Glózik Tamás cikkei

„Mindenki érlelje ki saját értékítéletét”

Gömör Béla tanszékvezető egyetemi tanár, a hazai és nemzetközi reumatológia kiemelkedő alakja. Közismert műgyűjtő-műbarát, a ReumaInfo című szakmai és kulturális folyóirat felelős szerkesztője, gondosan összeállított ismeretterjesztő könyvek szerzője, kiadója. A Budai Irgalmasrendi Kórházban folytatott beszélgetésünkben újra és újra felszínre bukkantak orvosi elhivatottságának és a művészetek iránti elkötelezettségének izgalmas párhuzamai, meglepő összefüggései.

Egy pszichológus egészen biztosan mindent ki tud olvasni a gyűjtőről a festményei alapján. Teljesen más típusú ember az, aki a zsánerképeket szereti, mint aki a viharos alkotásokat, színeket kedveli. Olyan ez, mint a Rorschach-teszt – vallja Gömöri professzor. A műgyűjtő titulustól elhatárolódik. Önmagát a művészetek barátjának tartja, akinek a művek-művészek iránti fogékonysága szerencsés külső körülményekkel párosult.

Ön nem a nagy klasszikusok, hanem a kevésbé ismert művészek alkotásaihoz vonzódik.

– Igyekszem azt keresni, ami hozzám illik, nem azt, ami megszokott. Ez egy igen-igen parciális, hobbi jellegű elfoglaltság. Számomra nagyon izgató terület. Hasonló vonása a medicinának és a művészeteknek, hogy mindkettőben valahol önmagát is keresi az ember. Ez a keresés okozza az izgalmat benne. Vonzódásom a geometrikus formákból építkező absztrakt művészethez például valószínűleg a rend, a fegyelmezettség, a tisztaság igényére utal. A Bauhaus erről szólt, a korábbi nagy tobzódás leegyszerűsítéséről, a visszatérésről az egyszerű geometriai képletekhez, amelyekkel a természet is tele van. A virágokban, az ásványokban ugyanezek a vonalak, képződmények ismétlődnek. Ősi motívumok ezek, nem emberi találmányok. Kállai Ernő írt a témáról egy remek könyvet A természet rejtett arca címmel. Minden meg van rajzolva a természetben, de a művészek néha huszárkapitányokat vagy csókolózó párokat festenek inkább, mert arra van igény.

A könyvfesztivál sztárvendége Mario Vargas Llosa

Néhány napra Magyarországra látogat áprilisban a világhírű perui író, Mario Vargas Llosa. A latin-amerikai irodalom egyik legnépszerűbb alakja mellett a tizedik Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége lesz többek között a szibériai származású Andrel .. Makine és a svéd Per Olov Enquist is, hogy csak néhányat említsünk a külföldi hírességek közül.

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált idén rendezik meg tizedik alkalommal, de még mindig sokan összetévesztik a tekintélyesebb múltú, élénkebb publicitású Ünnepi Könyvhéttel. Való igaz, a látogatottságot mérő statisztikák szerint a minden év júniusának legelején lebonyolított könyvhét a szabadtéri helyszínek révén lényegesen nagyobb számban csábítja az érdeklődőket, mint az általában 4-6 héttel korábban tartott könyvfesztivál. Ám az első évtized végére ez a könyvtalálkozó is egyértelműen kinőtte állandó helyszínét, a Budapest Kongresszusi Központot, s néhány éve a környező Gesztenyéskertet is birtokba vette.

Könyvbarátság, kézfogások

Míg a nagy múltú Ünnepi Könyvhét az utóbbi időkben dermesztő légkörű színhelyévé vált a politikai csatározásoknak, a nemzetközi könyvfesztivál valóban fesztiválként működik, a szó legnemesebb és legelegánsabb értelmében. Mára elérte, hogy az egész világon igényes, fontos könyvszakmai találkozóként jegyzik. A Nemzetközi Könyvkiadók Szövetsége (IPA)  nevű szakmai szervezet a húsz legfontosabb könyvvásár közé sorolta, ami akkor igazán nagy szó, ha belegondolunk a magyar piac nemzetközi léptékkel mért kicsinységébe.

Andrel Makine: Sorsszimfónia (Ab Ovo, 2002)

Andreď Makine könyvének központi témája az a paradoxon, ahogyan az orosz nép az elviselhetetlen csapásokat, az embertelen kiszolgáltatottságot, az élhetetlen körülményeket elviseli. Alekszandr Zinovjevet, az emigráns filozófust idézi, aki egyetlen rövid kifejezésben tudta definiálni kétszáznegyven-millió ember, a szovjet birodalom teljes lakosságának életét. A főhős sorsának elbeszélője, az író alteregója ezt a kifejezést („homo sovieticus”) ízlelgeti magában, amikor a kerettörténet során egy titokzatos férfival találkozik.

Kényszerűségből egy meg nem nevezett város vasútállomásán kell töltenie az éjszakát, valahol az Ural közepén. Hóvihar tombol, a moszkvai vonat bizonytalan ideig, talán még napokig nem indul. Zsúfolt, sötét és jeges a váróterem.  A narrátor távolságtartóan és idegenkedve szemléli utastársait. Oszlopok árnyékában katonák húzzák meg a vodkásüveget, egy aggastyán a mocskos padlón újságokból ágyaz meg magának, egy prostituált kuncsaftok után kutat az összekucorodott testek között, kendőbe burkolózó asszony álmában riadtan könyörög valakinek. Egy történelmen kívüli ország metaforája ez: „Ezekben a civilizációtól ezer mérföldnyi távolságra lévő kisvárosokban az élet másból sem áll, mint várakozásból, belenyugvásból... Ez a vihar ostromolta pályaudvar nem más, mint az ország története dióhéjban. Alaptermészete. Ezek a puszták, amelyek minden cselekvési kísérletet lehetetlenné tesznek. A túlméretezett tér, amely elnyeli az időt, eltüntet időpontot, időtartamot, tervet. Az egy nap itt azt jelenti, talán majd egy napon, azon a napon, amikor a tér, a hó, a sors megengedi. A végzet...”