Nem volt titok, hogy Murdochnak ez a betegsége van – de hogy ez nyomot hagyott (éspedig tudományos eszközökkel kimutatható hatást) írásművészetén, az mégis újdonság volt.
Ha sikerül kikerülnünk a programtorlódásokat, és persze időben gondoskodunk jegyről, a következő hónapban járhatjuk az országot, remek előadások várnak ránk az ország minden részében.
Elég nagy dózist kaptunk ebből az elmúlt húsz évben, és nem is rossz irodalmi színvonalon: ennek a mítosznak az alapja a valahai állami összetartozás, vagyis a monarchia, amikor Olaszországtól a nagy orosz birodalom széléig egyazon fennhatóság alatt, alaposan összekeveredve és többnyire békében éltek egymás mellett, egymás között osztrákok, magyarok, lengyelek és szlovénok.
A szövegek – az irodalmiak is – valahogyan mindig összefüggenek egymással – ha más miatt nem is, azért mindenképpen, mert valamennyi „nyelven van” írva, és mert minduntalan emlékezetünkbe tolakodnak más szövegek is, amikor hallunk vagy olvasunk egy-egy textust.
Most pedig egy annak idején, a 20-as években már megjelent hosszabb kisregény és egy eddig csak részletekben, hetilapban közölt rövidebb szöveg látott napvilágot.
Példaértékű ház – hát ez rendkívül furcsa cím, nyilván valami félrefordítás – morfondírozhat az olvasó –, talán lehetne „példás” vagy „példaszerű”; ez a „példaértékű” nagyon hivatalosan, bürokratikusan hangzik.
Galícia – ennek a földrajzi megjelölésnek (már ha a nem a spanyolországira, hanem a tőlünk északi Galíciára gondolunk) még ma is kellemetlen mellékzöngéi vannak. Valami rendezetlen, zsúfolt, elmaradott vidékre gondolunk – csakúgy, mint a Balkán esetében. Ám ha már egy ideje Európa nyugati fele – s benne mi is – felfedezte a Balkán érdekességét és szépségét, itt az ideje megismerkedni ezzel a különleges, lesüllyedt világgal is, amit még száz évvel ezelőtt is Galíciának neveztek. A régi magyar nevén Gácsországnak hívott terület a mai Lengyelország déli részétől (Krakkót is beleértve) a mai Ukrajna közepén át húzódik, Bukovináig (ami hozzá is tartozott). És ne feledjük: Galícia része volt Krakkó is. Lemberg pedig (mégiscsak könnyebb így mondani, mint: Lvov – oroszul, vagy Lviv – ukránul, vagy Lwów – lengyelül), ezt a recenzens friss tapasztalata alapján állíthatja, csodálatos város, történelmi központja a világörökségbe tartozik; itt is a Monarchia büszke – bár kissé háttérbe szorított és lesajnált – polgárai éltek. De Galícia Bécstől mégis messze volt, a végeken, és hihetetlen nemzetiségi és nyelvi sokféleség jellemezte.
A pszichiátria és az irodalom kapcsolata a szakterület kezdeteire megy vissza; s ha csak a szépíróként is olvasható pszichiáterekre gondolunk, igen hosszú és impozáns a lista. Már magának Freudnak az esetleírásai is gyakorta a szépirodalom határát súrolják; hazánkban érdemes a (pszichiátriai dolgozataiban is) remekül író Csáth Gézára vagy Róheim Gézára gondolnunk.
Ismét sort kerítünk egy olyan magyar honlap bemutatására, amely a kultúra terjesztésének, ismertetésének, elemzésének egyre fontosabb terepévé válik. A terület ezúttal a zene; a legismertebb hálózati szereplője e területnek minden bizonnyal a fidelio.hu, amely sokszínűségével és áttekinthetőségével is vonzza az olvasót.
Ritkán ajánlunk olvasóink figyelmébe verseskötetet; a nemrég lezajlott, 80. Ünnepi Könyvhét egyik meglepetése az volt, hogy a vásárlók kivételesen nagy érdeklődést tanúsítottak a magyar költészet frissen kiadott kötetei iránt. Az egyik ezek közül Vörös István könyve volt, A Vörös István gép vándorévei című.
A felnőttek nemigen vesznek maguknak mesekönyvet. Ha még részesülnek valamennyire a meseolvasás élvezetéből, hát csak épp arra az időre, amikor esténként felolvasnak a gyerekeknek (vagy gondos szülőként előre beleolvasnak a könyvbe, ne legyen ijesztő vagy illetlen a kiskorúak szellemi tápláléka).
Ez a remek (és, sajnos, nagyon gyorsan elolvasható) könyv esetleírás – csak éppen egy másik oldalról. Nem is a páciens, hanem a legközelebbi hozzátartozó oldaláról, aki nagy empátiával, szeretettel és megértéssel írja le, hogyan „kattant be” a lánya. Ezt a „bekattanást” aztán egy ponton „bipoláris- 1”-ként diagnosztizálja egy pszichiáter – azt gyanítjuk, tévesen; de előfordul a szövegben a „pszichotikus”, „szkizofrén”, „depressziós” szó is – véleményünk szerint ugyancsak megkérdőjelezhető módon. A terminológiai vitákat megvívják majd a pszichiáterek meg a pszichiátriai iskolák; végtére is, a terminus csak a környezetet megnyugtatására jó, arra, hogy a beteget – aki a környezetébe nagyon nem illik bele – valahogyan meg lehessen nevezni, s így el lehessen helyezni.
Tar Sándornak ma élő klasszikusnak kellene lennie, akit a legjobb mai prózaírók egyikeként tarthatunk számon, de új szöveget már nem lehet várni tőle, az életmű három éve, halálával lezárult.
Ezeken a hasábokon mindig nagy örömmel ajánlunk kedves olvasóinknak klasszikus magyar és világirodalmat, ha ezt egyegy új megjelenés, érdekes feldolgozás indokolja. Könnyen lehet azonban, hogy eddig nem voltunk eléggé óvatosak – jobban oda kell majd figyelnünk.
A december végén megjelent jogszabály változások, így a fix díj elvonása, és az új indikátor rendszer bevezetése korántsem segíti a magyar közfinanszírozott alapellátás működését.