ritkán előforduló mesterséges alkuszituáció elemzéséből szűrte le.

Harminc párnak tíz egység pénzről kellett alkudoznia. Egyikük felajánlotta a másiknak az összeg egy általa meghatározott részét, és ha azt a másik méltányosnak ítélte, mindketten megtarthatták a részüket – igazi pénzben. A kizárólag női résztvevők felének a kísérlet előtt tesztoszteront, a többieknek placebót adtak. A vizsgálat érdekessége, hogy Eiseneggerék azt várták, a férfi nemi hormon majd az agresszív rivalizálást fokozza, ám az eredmény az ellenkezőjét igazolta. Nem azok voltak ugyanis a vakmerőbbek, a másiknak szemtelenül alacsony részt ajánlók, akiknek a vérében több volt a tesztoszteron, hanem éppen ezek törekedtek az igazságos – és biztos nyereséggel kecsegtető – egyezségre.

Sokáig tartott, amíg fény derült a sokszor az agresszivitás „szinonimájaként” emlegetett tesztoszteron pozitív oldalára. Több mint 160 évvel ezelőtt éppen e hormon felfedezésével született a modern endokrinológia. Évszázadok óta ismerték ugyan az orvosok a szervezet fontosabb belső elválasztású mirigyeit, az általuk a vérbe bocsátott anyagokat azonban nemigen tudták vizsgálni az akkori eszközökkel. Arnold Adolf Berthold német orvos érdeme, hogy 1849-ben felhívta a szakma figyelmét: ha herélt kakasokba visszaülteti a nemi mirigyeket, ismét megnő az állatok satnyulásnak indult taraja, és újra harcolni kezdenek a többi kakassal. Ezért feltételezte, hogy a herék valamiféle, külsőleg és belsőleg egyaránt fenyegetőbbé tevő anyagot termelnek. Azt, hogy ez az embereknél is így működik, elsőként Charles-Édouard Brown-Séquard francia orvos állította az 1880-as évek végén, a Lancet című orvosi lapban. Közleményének azért is volt nagy visszhangja, mert az akkor 72 éves férfi bejelentette, fiatalosságát és irigyelt állóképességét tengerimalacok és kutyák herekivonata segítségével őrzi. Brown-Séquard azonban öt évvel később elhunyt, a herekivonat „hatóanyagát” pedig csak újabb négy évtized múlva sikerült laboratóriumban is előállítani.

A tesztoszteron nemcsak az erősebbnek mondott nem szervezetében található meg. Igaz, a herékben naponta 2–4 milligramm termelődik belőle, miközben a női petefészekből ugyanekkora idő alatt alig tizedennyi szabadul fel – említi a nemek különbözőségének egyik fontos okát Károlyi Zoltán endokrinológus a hvg.hu-nak. Bár a hormon befolyásolja a viselkedést és egyes kognitív képességeket, például a tájékozódást is, leginkább arról ismert, hogy nélkülözhetetlen az erekcióhoz és hogy hozzájárul a másodlagos nemi jelleg kialakulásához, vagyis az izomtömegek, a csontok és a testfelépítés robusztusabbá válásához, a testszőrzet sűrűsödéséhez.

A múlt század derekától végzett kísérletek világítottak rá arra, hogy a tesztoszteron fokozza az agresszivitást. Legalábbis akárhányszor ismételték meg különböző állatfajokon Berthold klasszikus kakaskísérletét, az állatok mindannyiszor agresszívabbá váltak a hormontól. Ezt a jelenséget az úgynevezett birtokos-betolakodó teszt bizonyítja a legékesebben. Ennek során egy hím patkányt néhány napra üres ketrecbe raknak, majd miután az állat kényelmesen bevackol, és magáénak érzi a kuckót, társakat költöztetnek mellé. A betesztoszteronozott patkányok rendre harciasabban védik otthonukat. Ha az állatokat előzetesen kasztrálják, növekvő mennyiségű hormonadagokkal akkor is egyre hevesebb reakciókat lehet kiváltani belőlük.

Ilyesfajta kísérleteket embereken ugyan nem végeztek, ám a szakemberek többsége készpénznek vette, hogy a szexhormon az emberi viselkedést is hasonlóan befolyásolja. Ráadásul az izomtömeget (és ezzel együtt az önbizalmat) is látványosan növelő mesterséges tesztoszteronra rákaptak a testépítők (akik a herék termelte mennyiségnek akár a százszorosát is beviszik a szervezetükbe), s ez szintén hozzájárult a hormon hatásait summázó kép bebetonozódásához.

Pedig gyerekekkel végzett kísérletekre hivatkozva egy kanadai pszichológus, Albert Bandura már az 1960-as évek elején hangsúlyozta, hogy az agresszió (részben) tanult viselkedésforma. Az effajta figyelmeztetéseket azonban elnyomták azok az akkoriban közölni kezdett eredmények, amelyekben börtönbüntetésüket töltők vérének tesztoszteronszintjét vették górcső alá. Tanulmányok sora állította, hogy az erőszakos bűncselekményekért – nemi erőszakért, fegyveres rablásért, gyilkosságért – börtönbe kerülteknek magasabb a hormonszintje, mint a kisebb vétségekért vagy éppen gazdasági bűncselekményekért elítélteké. Ráadásul előbbiek rabtársaiknál gyakrabban szítottak börtönlázadást vagy ellenségeskedést.

„A fegyházak nem szolgálhatnak az átlagos társadalom modelljéül. Az állatkísérletek eredményeit sem lehet az emberekre vonatkoztatni, mivel ők, az állatokkal ellentétben, csak extrém helyzetekben kerülnek olyan konfliktusokba, amelyekben kizárólag fizikai erőszak révén győzedelmeskedhetnek” – világít rá e vizsgálati módszerek hiányosságaira Haller József, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet magatartásélettan és stressz kutatócsoportjának vezetője. Más, nem mellékes kérdés, hogy az emberi kapcsolatokban az agresszió nem merül ki a verekedésben és a testi fenyegetésben, márpedig az 1980-as évektől egyre több viselkedéskutató hangsúlyozza, hogy a tesztoszteron legfeljebb a fizikai erőszakra való hajlandóságot fokozza.

A férfi nemi hormon sajátossága, hogy a testi erőpróbák révén elért győzelem növeli a szintjét a szervezetben, ami egy későbbi megméretésben további eredményeket hozhat. Egyes sportágakban – így a bokszban, a teniszben vagy a futballban – ezért szokták a legjobbakat úgynevezett felhozó küzdelmekkel trenírozni, gyengébb ellenfelek elleni biztos győzelmekkel növelve a hormonszintjüket, mert az segítheti őket a „valódi” ellenféllel szemben is – magyarázza Haller. Az utóbbi években épp ezért a kutatók már nem a nyers agresszivitás kiváltójának tartották a tesztoszteront, hanem sokkal inkább a sikeréhség motorjának, amely csak akkor sarkall fizikai erőszakra, ha az vezet a győzelemhez. Ezzel cseng össze Eiseneggerék kísérlete, amely elsőként bizonyította, hogy olyankor, ha az eredményességet csak együttműködés útján lehet elérni, a magasabb tesztoszteronszint éppen kompromisszumkészségre hajlamosít.

Balázs Zsuzsanna
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink