DR. KOVÁCS GÁBOR,DR. STRAUSZ JÁNOS cikkei

A 2006-os év egyik kiemelkedő egészségpolitikai eseménye volt a Nemzeti Rákellenes Program kihirdetése, amely túlmutat az onkológia szakterületén. A megvalósítás akkor lehet a legsikeresebb, ha az új szervezeti keretek, kapacitások kialakításakor magába építi mindazokat az értékeket, amelyeket a különböző szakterületek a múltban megteremtettek és a jelenben is magas színvonalon képviselnek.
Magyarország vezető helyen áll a daganatos betegségek statisztikájában; különösen aggasztók a tüdőrák mutatói – itt évek óta világelsők vagyunk. Ezért is fontos, hogy minél szakszerűbben éljünk a sebészi, a sugárterápiás és kemoterápiás kezelések által kínált esélyekkel.
A tüdőrákos betegek összesített ötéves túlélése világszinten ma alig éri el a 15 százalékot: az Egyesült Államokban a nőknél 17, az Európai Unió 15 fejlettebb országában 10–12 százalékos, hazánkban mindössze 8–10 százalékos az ötéves túlélés. A legjobb túlélési esélyt a korai stádiumban végzett radikális reszekciós műtét jelentheti, itt az arány 40 százalékos. Magyarországon 2005-ben az újonnan felfedezett betegek mintegy ötödénél lehetett ilyen műtétet elvégezni. Az arány megfelel a legfejlettebb országokénak. Ezt annak is köszönhetjük, hogy a sokat bírált tüdőszűrések „melléktermékeként” a betegséget az érintettek egyharmadánál a panaszok jelentkezése előtt fedezzük fel.
Lemaradásunk a sugárterápia terén a legnagyobb, hiszen a kezelések elvárható aránya legalább húsz százalék lenne a mai 15 százalék helyett. A leghatékonyabbnak tartott egyidejű kemo-radioterápiát pedig alig alkalmazzák. Ma Magyarországon multidiszciplináris onkológiai team – tüdőgyógyász, klinikai onkológus, mellkassebész, sugárterápiás, illetve képalkotó diagnosztikai szakember – dönt a kezelésről. A tüdőgyógyászati, valamint a klinikai onkológiai és sugárterápiás szakmai kollégium közös szakmai irányelvében már 2000-ben rögzítettük, majd 2006-ban megerősítettük, hogy a tüdőrák kezelése csak olyan centrumban lehetséges, ahol a minimum személyi és tárgyi követelmények megteremtése mellett megszervezik az onkológiai team működését is.
Magyarországon hagyományosan a klinikai onkológiai szakképesítéssel is rendelkező tüdőgyógyászok végzik a tüdőrákosok kemoterápiás kezelését. Az OEP 2006. év első félévi adatai alapján a kezelések háromnegyede tüdőgyógyászati intézményekben, a fennmaradó negyed pedig onkológiai osztályokon történik. Ez nem idegen az európai gyakorlattól. Az ESMO (European Society for Medical Oncology) által 2006- ban kiadott „Medical Oncology Status in Europe Survey” (MOSES) kiadványa szerint 13 európai országban hasonló a helyzet. Igen lényeges megállapítás ez, mivel ugyanez a kiadvány az emlő- és a vastagbéldaganatok kezelésénél az onkológiai szakma egyértelmű dominanciáját jelzi.
Természetesen a tüdőgyógyászoknak is be kell tartaniuk a kemoterápia alkalmazásának alapvető követelményeit. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az egyes tüdőgyógyászati osztályoknak egyidejűleg teljesíteniük kellene a klinikai onkológiai osztályok valamennyi működési feltételét, beleértve tüdőgyógyászati osztályonként három klinikai onkológus szakorvos jelenlétét.
Nagy-Britanniában külön ajánlás (Thorax 1998;53:S1.) készült a tüdőrákos betegeket kemoterápiával is kezelő tüdőgyógyászok számára, amelyben evidenciaszintekkel alátámasztva tesznek ajánlásokat az orvosoknak a multidiszciplináris teammel való együttműködés alapján a kezelésekre. Mindez nem érinti a kompetencia kérdéskörét, ugyanakkor leszögezi, hogy akár tüdőgyógyász, akár klinikai onkológus szakorvos kezeli a tüdőrákos beteget, a kimenet szempontjából a beteg számára az a lényeges elem, hogy mennyire valósulnak meg az érvényes szakmai irányelvek, a multidiszciplináris team ajánlásai. A brit javaslat konkrétan felsorolja a „lung cancer team” tagjait, a tüdőgyógyászt, a speciálisan képzett nővért, a klinikai onkológust, a sebészt, a patológust, a sugárterápiás szakembert, és a palliatív medicina képviselőjét.
Ugyancsak egy brit tanulmány foglalkozik a multidiszciplináris team fontosságán túl a különböző „várakozási idők” kérdésével (Chest 2003;123:Sl:332–337). Tanulságos a számunkra, hogy az indikáció felállítását követően 4–8 héten belül kell megtörténnie a reszekciós műtétnek, s négy héten belül kell megkezdeni a komplex terápia részeként ajánlott sugárkezelést. A kemoterápiát indokolt esetben egy héten belül el kell indítani. Egy amerikai közlemény is foglalkozik a „várakozás” témájával (J Thorac Oncol 2006;1:692–696). Ebben leírják, hogy a tünetektől a diagnózisig átlagosan 7 hét telik el, a megfelelő kezelés elkezdéséig pedig további három.
A European Respiratory Society 2006. évi ajánlása konkrétan megjelöli azokat a szakmai területeket és tevékenységeket, amelyek ismerete és alkalmazása elengedhetetlen az egységes európai tüdőgyógyászati szakképesítés elismeréséhez. Itt a kötelező tevékenységek között szerepel a tüdőrák kemoterápiája is. Ennek fényében lényeges, hogy Magyarországon az eddigi gyakorlatnak megfelelően a jövőben is alkalmazhassák a tüdőgyógyászok a kemoterápiás kezeléseket, hiszen nélküle kérdésessé válhat a magyar tüdőgyógyászati szakképesítés európai elismerése.
Szakmánk nem vitatja a „comprehensive” centrumok létjogosultságát és szükségességét, valamint az Országos Onkológiai Intézet szakmai vezető szerepét. Vitatjuk azonban a kapacitások nem megfelelő felmérését, és az ebből adódó irracionális centralizációs törekvéseket.
 Publikációnkkal arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy az egészségügy átalakulása közepette is tartsuk tiszteletben a több évtizedes előremutató pozitív hagyományainkat. Egy olyan kiemelt területen, mint a tüdőrák kezelése, építsünk arra az együttműködésre, amely hosszú időre visszatekintve, a tüdőgyógyászok, az onkológusok, a sebészek és a sugárterápiás szakemberek között kialakult. Fogadjuk el egymás szakmai hozzáértését, és kompetenciáról szóló viták helyett erősítsük a multidiszciplináris teamek működését.
Az Organisation of European Cancer Institute (OECI) megalakulásának és működésének is hasonló céljai vannak: a daganatos ellátással foglalkozó intézetek együttműködésének erősítése Európában, regionálisan és egyes országokon belül is.