A Debreceni Egyetemen (DE) mintegy 30 milliárd forintos beruházás valósulhatott, illetve valósulhat meg az első és a második nemzeti fejlesztési terv keretében elnyert pályázati források felhasználásával.

Nehéz elhinni, hogy Hutás Imre professzor betöltötte a nyolcvanat. Ötvennyolc éve gyógyít. Volt kórházigazgató, államtitkár, klinikai professzor. Túl sok ez egy „tematikus,” koherens interjúhoz. A beszélgetés „laza”, szerteágazó időutazás – maga az ember koherens.Szívesebben kezdené ma az orvosi pályáját, mint 1951-ben?– Nem, bár fiatalnak lenni vitathatatlanul jobb. A mai orvosoknak ismeretlen naiv idealizmus fűtött a háború utáni években. 1948 óta dolgozom. Medikusként az Uzsoki Kórház Tüdőosztályán kórlapoztam, injekcióztam. Még lakást is kaptam, a kórházi mosókonyhán egy priccset. A háborúban árván maradtam, örültem hát, hogy tető került a fejem fölé.Miben nyilvánult meg az idealizmusuk?– A gyógyítás elengedhetetlen részének tartottuk a beteg megismerését. Érdekelt az élete, a családi körülményei. Fogalmunk sem volt arról, hogy kicsit szociálpszichológiával is foglalkoztunk. Egyszerűbben: beszélgettünk a betegekkel. Próbáltunk segíteni, akár anyagilag is. Egy rossz állapotban lévő tébécés lányról kiderült, hogy négy hónapos terhes. A „tettes” egy másik 18 éves súlyos beteg volt. És egy lépcsőházi találkozásimages/ A nőgyógyászat nem vette át. Öt hónappal később a tüdőosztályon egy másik medikussal levezettük életünk első szülését. A tébécés ifjú anya árva volt, ő és a fiatal papa is rövidesen meghaltak. A gyereket a nagynénje vette magához, aki tőlünk tudta meg, hogy unokahúga született.Kissé nagyobb volt akkoriban a medikusok önállóságaimages/– Szigorló koromban légmellet kezeltem, és számos olyan beavatkozást végeztem, amelyhez nem volt jogosítványom. Igaz, a 120 ágyas tüdőosztályon ketten voltunk. Valahogy mégis maradt időnk beszélgetni a betegekkel. És ha kellett, belefolyni az életükbe.Kérdés, ez a korszellem, ez a hozzáállás mennyire volt magyar specifikum.– Jóval később, 1960-ban másfél évet töltöttem az akkori NDK legmodernebb, Weimar melletti tüdőklinikáján. Az volt a feladatom, hogy indítsak be a budapesti tüdőklinikán egy korszerűen felszerelt légzésfunkciós labort. Ehhez nem volt sem szakember, sem felszerelés. Olyan technikai feltételekkel ismerkedtem, amelyről csak álmodoztunk. Számos részéről tovább álmodozunk. Rendkívül precíz, poroszos „Ordnung” volt. Több mint rend. A professzori vizitet guruló „zsúrkocsi” kísérte, tele kórlapokkal és egy szalagos magnetofonnal. 1960-ban! Mikor kijött a prof, lediktálta, mit talált, milyen terápiát javasol. Mire leértem a szobámba, a kikészített kórlapokba szorgos kezek kis sleifnik, papírszalagok formájában már beragasztották a leírt magnószöveget. Megvolt a dekurzus. A német betegek teljesen elképedtek attól, hogy egy doktor, ráadásul külföldi, szóba állt velük. Orvostechnikában viszont a keletnémetek sokkal előrébb jártak. És nem volt paraszolvencia, ami szintén a gyógyítás objektivitását, minőségét emelte. Egyszer kaptam az egyik páciensemtől narancsot, azt is szétosztogattam az osztályon. Így volt természetes.Nálunk kevesebb volt a technika, de több az emberség?– A tüdőosztályokon igazi bensőséges kapcsolat alakult ki a páciensekkel. A Tüdőklinika első igazgatóját, Kovács professzort nemcsak főnökömnek, atyai jó barátomnak is tekintettem, 95 éves korában halt meg nálam, a Korányi Szanatóriumban. A vizitjéhez az is hozzátartozott, hogy megkérdezze, milyen könyvet olvas a beteg. Vagy hogy kit ábrázol a fotó az éjjeliszekrényén – akkoriban még kitették a fényképeket.Ma mi a helyzet?– Nem szeretem a „bezzeg az én koromban” mentalitást. A mai fiatal orvosok szorgalmasak, produktívak, törekvőek. Igyekeznek minél többet megtanulni, minél gyorsabban megszerezni a tudományos fokozatot. De talán a kelleténél kicsit többet foglalkoznak elméleti, résztémákkal, a klinikum egésze helyett. A beteg megvizsgálása háttérbe szorul a laboratóriumi és műszeres vizsgálatok mögött. Én még reflexkalapácsot is használtam. Tisztelet a kivételnek, a mai fiatal kollégák már nem. És persze fonendoszkóp nélkül sem megyek sehová. A problémát nem akarom leszűkíteni a fizikális vizsgálat misztifikálására. De az ars medici régi fogalom. Valamit hagyni kell az intuíciónak is, amely mögött sok tapasztalat, együttgondolkodás áll.Beszéljünk egy kicsit szukebb szakmájáról. A tüdőgyógyászat átalakulásában, megújulásában önnek döntő szerepe volt.– Egészen a 70-es évek elejéig phtisiologia volt a tüdőgyógyászat hivatalos neve; nem csak Magyarországon. A tébécén kívül egyszerűen tilos volt más betegséggel, tüdőrákkal, fibrózissal, asztmával stb. foglalkozni. Mikor 70-ben kineveztek a Korányi Szanatórium igazgatójává, az intézet szinte kizárólag tuberkulózist gyógyított. A Dévai utcai beutaló központon keresztül lehetett felvenni a beteget. Először 1969-ben sikerült olyan minisztériumi rendeletet kiadatni, amely lehetővé tette, hogy a tüdőgyógyászat a röntgenárnyékot adó nem tébécés tüdőbetegségekkel is foglalkozhasson. Ekkor terjesztettük ki a területi ellátást az intézetre, de azt is, hogy mentővel is behozhassanak akut beteget. Kezdetben nagy volt az ellenállás. Az egyik kolléga a szememre hányta: egy közkórház színvonalára akarom süllyeszteni a szanatóriumot? Én azt válaszoltam: a közkórház színvonalára akarom felemelni. Előfordult, hogy az (addig) krónikus osztály vezetője kétségbeesetten telefonált nekem: képzeld, súlyos esetet hozott a mentő. Mit csináljak? Mondtam, gyógyítsd megimages/Közbevetőleg, a Hutás–Keszlerféle „Légzésfunkció a klinikai gyakorlatban” címu monográfia teremtette meg a modern légzésfunkciós diagnosztika elméleti alapjait.– A gyakorlatban is beindult a gépezet. Automatizáltuk a laboratóriumot, kialakítottunk egy légzési intenzív osztályt, korszerűsítettük a légzésfunkciós labort. Bronchoszkópia országosan is csak egy-két gégészeten létezett – új bázisát a tüdőgyógyászat adta. A legfontosabb képzési hellyé pedig a Korányi Intézet vált.Honnan volt erre pénz?– Keresztülvertük a minisztériumon a koncepciót. Mint országos intézet, a területi elvek figyelembe vételével igyekeztünk racionalizálni. Volt vidéken olyan tébécésfektető, ahol nem volt röntgen. Boldogkőváraljáról például egy egyszerű felvétel elkészítéséhez Tokajra vitték a pácienst. Szűkítettük a tébécés kórházi kapacitást, hisz drasztikusan csökkent a betegek száma is. Profilt váltottunk, ehhez viszont a tüdőgyógyászoknak partnerre volt szükségük, és találtak is – a belgyógyászok között. Ugyanis addig például az asztmásokat nem látták el megfelelően, de a tüdőrákosoknak sem volt megfelelő diagnosztikus bázisuk. A gyakorlatban pedig ez nagyon egyszerűen zajlott. Petrányi professzor, az országos Belgyógyászati Intézet Igazgatója többször felhívott, hogy az asztmás betegek ellátását mi vegyük át.Az egészségügyi reform fogalmával mikor találkozott először?– A 80-as évek közepén. Miniszterhelyettesként, konfliktusba kerültem saját munkatársaimmal. Óriási győzelemként könyvelték el, hogy a kórházi ágylétszám meghaladta a százezret. Akkor már, ismerve a külföldi tapasztalatokat, hosszú ideje hangoztattam, hogy egy tízmilliós országnak nincs szüksége ennyi ágyra. Amikor aztán egy rádióriporter rákérdezett, azt találtam mondani, hogy még ezer ágy, és összeomlik az egészségügy. Feletteseim, ha finoman is, felelősségre vontak emiatt. Önkritikusan megvallom, csak azért mertem kimondani, mert tudtam, nemsokára otthagyom a politikusi pályát.Ha jól értem, a problémák ma is ugyanazok. Hisz egyharmadával szeretnék csökkenteni a hatvanezer ágyat.– Száz- és hatvanezer között azért negyvenezer a differencia. Most elsősorban az aktív kórházi ágyak és a rehabilitációs ágyak arányán kellene változtatni.Ezt mondja a mostani kormányzat is.– Ezt mondtuk mi is – és egyre több rehabilitációs osztály és kórház épült, amelyek aztán fél év alatt aktív osztályokká váltakimages/ Hiúságból, érdekből. Mondjuk, beszereztek egy gasztroszkópot, és máris aktívnak jelentkeztek be. Ebben nagy volt az orvoskollégák felelőssége is. Úgy 25 éve, egy nagy megyei városban az elkövetkezendő tervperiódusról beszéltünk. A minisztérium javaslata az volt, hogy a régi kórházépületet alakítsák át utókezelővé. A megyei tanácselnök, aki egyébként az egyik legkiválóbb volt a szakmájában, közölte velem, hogy orvos szakértői tanácsára továbbra is aktív belgyógyászatot kívánnak üzemeltetni. Egy év múlva felkeresett: igazam volt, orvoskollégái becsapták – üresen állnak az ágyak. Azóta sem találkoztam ilyen önkritikával. Meggyőződésem, hogy meszszebb tartana ma az egészségügy, ha már akkor a feltételeknek megfelelő józan politikát folytattak, folytattunk volna. De hát a magasabb szempontokimages/ Mikor megkérdeztem, minek megint az ágyszámot bővíteni, közölték, hogy az országgyűlési zárszámadáshoz kell. Győztek az ostoba politikai megfontolások. Sokszor ma sem a lényegre koncentrálunk. Miközben a sajtó meg a közvélemény ma főleg a 300 forintos vizitdíjjal foglalkozik, amelynek nincs lényeges költségkihatása, elsikkadnak a valódi strukturális reformlépések.