KOCSIS ANIKÓ cikkei

Azt már lassan megszokjuk, hogy itt-ott megint akadnak kávéházak, de már kevésbé köztudott, hogy az irodalmi szalon – amely anno az arisztokraták, illetve a szellem embereinek kiváltságszámba menő mulatsága volt – ma újra létezik. Hajdanán például a Károlyiak palotájában – ahová manapság ellátogathat mindenki, aki kultúrára, irodalomra vágyik. Budapest szívében, a több mint ötvenéves Petőfi Irodalmi Múzeum stukkódíszes- csilláros termeiben még az este beállta előtt (általában 16, 17, legkésőbb 18 órakor) kezdődnek a főként irodalmi, kisebb részben zenei programok. Csaknem minden hétköznap délutánra jut hallgatnivaló; a változatos programok között adódnak visszatérő témák is: havonta egyszer Valachi Anna irodalomtörténész kalauzolásával pszichoanalitikus szemmel pillanthatunk be az irodalomban alkotók titkaiba, s a hónap egy másik, adott napján Légyottra mehetünk – a zenével fűszerezett irodalmi est a tágas díszteremben, amely ilyenkor kávézóként is működik – múzeumtól szokatlanul, este hattól tízig. Egész nyáron látható a Ronggyá tépett idő – Ragtime és kupléirodalom az Osztrák–Magyar Monarchiában című, nemrég megnyílt kiállítás.

Meg fognak lepődni, de Budapest reformkori romantikáját nem belső- belvárosi szegletek őrzik a leghívebben, hanem a „Nyócker”! Annak is a Nagyvárad tér–Ludovika tér közé eső része. Itt van az Orczy Lőrinc báró alapította ősfás- tavas „népkert”, ennek csücskénél, a Korányi és Illés utca túloldalán a Füvészkert a Pálmaházzal (igen, a Pál utcai fiúkimages/), és a hajdani Ludovika Katonai Akadémia klasszicizáló épületegyüttese (1830), amelybe tíz éve költözött az új Természettudományi Múzeum és a Bárka Színház.

Képtár a ferencvárosi malomban

Mondhatni, kalandvágyók előnyben, mert a komformistábbak először tán visszariadnak a Dunaparti Nemzeti Színházzal szemben meredező, magas gyárépületek orwelli (vagy inkább a Brazilt idéző?) látványától. Pedig éppen közéjük kell begyalogolnia annak, aki a budapesti kultúrszcéna egyik legújabb színhelyére, a Light & Loft Galériába szeretne eljutni. Bátorság: a kapuban egy atipikus szőke biztonsági őr kisasszony meglepő kedvességgel útbaigazítja a bizonytalankodókat.
Akinek imigyen sikerül bévül kerülnie, azt szó szerint is meleg hangulat fogadja: a mézesbarnavöröses téglákból rakott, vakolatlan falak között, a fémszerkezetes galéria (nota bene: galéria a Galériábanimages/.) közepe táján hatalmas cső fut át a tágas téren egy távoli, rejtélyes kazánházból – itt nem kell fűteni a tél közepén sem, kellemes a meleg. És tisztaság, jó levegő, a tágasság utolérhetetlen érzése (ezért jó hajdani gyárba költözni, azaz „loftot” kialakítani), no meg fény. A lámpák profik: az egyik tulajdonos világítástechnikában utazott-utazik, s ez a terem méretű helyiség eredetileg csak ezt a businesst szolgálta – bemutatóteremként. Most viszont e „tisztes megélhetési forma” finanszírozza a galéria-kiállítóterem fenntartását, ami persze, hogy szerelem, és persze, hogy üzlet is lesz egyszer.

A fehérvári Moskovszky-gyűjtemény

Székesfehérvár: egy lejtős-emelkedős utcácskából az ember belép egy műemlékházba – és rögtön pár évszázadot repül vissza az időben. Mert amit ott lát a hét szobában, annak 63 tárlójában, maga a megkövült idő, még inkább a már mesésnek tűnő régmúlt megelevenedése – tündéri méretekben.  Ezt a páratlan, világszínvonalú múzeumot a külföldiek ki nem hagynák, a helyiek pedig alig-alig ismerik. Élvezi a gyerek is, persze, de mi még jobban; mert nemcsak holmi „babákat” látunk, hanem két-három évszázad lakáskultúráját tekinthetjük át a míves tabernákulumtól az apró ezüstvilláig (sőt: parányi éjjeli edényig), a berendezett kis enteriőrökben.  Egy párizsi turista egy párizsi lakást fog viszontlátni itt, és nem véletlenül: a nagypolgári vagy arisztokrata lét mindennapi bútorai, tárgyai hasonlóak voltak Budapesten, Bécsben, Prágában és Párizsban sok-sok évtizeden át (csak nekünk már a múzeumba kell menni, ha effélét akarunk látni). A babaszobák legrégebbi bútorai a 18. század elejéről-közepéről származnak, eredetileg asztalos mintadarabként, mestermunkaként készültek, később játékként folytatták pályafutásukat a gróf vagy a bányaigazgató házának gyerekszobáiban.

Mindig kételkedtem benne, hogy „erdő mellett nem jó lakni”, abban viszont biztos vagyok, hogy zsákfaluban nagyon jó. Bodonyra még vagy tizenöt éve, a falusi turizmus beindulása idején bukkantunk rá – többek között azért, mert láttuk a térképen, hogy csak oda vezet út. Nem csalódtunk: a Mátra körbeöleli a völgyben vagy inkább a fennsíkon fekvő, alig ezer lelkes kis falut. Régi parasztporták az út mentén, csodás körpanoráma nyílik a hegyekre, horgásztó, erdők, mezők, béke, nyugalomimages/ Parád egy ugrás (3 km) a maga gyógyfürdőjével, kocsimúzeumával; nincs messze Eger sem, tehát kirándulni nem csak az erdőben lehet.  Bodony ma is gyönyörű, és az a legjobb benne, hogy nem vált turistacentrummá – semmi nyüzsgés, semmi mesterkéltség. Még kockaházak sincsenek. Ez vonzza a betelepülőket is. Akik számosan vannak – megvásárolják a lerobbant házakat, felújítják. És többen közülük egy-két szobával falusi vendégfogadót működtetnek.

Mint a mesében: egy jómódú üzletember (Kovács Gábor, Bank Holding) szépre és jóra használja a pénzét, mert műgyűjtő, és úgy áll a dologhoz – a saját hobbijához –, hogy más is odaférjen.
 Miután az önkormányzat ’96- ban eladta, a diplomatanegyedben 2004-re újjászületett egy Alpár Ignác- féle palota (hajdani párt- és munkásőrház, majd a Fiatal Művészek Klubja). A rakott terméskő- kerítés már az átépítés idején jót sejtetettimages/
Aki belép a nemes anyagokkal, ám mértéktartó eleganciával felújított házba, nem csalódik, bár kissé meglepő a racionális építészeti megoldás: íves lépcső, kapu, fogadótér helyett a félig a föld szintje alá süllyesztett étterem-kávézón és a múzeumshopon át vezet az út felfelé, a három emeletet elfoglaló kiállítótermekbe.