hirdetés
hirdetés
2019. szeptember. 21., szombat - Máté, Mirella.
hirdetés

19. Ne alkossunk isteneket!

Bevallom, ennek az írásnak az alapötlete nem tőlem származik. De mikor rábukkantam David Salsburg cikkére (The religion of statistics as practiced in medical journals. The American Statistician, 1985;39:220–223), úgy éreztem – orvosi szaklapok lektoraként –, sokat tudok hozzáfűzni ehhez a témakörhöz.

A frekventista statisztika olyan vallás, amelynek egyháza van, ahol az igét hirdetik, a szentségeket kiszolgáltatják és azokkal élnek. Ha volna temploma, annak tornyán minden bizonnyal csillag lenne (lehet egy, kettő, de három is – lásd sorozatunk 2. részét). Főistene a szignifikancia, akit hipotézisvizsgálatnak nevezett rítusok során próbálnak megtalálni a hívők, majd közös imák során erőt kérnek. Az erőt rendszerint elemszám formájában kapják meg az arra érdemesek (segítségükre vannak ebben az aprószentek – a validált szofverek). A hívők jutalma a földi életben a publikáció, haláluk után pedig az idézettségi index, amely a túlvilági lét során is növekedhet. Az eretnekek ugyan azt állítják, hogy a szignifikancia korántsem teljhatalmú (lásd sorozatunk 7. és 8. részét a megbízhatósági, valamint tolerancia-intervallumokról), de őket azzal fenyegetik meg, hogy örökre kirekesztetnek a komolyabb szaklapok szerzőgárdáiból.

Ebből az egyházból szakadtak ki a bayesiánusok, akiket a frekventisták szektának bélyegeznek (Bland JM, Altman DG: Bayesians and frequentists; BMJ, Oct 1998;317:1151–1160).

Az ateisták

Mint minden rendes vallásnak, megvannak a maga ateistái is: ők esetleírásokkal, leíró statisztikákkal és ábrákkal próbálnak boldogulni. Addig, amíg nem általánosítják eredményeiket a megfigyeltnél tágabb populációra, érhetnek el kisebb sikereket, ott azonban következtetéseik érvényességének határába ütköznek.

Pedig a döntéseket nem lehet mindig szignifikáns p-értékekre alapozni. Azokon a területeken, ahol igazán élet-halál kérdése, hogy gyors döntés szülessen (például rákos betegségek gyógyításában), már régóta változtattak ezen a gyakorlaton. Az ún. dóziskereső vizsgálatoknál – amelyek során a lehető legrövidebb időn belül és a lehető legkisebb betegszámmal szeretnének minél több információt nyerni a kezelés toxicitásáról – valamely dózisszint toxikusságát minden szignifikanciapróba nélkül, pusztán a gyakorisági arányok alapján döntik el. Egy dózist általában akkor minősítenek toxikusnak, ha a betegek 33 százalékánál lép fel súlyos toxikus reakció (nagyon agresszív tumor esetén ez a határ növelhető), és ezt az arányt legtöbbször nyolcnál kevesebb beteg alapján becsülik, de egyes szakmai kollégiumok ajánlása szerint akár három beteg is elegendő. Milyen felelőtlenség is lenne, ha a szignifikanciára várnának, amelyhez például a 10 és 33 százalék közötti toxicitási különbség kimutatására csoportonként kb. 50 betegre volna szükség (80 százalékos erő és 5 százalékos szignifikanciaszint esetén)!

A bizonyítékokon alapuló orvoslásban (e fogalom körül is kialakulófélben van már egy bálványimádói kör!) sem veszik túl sok hasznát az orvosok a szignifikanciának, különösen akkor nem, ha az átlagok összehasonlításából származik. Hiszen elvben minden kapható gyógyszer hatásossága bizonyított, csakis úgy kerülhetett forgalomba. A gyógyító orvost inkább az érdekli, hogy milyen ismérvei vannak az illető gyógyszerre jól reagáló betegek körének, a kezdeti adatok alapján meghatározható-e valamilyen predikció az ő konkrét betegére nézve (például mennyi idő múlva dönthető el, hogy hatott-e a gyógyszer vagy váltani kell, milyen valószínűséggel alakulhat ki mellékhatás, milyen jelekből lehet a mellékhatásra következtetni annak tényleges kialakulása előtt stb.).

A gyógyszereket finanszírozó betegbiztosítót pedig az érdekli, hogy milyen költségbeli különbségeket okoz a régi szernek az újjal való helyettesítése, csökken-e a kezelés időtartama, a kórházban töltött idő, a munkából való távolmaradás ideje.

Nem szeretnénk, ha e cikk szándékát tévesen úgy értelmezné az olvasó, hogy a szignifikanciapróbák fölöslegességét igyekszik bizonyítani. Ezek a próbák nagyon hasznosak bizonyos döntések meghozatalában, de nem minden döntésében és nem minden körülmények közt. Ne alkossunk és ne tiszteljünk „öntött isteneket”.

Singer Júlia

Singer Júlia
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune)
hirdetés

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink